Kánban felragyognak a csillagok

Idén Kánba utazom, a filmfesztiválra – vetheti oda kissé felszegett állal a szomszédjának akkor is, ha épp nincs néhány százezer felesleges forintja. S hogy ne vádolhassák füllentéssel, június utolsó hétvégéjén – pár ezer forinttal a zsebében – elindulhat a baranyai faluba: a program garantált, immár tizenhat éve. Közeledünk mi is, még a nagy esemény előtt, hogy az ismeretlenség homályát eloszlassuk és feltérképezzük e szép nevű falut.

A világvége után járunk néhány kilométerrel. Kegyetlenül ráz a terep. Vagy én remegnék ennyire? Hiába, nincs visszaút – hacsak e meredek kaptatón az autó vissza nem gurul. Mit nekünk Nyugat-Európa ékköve?! Az Azúr-part felett kanyargó Basse Corniche ehhez képest kutyafüle. De nincs időnk hencegésre: magas partoldalak, egyetlen nyomsáv – csak most ne jöjjön senki szembe! Az esély erre amúgy nem túl nagy, a faluban, ahová tartunk, összesen hatan laknak.

– Itt csodát kell látnom ahhoz, hogy még egyszer végigmenjek ezen az úton – mondta Griffaton Zsuzsa is, mikor párjával új otthont keresett. Hét évvel ezelőtt hagyta el száját e mondat, azóta naponta teszi meg az utat. Mert megtalálták a csodát, itt sétálunk benne: harmincöt ház a festői völgyben, XVIII. századi mesterművek, díszes homlokzatok, spalettás ablakok, hófehér tornácok, léckerítések, régi pajták, boltívek. Mint egy skanzen, csak itt nincs felirat sehol, miszerint idegeneknek belépni tilos. Pedig idegenből akad elég sok, főleg hétvégenként, a házak többsége ugyanis kiadó. Próbálkozott a falusi turizmussal Zsuzsa is, csakhogy ebből nehezen lehet megélni. Ezért ingázik naponta pécsi munkahelye és káni otthona közt, melyben valaha a falu iskolája működött. S bár az iskola rég bezárt, Zsuzsa mégis tanul itt: például azt, hogy vannak évszakok, amiket Budapesten dolgozó közgazdászként azelőtt észre sem vett.

Ám hiába az idilli környezet, ahol időközben egy kislánya is született, hamarosan új otthont keresnek. Hogy ez Kán szempontjából mit jelent? Annyit, hogy a falu állandó lakossága egy csapásra ötven százalékkal csökken…

De volt már ennél sokkal rosszabb is a helyzet: a hetvenes években a falu teljesen elnéptelenedett. Az itt élő németeket kitelepítették, állataikat szélnek eresztették, a betelepített lakók pedig nem vertek gyökeret. Mára tán vissza is foglalta volna a területet a természet, ha pécsi egyetemisták a nyolcvanas években nem vetődnek erre, s nem szeretnek bele egymásba, aztán meg a környezetbe. A pusztuló faluban potom pénzbe került minden, összedobták hát az összeget, s vettek maguknak egy házat a fiúk, egy másikat pedig a lányok. Idejártak bulizni és hozták az ismerősöket, akiknek több se kellett: sorra megvásárolták a gazdátlan épületeket.

Így került ide Budapestről a Baltás család is. Ülünk Kukukk-völgybeli házuk hűs vályogfalai között, körülöttünk ónémet bútorok. A falon százéves, faragott nyelű lisztlapátok, az asztalon kétkarú pékmérleg, mellette kisteknő és parázshúzó bot. Ezek ma már dísztárgyak, de hasonmásaik időnként használatban vannak Nagy Zsuzsánna Anikó kezében, méghozzá szakszerűen. A bohó nyolcvanas évek után ugyanis sütőipari szakértő lett, ráadásul a Magyar Pékek Fejedelmi Rendjének egykori rendfője, ma tanácsadója, a Komáromban működő sütőipari emléktár vezetője. E káni házat már csak nyaralónak használja, de alkalmanként népi sütőtanfolyamokat tart benne a hozzá érkező vendégeknek. Muszáj hát elhinnünk, mikor kijelenti: a kalács akár egy gyönyörű virágcsokor, a feldíszített kenyér pedig valódi mesemű tud lenni. A remekművek kisütése sem gond: a ház – amit annak idején haló poraiból megmentettek – egy törmelékhalommal eltorlaszolt helyiségében százötven éves dunántúli rakott kemencét rejtegetett.

Két házzal arrébb Soponyai István minden szabadidejét itt tölti feleségével, ők a legidősebb káni háztulajdonosok és csak azért berzenkednek, mert hiába fizetik a kommunális adót, a kukásautó mégsem jár erre. Így hazafelé kénytelenek a szemetüket visszafuvarozni lakóhelyükre, Pécsre. De ez sem szegi kedvüket, csinosítják a hegyre kúszó, majd ötezer négyzetméteres ökoportájukat és várják a vendégeket, akik legkésőbb a filmfesztiválra meg is érkeznek.
– Ránk fogadásokat kötöttek, hogy meddig bírjuk ezt az életet – mondja Czékmány Vera olyan kedélyesen, hogy szavak nélkül is érezhető: nem cserélne senkivel. Miért is tenné? Hiszen húsz éve éli – ahogy fogalmaz – „bónusz életét” e magányosan álldogáló, meseszerű malomépületben, Kántól néhány kilométerre. Budaörsről költözött ide férjével, mindkét lányuk itt született.

– Nagy alázatra van szükség, hogy valaki egy-két évnél tovább kitartson, mert itt élni egész más, mint turistaként néhány napot eltölteni. A természettől rengeteget kapunk, de csak akkor, ha mi is ugyanannyit adunk. Az első lányom pelenkáit a patakban mostam. Egy évünkbe és egyévi keresetünkbe került, mire idehozattuk az áramot. A tél mindig iszonyú kemény, nyáron sok a munka, a kiskertet lelegeli a vaddisznó, de ha nem ő, akkor a szarvas. Éjjel üvöltenek a sakálok, viszont cserébe együtt élünk a kövekkel, a fűszálakkal, a fákkal. Mikor idejöttünk, a padláson huszonhat pelecsalád, a kéményben pedig bagoly lakott. Van forrásunk, patakunk, ötven mogyoró- meg diófánk, és egyre több mókusunk. Keramikus-iparművész vagyok, ebből a környezetből táplálkozom.

A levegőben kék szárnyú szitakötők játszadoznak. Vera rájuk mutat:

– Addig kutyultam, míg sikerült megvalósítanom: ők ihlették a kék mázamat.

Hogy Gergely Zsuzsa honnan szerzi az ihletet, nem tudom, de hogy a kecskesajtja felülmúlhatatlan, azt biztosan állíthatom. A Káca-tanyán járunk, Kán külterületén. Itt terül el Kasper András és Zsuzsa százhektáros birtoka, jókora darab, dimbes-dombos táj, rajta rideg tartásban élnek – legelőn legelnek, patakvizet isznak – az őshonos háziállatok: kecskék, mangalicák, marhák, szamarak, lovak. És Auguszta, a sérült vadmalac, aki addig lábadozott, míg egy szemrevaló mangalicát meg nem hódított magának. Itt minden természetes: az életmód, az építőanyagok, a helyben előállított tejtermékek és húsáruk. Csak az nem, hogy bár dolgoznak hajnaltól napestig, egyelőre nem tudnak belőle megélni.

Tizennégymillió – szól ki a szemközti házból valaki, amint belépek a falun belül álló, néhány eladó porta egyikére. Hosszú haja hátul összefogva, szájában pipa, nem vitás, csakis ő lehet Ács Lu¬kács. S hogy miért örülök meg annyira neki? Mert ha ő nincs, én sem vagyok itt. Jelenleg ugyanis ő Kán lelke, a Káni Filmfesztivál szervezője.

Pécs legmenőbb pizzériáját cserélte le az itteni életre. Gyerekkorától szenvedélyes gyűjtő: először gyűjtötte az érméket, aztán a tárgyakat, egyre nagyobbakat, végül a házakat. Megvett ötöt, csak hogy megmentse őket, s ráadásként méltó helyük lett a féltve őrzött régiségeinek. Mutatja őket szeretettel, pedig sok dolga lenne. A szomszéd ház falát például még át kell meszelni, mert a filmfesztiválon a filmeket – mint minden évben – oda fogják vetíteni.

Némi változás azonban történt: eleinte a régi vetítő hokedlin állt, most már van mozigépház – bár mondhatjuk úgy is, hogy rozoga magasles, amit az erdészet kiszuperált. És nincs a franciáknál megszokott vörös szőnyeg, ám van zöld pázsit, amire bárki leheveredhet. Semmi luxus és újdonság, helyette minél régebbi, szép, magyar filmek tizenhat milliméteres tekercsekben. Ezeket vetítik zúgva-forgatva a rendezvényre összesereglő négy-ötszáz vendégnek.

Vagyis: majdnem olyan, mint Cannes-ban, csak épp ellenkezőleg. Ám egyvalami mégis azonos: Kánban is tündökölnek csillagok.