Verespatak aranylázban

Néptelenek az utcák, csak a sajtó emberei erőlködnek. Esik, de román tévések forgatnak, a kései híradóba még bejelentkeznének. A bánya téma lett. Holland, francia, magyar újságíró járja a települést, keres megszólalót, kiokosítót. Nehéz! A helyiek érveltek sokat, már nem nyilatkoznak. Beszéd nem viszi előbbre az ügyet.

Néhány lámpa pislákol az utcán. Mintha kihalt volna a település. Itt már augusztusi hajnalokon is fagy, az év tíz hónapjában fűtenek, de csak néhány kémény füstöl. A bánya 2006-os bezárása óta a 3000 lakosból maradtak talán 300-an, de a faluközpontot mégis rendbe hozzák. A házak többsége már a bányáé, a kanadai Rosia Montana Gold Corporation (RMGC) logója díszíti azokat. Jól haladnak, tervek vannak, s pénzük hozzá. Döntés nincs, de már 400 millió dollárt befektetett a nyitás érdekében a cég. Minden védett, épületek, templomok, s mindent őriznek. Reménykednek csak, vagy tudnak valamit?

A volt magyar iskola előtt állunk. Nincs kész, két éve restaurálják. Már gyönyörű, ezért is kontrasztos, hogy a közeli kaszinó épülete dőlni akar. Amerikai tulajdonosa sem eladni, sem használni nem akarja, 15 éve nem látta őt itt senki.
De nem ez az egyedüli furcsaság!

Kifelé haladva kísértetiessé lesz a hely. Embert nem látni, de rendőrautó járőrözik. Nézik, mit nézünk. Kutyák kísérnek étel reményében. A lakótelephez érünk. Elhagyott tárnák fölé húzták fel, a falak repedeznek, panelek egészben estek ki, de lakják, elköltözni nem akarnak. Változhatnak az ingatlanárak, meggazdagodni nem fognak, de kihozhatják a maximumot. S ha nyílik a bánya, az munkát hozhat, eleinte akár 3000 embernek. Ezt remélik.

Onisi József, nyújtja a kezét egy férfi. Mutatja a házát is. Panel, nem szép, de tágas. Sokan elmentek innen, már övé a földszint. Az 57 éves suszter cukorbetegsége, infarktusa miatt zihálva jár. Már nem javít cipőket, nincs is kinek. Ő marad. Bányász volt minden őse, itt „pihennek” a temetőben, nem hagyja el őket. Onisi szégyelli, de sokat felejtett, rosszul beszéli a nyelvünket. Négyen maradtunk, mutatja az ujjával, kik tudogatunk magyarul, mentegetőzik. Én is csak onnan emlékszem, a misén énekelünk, az visszahozza a dolgokat. Bordeianu Ilona is itt lakik, hozzá elviszem, ígéri.

Ilona furcsa helyzetben van: a szülői házukból múzeum lett. Ott dolgozik. Lánya a gyerekeivel elköltözött, a fia 35 éves, végzett geológus, de munkát sehogy nem talál. Elmenne vele ő is. A munkát megtartaná, de ha a lakásra vevő lesz, a volt bánya miatt költözik. Nem jó, nem egészséges itt. Az lehet majd, de még nem az, megbetegít. Élni akar, unokát pátyolgatni.
Új reggel, új remény! Látni, a szakadó esőben a központ élénkül. Buszok munkásokat hoznak. Utat, épületeket újítanak fel, bezárt bányát igazítanak turistacsalogatóvá, és tüntetnek újfent a bányanyitásért, mert érzik, náluk az igazság. A hírre, hogy Kolozsvárott, Bukarestben éppen ez ellen tízezrek ágálnak, csak legyintenek: őket Soros György pénzeli. Albán bányái vannak, ha itt termelünk, az az ő árait leveri. A magyar származású amerikai milliárdos alapítványa közleményben cáfolta a spekulációkat: Soros Györgynek semmilyen anyagi érdekeltsége nem fűződik az erdélyi Verespatakon tervezett aranykitermeléshez.

Miért pont a tüntetők értenének egyet, mikor az unió sem egységes a kérdésben?! A verespataki beruházás leállítását követeli az Európai Parlament környezetvédelmi bizottsága: nem fogadják el az uniós szakhatóságok érvelését, miszerint a nemesfémbányászathoz használt cianidos technológia megfelel a követelményeknek. A közösségi jog betartásáért felelős Európai Bizottság képviselői viszont azzal védekeztek, hogy a 2000-es tiszai ciánkatasztrófa után megszigorították a bányászati hulladékokra vonatkozó előírásokat, amelyeket a tagállamok is jóváhagytak.

Október 20-ig vizsgálódik a román parlamenti vizsgálóbizottság, s tervek szerint javaslatot tesz a nyitás mellett vagy ellene. Holnap, szerdán jönnének először. Erre készül itt mindenki. Catalin Hosu, a cég szóvivője sajnálkozhatna, hogy máskor próbálkozzunk, de a terepjárójába maga mellé holland rádióst ültet, s hozzánk, hogy nyelvi nehézségünk se legyen, úti kalauzul Szentesy Cecíliát, a cég műszaki igazgatóját delegálja.

Tizenhat éve dolgozik itt, ő tervezte az új bányát, olyan műszaki kérdés, amiről ne tudna, nincs is, és kritikai észrevétel se, amit ne tudna kapásból cáfolni. Ömlik az eső, a párában alig látni, de indulunk a hegyek közé. Mutatja is, az elődök nem vacakoltak, a meddőt szívfájdalom nélkül lerakták. Tizenhatot számolunk, azok szennyezik a környéket, s színezik a patakot vörösre. A gyereknek itt szólni már felesleges, hogy ne menjen a vízhez, olyan savas, messzire elkerülik. A vízben a cink koncentrációja a megengedett 110-szerese, a vasé 64-szerese, az arzén 3,4-szerese. Eddig a bányából patakokba, folyókba tisztítatlanul ömlött, s ölt, amit ért. Eddig.

A meddő is csúszik a falura megállítatlanul. Mi lesz belőle? A forgatókönyv kész: a vizet két év alatt ivóvíz minőségűvé tisztítják. Három év a bányanyitásra megy, majd 15 éven keresztül nemcsak a külszíni kőzetből, de a meddőből is „kinyerik” a 314 tonna aranyat és az 1600 tonna ezüstöt. A meddőt a völgy mélyébe, a földrengésbiztos szarvaspataki zagytározóba teszik. Azt erős kőgáttal védik, és az elenyésző mennyiségű cián miatt még harminc évig figyelik.

Az arany kinyeréséhez miért használnak ciánt? Mert az a legbiztonságosabb! A világ 80 bányájában, többek között Angliában, Finnországban, Spanyolországban is használják. Nincs jobb nála! Ha betartják az előírásokat, márpedig itt betartják, még az EU-s normákon is szigorítottak, itt a tározó egy literjében 5 milligramm cián maradhat. Annyi, mint egy csésze kávéban. A tározót iszappal, földdel lefedik, majd rekultiválják, beültetik, turistaparadicsommá varázsolják. Ez a terv!
Szentesy egyre lelkesebb, több ezer embernek lesz itt munkája, út, csatorna, parkoló, szálloda épül. S minden, mi érték, megmarad. Készen állnak az indulásra, már csak a rajtengedély hiányzik. Meg apró terület hozzá, amit egy magyar zöldszervezet jegyeztetett be. Ülepítő készülne itt, másutt lehetetlen megépíteni. A tárgyalás eredménye borítékolható: évekig pereskedhetnek. Másutt engedély nélkül felhúzott épületeket mutat: „okosság” ez, a terület úgy értékes, ha építmény áll rajta. Hát építettek is, és azóta üresek, senki nem lakja.

Az eső elől a régi bányába húzódunk. Aranyat, ezüstöt a hegyeket megfúrva bányásztak itt már a rómaiak is. Csupán kalapácsokkal, vésőkkel dolgoztak. A vágatokat emelhették volna feljebb, görnyedten járunk, de szavunk se lehet. A bányavizeket faszerkezettel kiterelték, 12 szinten dolgoztak, a vágatokat létrákkal kötötték össze, amik 1600 évesen is használhatók.

Bányászni sosem volt egyszerű, 1,5 gramm aranyért két tonna kőzetet kell a felszínre hozni, megtörni, őrölni, fémet kinyerni. Megéri? Az ember nyilván nem tesz olyat, ami ráfizetéses.

Már 300 méter mélyen járunk. Innen még sok lépcsőt letudva, másfél kilométert kéne mennünk oda, ahová szeptember közepén 33 verespataki bányász „leköltözött”. Onnan üzenték, ki se jönnek, míg a külszíni bányászáshoz az RMGC engedélyt nem kap. Vigyáznak a látogatóra! Aggódó asszonyok is érkeztek, gumicsizmába, vízálló ruhába öltöztették őket, fejükre kobakot nyomtak. Ételt, pokrócot, teát vittek, mert lent 8 fok van. Kérlelték a férfiakat, jöjjenek ki, de a 33 bányász négy napig lent aludt.

Jött a miniszterelnök, Victor Ponta is. Ő pár éve még a kormányt bírálva ellenezte a bányanyitást. Mára meggondolta magát: a remélt 4 milliárd dollárnyi (880 milliárd Ft) nyereség hiányzik, vagy a terv jó, netán az ülésrend határozza meg az álláspontját? Kérte, jöjjenek ki, mert a bányászok véleménye így is eljut a parlamentbe. Kezet fogtak. E nélkül politikai ígéret mit sem ér.

A bányász véleményét vattába nem csomagolja. Nem alakoskodik, ha mérges, kezet ökölbe zár, akinek nem örül, arra nem mosolyog. Tapasztaljuk is, amikor Dobrev Attilát, Otyt halljuk. A név csalóka, ő nem magyar. Érti, de nem beszéli nyelvünket. „Míg bánya volt, dolgozhattunk, amikor becsukták, a munkanélküliség 70 százalékos lett. Aki tudott, házat, telket eladott. Ment innen, elköltözött vagy maradt dolog, cél nélkül. Üljünk csak? Ezt tanulják a gyerekek? Bírálnak minket, a bányanyitást kívánókat kilóra megvették, s mi azt mondjuk, amit a cégük követel. Baromság, ők hazudnak!” Idáig ér, de rájön, ingoványos talajra tévedt. Ez már politika, vájárként a bányához ért, a többit hagyná másra.

Különös hely az. Semmi sem az, mint aminek látszik. Mondják, aki itt maradt, itt él, mind a bányanyitást ellenzi, megtesz bármit ellene. De mondják azt is, aki itt él, az már mind a bánya embere. Őket kérdezni felesleges. Lepacsiztak a hatalommal, eldőlt itt minden – mert ki az, aki ostobán szórná a pénzt, befektetne, ha nem lenne biztos a dolgában?! Normális, hogy romos polgármesteri hivatalból négycsillagos szállót épít, s berendezi? Lesz itt turista? Ésszerű, hogy aki útban van, a kétszobás házért cserébe hatszobásat kap Gyulafehérváron, csak elmenjen végre. Az iskola is megújult. Minek, ha nem lesz gyerek? S minek a múzeum, kettő is rögtön? Ha nem lennének biztosak a dolgukban, mindezt nem tennék. Bánya lesz itt, akárki megmondja. Muszáj nyerniük, mert a kártérítés milliárdokba kerülne az államnak, a bánya kérdése már eldőlt!

Vagy mégse lesz? Nem tűrik, hogy tönkretegyék, hogy veszélyeztessék a környezetet. Ezért tüntetnek tízezrek távol, és Pálfi Árpádék itt. Pálfi unitárius lelkész, muszáj Herkulesként nem alkuszik, híveit, „báránykáit” el nem hagyná. Arról nem tehet, az évek alatt majdnem magára maradt. Érveltek neki, nincs már mit tenni, ha az állam akarja, elveszik a földet, házát úgyis. Eladják hát, míg fizetnek érte. Mások csak üzentek, nincs dolguk itt, mennek. S volt, ki szó nélkül távozott. A lelkész régóta protestál, ha a bánya kinyit, és külszíni fejtéshez fog, négy hegy: a Várhegy, a Kirnyik, a Zsig, az Orla eltűnik. Holdbéli táj lesz itt, s időzített bombaként óriás zagytározó marad, s tűnik el a település, Verespatak örökre. Házainak, templomainak, az ősök temetőinek híre sem marad. A beszédére akadt elköltöző, aki a temetőből a drága halottját exhumálta, s magával vitte.

A magyarok nem férnek a bőrükbe, jött a válasz erre, mondataikból semmi se igaz: a házak védettek, megmaradnak, a templomok megújulnak. Újra biztonságos munka és élet lesz itt, felelik a bányanyitáspártiak.

Egy igen, egy nem! Ütköztetném a véleményeket, de nem lehet: Pálfi a lányához külföldre utazott. A bányanyitást ellenzők pedig direkt nem találkoznak a parlamenti bizottsággal, nem legalizálnák őket, a munkájukat, a „bizottságosdit” kutyakomédiának tartják.

Itt tartunk. Sehogy se tisztul a kép, s nem az eső, a pára okán. Az látszik, a parlamenti döntésig tüntetések lesznek, s utána is még. S persze munka a jogászoknak: évekig.