Eladó a pusztai romantika

Már vagy négy éve Kecskeméten laktam, amikor szintén itt élő unokatestvérem megkérdezte: „Te láttad már a bugaci pusztát?” Micsoda szégyen, még sosem voltam ott. Aztán megnyugtatott, ő sem, pedig harminc esztendővel ezelőtt költözött ide. Nem pironkodtunk tovább, azon melegében elhatároztuk, hogy egy szép nyári napon megismerkedünk a híres alföldi rónasággal, amit a németek annyira imádnak.

Nyár közepére tűztük ki a kirándulás napját, Trabanttal pöfögtünk Bugacig. Akkor szálltunk ki a járgányból, amikor először elakadt a homokban. Onnantól kezdve mezítláb gyalogoltunk tovább. Tüzesen sütött le ránk a nyári nap sugára, negyven fok körül járt a hőmérő higanyszála. Lógott a nyelvünk, megperzselődött a talpunk, folyt rólunk a víz. Egyszer csak a távolban feltűntek a szürke marhák, na, már csak odáig kellett elzarándokolnunk. „Hát ezért vannak odáig a külföldiek?” – néztünk egymásra meggyötörten.

Évtizedek szaladtak el azóta, a puszta is sokat változott. Sajnos nem előnyére. Nyáron még pokolibb a hőség, a turistákat meg lassan lasszóval kell befogni. Egyre nehezebb eladni a pusztai romantikát. Pedig mindent megtesznek érte az érdekeltek.

A helyszínen mindjárt bele is botlok az első kellékbe: a jellegzetes pásztorviseletbe öltözött, pörge bajszú Varga Mihályba. Aki teli tüdőből fújja bőrdudáját, hogy hangszerének érces hangjával a pásztormúzeumhoz csalogassa a vándorokat, a lovas kocsival érkező dombóvári csoportot.

– Úgy látom, a bőrbajuszúak vannak többségben – kacsint a nőkre, miközben megpödri az orra alatt termetesre nőtt magyaros szőrkölteményt. Közelében két puli és egy komondor pihen, utóbbi nem vak, nem is esik át rajta egy asszony sem. Miután a díszpásztor az utolsó szuszt is kinyomta a dudából, a kétszáz éves tölgyfák alatt hosszú mesébe kezd a bugaci pusztáról, aztán a múzeumba tessékeli a látogatókat, hogy barátkozzanak a tárgyi emlékekkel, melyek legtöbbje ismeretlen számukra. Varga Miska azonban mindet ismeri.

Pedig még csak hét éve él itt. Megelégelte a fővárosi életet, előbb Pécelre költözött, majd Bugacra. Szerinte a városi ember „pondró a tormában”, nem akart tovább így élni. A Kiskunsági Nemzeti Park pásztormúzeumának, illetve a falu helytörténeti gyűjteményének gondnoka, ezen titulusa mellett bugaci dudás és mesemondó. Történeteit „egy szájból száraz torokkal” ontja. S mindenről határozott véleménye van.

– Higgye el, az emberek visszavágynak a természetbe. Menekülnek a mesterségesen létrehozott világból, hogy valódi értékekkel találkozhassanak. Sajnos megy a butítás rendesen, de szerencsére nem lehet mindenkit bepalizni. Aki alaposabban meg akarja ismerni a pusztát, annak nem elég egy rövid látogatás. Csak úgy jönnek elő a finom részletek, ha huzamosabb ideig együtt lélegzünk ezzel a tágas horizontú, ezer csodát rejtő tájjal.

Égzengést hallok az ősborókás felől. Ilyenkor nem tanácsos nekiindulni a vadregényes homokbuckáknak, mert a vihar pillanatok alatt megérkezhet. Miközben a kirándulókat is istápoló kísérőm nem feltétlenül örül a várható zivatarnak, jómagam azért drukkolok, csak látnék már végre egy igazi pusztai ramazurit, gomolygó fekete felhőkkel, cikázó villámokkal, hatalmas reccsenésekkel. Biztosan örülne a látványnak fotós kollégám is… De „sajnos” égszakadás helyett csak csendes nyári esőt kapunk. Ez nem befolyásolja a programot, minden a megszokott forgatókönyv szerint zajlik.

– Május elejétől szeptember végéig fogadjuk a vendégeket. Nagyon nagy dolognak kell történnie ahhoz, hogy elmaradjon a lovasbemutató, amit mindennap tizenegykor kezdünk – mondja Szabó Szilvia, a Bugac Puszta Kft. értékesítési munkatársa, akivel a nádfedeles filagóriában ácsorgunk a dombóvári csoport esőtől megrettenő tagjai¬val körülvéve. Betolakodik közénk két szamár is, mindenre kíváncsiak, egy óvatlan pillanatban majdnem „kiharapják” kezemből a golyóstollat. – Bejelentés nélkül is lehet jönni. Tavaly volt olyan nap, amikor egyszerre nyolcvannál több egyéni turistát fogadtunk. Ezt a csúcsot nehéz lesz megdönteni. Egyre kevesebb a német vendég, helyükbe ausztrálok, törökök, szlovének léptek.

Hogy a puszta kelendő legyen, olyasmit kell kínálni, ami felkelti az emberek figyelmét. „Bugacpuszta, ahol a hagyomány és a látványosság egységet alkot az érintetlen környezetben” – ezzel a szlogennel igyekszik csábítani az érdeklődőket a cég, melynek tulajdonosa és ügyvezetője Kovács Zoltán. Akinek sok évtizedes tapasztalata van az idegenforgalmi szakmában, már a nagyapja is vendéglős volt, ő maga 1964-ben, tizennyolc esztendősen kezdte a kecskeméti Aranyhomokban. Saját bugaci birodalmát a rendszerváltás utáni privatizáció révén alakította ki: az éttermet, a rendezvényházat, az üdülőtanyákat, az istállókat. Most a húszesztendős Karikás csárdában ülünk. Délben érkeznek a korgó gyomrú túrázók, addig tudunk beszélgetni.

– Miért nem jönnek a németek? – leginkább ez a kérdés izgat, hiszen a bugaci pusztaprogramok sokáig az „ungarischer gulasch und Piroschka” jegyében rájuk épültek.
– Egyszerű a magyarázat – válaszol Kovács úr. – Megöregedtek azok a vendégek, akik szeretik a magyaros ételeket, szívesen hallgatnak cigányzenét. Másokat a válság okozta takarékoskodás kényszeríti az otthonmaradásra. Akik beleszerettek a pusztába, a szíves vendéglátásba, visszatértek hozzánk, sokszor még az ünnepi hosszú hétvégéket is itt töltötték. Az utánuk következő generáció viszont máshová megy. Inkább a tengerpartot választják. Nemigen találjuk az utat a fiatalokhoz.

– Elkelne egy európai reklámkampány?
– Magánvállalkozó nehezen tudná ezt megfizetni. Régebben a nagy utazási irodák menetrendszerűen szállították Bugacra a külföldi csoportokat, mára az idegenforgalom szereplői és irányvonalai is átalakultak. Magunkra maradtunk. Azért van némi bizakodásra okunk, hiszen az utóbbi időben az interneten családok és egyéni érdeklődők találnak meg bennünket, ami azt jelenti, hogy a személyre szabott kirándulásokat, játékos programokat, bográcsozós születésnapokat, csapatépítő tréningeket kell előtérbe helyeznünk.

– Tehát bízik a jövőben?
– Ha nem bíznék benne, nem vágnék bele szállodaépítésbe. Jelenleg Bugacon és környékén csak üdülőtanyákon pihenhetnek az ide látogatók, alkalmi fizetővendég-szolgálatokat vehetnek igénybe. De szükség van egy színvonalas hotelre is. És a legnagyobb álmom, hogy egyszer a hortobágyihoz hasonlóan a mi pusztánkat is besorolják a hungarikumok közé.

A bugaci idegenforgalom fénykorában évente harmincötezer turistát fogadtak, most örülnek, ha a számuk eléri a tízezret. A pusztaközponthoz vezető betonút elkészülte eldöntötte a konkurencia sorsát. Különben is csak az marad életben, aki tiszteletben tartja a mély gyökerű hagyományokat, olcsó cirkuszi mutatványoknak itt nincs helye.

Mindjárt meg is győződhetek a színvonalról, hiszen kezdődik a lovasbemutató. Sietek hát az istállók előtti homokos pályához, ahol már elhelyezkedett a közönség a nekik kialakított fapados lelátón. Megvannak a szükséges pusztai kellékek, a gémeskút, a nádkunyhó – a háttér maga a széles rónaság. Senkit nem zavar a szemerkélő eső.

A csikósokon bő gatya, fehér ing, ezüstgombos lajbi, kalapjuk mellett árvalányhaj. Szőrén ülik meg a lovat. Amíg átvonulnak előttünk, a kommentátor néhány érdekességet mikrofonba mond a bugaci őshonos állatállományról, a rackanyájról, a szürke marhákról, valamint a száztagú sárga ménesről, melynek lovai kisbéri félvérek és országos minősítő versenyek legjobbjai.

Balról érkezik a pusztaötös. Fantasztikus látvány, nem véletlenül világszám. Elöl három, hátul két jó teherbírású, nyugodt ló vágtat, vezetőjük a két hátsó jószágról irányítja a mutatványt. Elhangzik a háttér-információ is: a pusztaötös ötlete több mint száz évvel ezelőtt pattant ki Ludwig Koch osztrák festő fejéből, megvalósításához azonban magyar csikósok kellettek. Hogy mennyire jó ötlet volt, azt a produkció utáni vastaps és ováció bizonyítja. Még a szamárnak is tetszik: harsány iá-zásba kezd.
Mondják, pásztorok közt királyok a csikósok – nem tudja senki sem úgy pattogtatni a karikás ostort, mint ők. Megadják a lehetőséget a vendégeknek, akik nem tudják utánozni őket. A „puszta lövései” után lófektetés és lóültetés zárja a programot. Végül körbejár a csikóskalap – gyűlnek benne az ezresek.
Megvolt a pusztai romantika, jöhet ebédre egy jó zsíros gulyás.

Így lehet eladni Bugacot? Ezt már a község első emberétől, Szabó Lászlótól kérdezem az irodájában. Természetesen kihasználják azt az erkölcsi hozadékot, amit a bugaci puszta jelent a település számára. Vagyis olyan ügyeket vállalnak fel, melyek erősíthetik az idegenforgalmat, pályázataikat ennek szellemében adják be. Meg is épülhetett a Bugacpusztaháza–Kiskunmajsa közötti kerékpárút, és ugyancsak a kirándulókat szolgálják majd a tervezett tematikus túraútvonalak, melyek során különböző tanyatípusokat, helyi termelők termékeit vagy a XII. századi kolostort feltáró régészeti helyszínt lehet megismerni. Próbálnak érdeklődőket csalogatni a faluba rendezvényeikkel, például a fogathajtó-fesztivállal, a pásztornapokkal, a generációk táncával, és helyszínt adnak a Kurultajnak, a magyarokkal rokon népek törzsi gyűlésének.
– Nekünk nem jelentenek konkurenciát azok, akik bekerítenek három hektár földterületet és pusztaként hirdetik. Tudjuk, hogy a rohanó buszos turistákban sem hagy mély nyomot az itteni látvány – szögezi le a független polgármester. – Ezzel azt akarom mondani, hogy csak azokat a vállalkozásokat érdemes felkarolni, melyek magas színvonalon végzik a munkájukat. Nem mindegy, milyen kép alakul ki a faluról. Önkormányzatunk korosztálytól függetlenül, kedvező áron kínál egynapos kirándulásokat. Még az elején tartunk, de remélem, egyre nagyobb lesz az érdeklődés iránta.

És aki egyszer felfedezte magának a szamártövises, árvalányhajas mezőket, a zsombékos réteket, a sűrű bokrú borókásokat, megcsodálta a fehér gulyákat és a pej méneseket, visszavágyik a pusztára. Ha lassan is, de a bugaci határ a gazdag növény- és állatvilágot kutató tudósok Mekkája lesz. Itt található Magyarország egyik legnagyobb összefüggő fényszennyeződés-mentes égboltja – kellő hírveréssel ez is turistacsalogató lehet.

Csak a végén nehogy úgy járjon valaki, mint az egyszeri vándor, aki a koromsötét éjszakában nem kért kísérőt maga mellé, amikor vacsora után a csárdából tanyai szállására indult. Azt gondolta, elég lesz a viharlámpa, a csillagok majd hazavezetik. Hajnalig kóválygott a pusztában, s alig várta a napfelkeltét, hogy valakivel találkozzon, aki útbaigazítja. Jócskán várhatott!

Na, majdnem ilyen kihalt mostanság a puszta.