Sokszoknya a múltból

Egyszerre ennyi, népviseletbe bújt embert sosem láttak Hajóson. Még azokban az időkben sem, amikor mindenki hordta a jellegzetes ruhákat. Aztán a modern világ a szokásokat is elsodorta, átalakította, sokan dobták sutba a sokszoknyát és kislajbit. A hajósi német néptánccsoport ötvenéves jubileuma azonban alkalmat teremtett rá, hogy rekordot állítsanak fel: egyszerre minél többen öltsék magukra elődeik ruhaviseletét.

Ballagok a szombat délutáni hőségben a tájház felé. Többen kiültek már a házuk elé, hogy kényelmesen mustrálják a díszes felvonulókat. Csillogó szemű kislányok szaporázzák lépteiket, élvezik, ahogy suhan utánuk a szoknya. Néhány kamasz fiú is várja már a felvonulást, előbb azonban még bársonynadrágban, fehér ingben tesznek egy kört a motorjukkal. A múzeum egyik szobájában izgatottan készülődik a menyasszony. Eseménydús órák várnak rá: egy sváb lakodalom eljátszásával hozzák izgalomba az érdeklődőket.

A tarka ruhák miatt szó szerint színes a látvány. De nincs mindenki népviseletben, így az udvaron várakozó 82 esztendős Nebl Mátyásné Szauter Anna sem, aki elárulja, hogy őrizgeti ugyan patinás ruháját, de már nemigen venné fel. Nem úgy a vele egykorú Gausz István, aki még gombos harmonikáját is magával hozta, remélve, hogy az este folyamán játszhat rajta. – Hajdanán a férfiak nadrágja, zakója és lajbija fekete rücskös bársonyból készült. Úgy néztünk ki, mint Mátyás király fekete serege – mutat végig az ünneplőjén az öreg. Kánikulában nem a legpraktikusabb viselet, de a szokások ellen nincs mit tenni.

Az imént a kezembe nyomtak egy fénymásolatot, három ének szövege olvasható rajta németül. Ezeket kell majd dalolni a programok idején. Farkas Istvánné Czick Annától megtudom: a hajósi Szűzanya köszöntőjét, a magyarországi németek himnuszát és egy esküvői búcsúztatót tartok a kezemben. Anna néni és férje számára emlékezetes a mai nap: az ötvenéves néptánccsoport alapító tagjaiként sokan rajongják körül őket, s a kastély parkjában megrendezett ünnepségen emlékplakettet és oklevelet is kapnak.

Araszol a menet a főúton, özv. Reiter Istvánné mellé szegődöm. Gyönyörű az öltözéke, az édesanyjától örökölte. Ősei iránti tiszteletből és a rekordkísérlet kedvéért előkerült a sublót mélyéről. Lassan lépdelünk, közben mesél a kisváros hagyományőrzőiről. Négy gyerek-néptánccsoport is létezik: áldozatos munkát végeznek a pedagógusok, de a szülőkön is sok múlik. Az apróságok pedig egymást csalogatják, hogy menjenek táncolni.

– Tíz éve léptem be az énekkarba – mondja Reiterné, aki az előbb még a dalszövegeket osztogatta. – Rengeteg segítséget kapunk az idősektől, nekik köszönhetően már száznál is több világi és egyházi éneket tanultunk meg. S nagyon örülök, hogy sok a fiatal köztünk. Érdekes, a nyugdíjas korosztály visszahúzódóbb.

Pedig ők még tudják, valóságos kincsnek számít egy-egy múlt századi népviseleti darab. Akinek a családjában nem maradt fenn egyetlen öltözék sem, beszerezheti másoktól. Ezt tette Szauterné Lévai Klára és két leánya is. A családfő, Szauter József egykori néptáncosként a menet elején ropja, szerettei a kísérők között haladnak. Mivel mindenképpen fel akartak vonulni, ruhákat a bajai német művelődési központtól kölcsönöztek. Blanka most fejezte be a középiskolát, Orsolya már egyetemista. Egyáltalán nem tartják cikisnek a népviseletet, amit a rekord kedvéért vettek fel.

Kishegyi Simon a német nemzetiségi folklór elkötelezettje, aki 83 évesen is fiatalokat meghazudtoló módon ügyködik a szomszédos Nemesnádudvaron. Ezúttal a hajósiak¬kal ünnepel, merthogy ötven évvel ezelőtt ő alapította a néptánccsoportot. S előttünk ballag Czifra Jánosné Márta néni, akire annak idején rábízta a vezetést.

– Nem vagyok sváb, de megtanultam a szokásaikat – fordul felém az apró termetű, mosolygós asszony. – Németül sem tudok, fonetikusan írtam le a szövegeket, amik a táncok közben elhangzottak.

A jubileumi ceremónia után jöhet a rekordkísérlet. A színpad előtt felsorakoznak a tánccsoportok és kísérőik. Óvodásoktól a nyugdíjasokig mindenki elfér. Hajós híres népművelője, Alföldi Albert súgja a fülembe: „Negyvenöt éve élek a településen, de ennyi embert még sosem láttam együtt!” Akkor pedig sikerült a rekord! Így látja ezt Mayer Edina, a Hajósi Hagyományőrző Sváb Néptánc Egyesület elnökségi tagja, a kísérlet ötletgazdája is. A három és fél ezer lakosból mintegy ezren öltöztek be népviseletbe, mert fontos számukra az identitásuk. Lám, megmozdult a város: a férfiak az első hívó szóra jöttek színpadot, sátrat építeni, az asszonyok süteményekkel szolgáltak. Sokan most kaptak kedvet a tánchoz, így lehet, hogy a felnőttcsoport hamarosan új tagokkal gyarapodik. Akkor pedig tovább erősödhet a hajósi közösség.