Buktatás nagy tételben

Szerencsés ember Karinthy Frigyes! Félévi bizonyítványosztáskor, a jegyeit látva némi szívnyomást érzett. Apját – kiről hírlik, hirtelen haragú volt, apróságokon is felhúzta magát – kímélni akarta. Fél napja volt rá, hogy valamit kitaláljon. Agyalt is, miféle magyarázattal szolgáljon otthon, hogy a jegyek, amiket kapott, miért nincsenek összhangban a szülői elvárásokkal. S adjuk meg, hazafelé jól összekapta magát, fogalmazott olyan védőbeszédet, jött ki emelt fővel, győztesen vesztett csatából, ami tanítható. Később több nyelvre lefordították ezt, a „magyarázkodás” klasszikus, ő világhírű lett.

Vajon mit írna most Frigyes diák egy olyan iskoláról, osztályról, ahol – ha igaz – az is példakép, éltanuló, aki félévben összesen „csak” három tantárgyból bukik. Van értelme ott az írásnak? (Legyünk szakszerűek: ez idő tájt diák még nem bukik, elégtelent kap, mivel a tanár jelzi, többet vár.) Ilyen osztályban időpocsékolás a magyarázkodás. Elég a tanerőre mutogatni, hogy mit várjunk, ilyenek ezek. S ha ez se elég, lehet még az újság címére bökni: „130 diákból 130-at megbuktattak egy középiskolában”. Erre még a zord apa is megenyhül: túl szigorú az iskola, a gyerekével se kivételeztek. Enyhítve gyermeke lelki fájdalmát, mit a kapott jegy okozott, vállat ránt: fiam, ez nem a te hibád.

Mi meg? Oknyomozásba kezdünk. Sokat nem segítenek, nem is dolguk. Arra azért rájövünk, ennél árnyaltabb a kép.
Esztergomban, a Balassa Bálint Gazdasági Szakközépiskola és Szakiskola előtt állunk. Különös hangulatú hely ez, rövid emelkedő választ el csak a bazilikától. Ma csak néhány busznyi látogató érkezett, megilletődötten, halkan sétálnak. Ihletett pillanat: jövünk, megyünk, nézegetünk háboríthatatlanul. Csend van, s nyugalom. Nézzük az elhíresült iskolát. Nem hittük, hogy ekkora, mutatós épület. Gondoltam, örökre, ügyesen elsüllyesztettem, de nemrég előkerült a bizonyítványom. Rájövök, iskolai kérdésekben jó szerényen szólni, mi se voltunk éltanulók, na! De a hírtől, hogy itt mindenki bukik, elszontyolodom.

Fekete zászló leng az iskolán. Rövid idő alatt a második volt tanár kolléga hunyt el. Alig vonták be a zászlót, tehették ki újra. Feljegyezzük: a híresztelések ellenére a tanári pálya nem stresszmentes.

Mintha forgatókönyv szerint haladnánk. Megállunk, s ablakok nyílnak. Kicsöngettek, a párkányokra diákok csücsülnek. Hiába, tavasz van, bódító. Reménykedünk, hogy a híres 9. osztály ablakához értünk, ahol még a három tantárgyból „dacizott” diák is eminensnek számít – de nem, nincs ily szerencsénk. Ők idősebbek. Látják a fényképezőgépet, magyarázkodnunk se kell. Zavarba se jönnek, ha sikerül a kép, küldhet egyet, mondja egy vékony, szőke lány. Narancsot pucol, sértődés nélkül közli: amúgy az újságírókról megvan a véleménye, a poén kedvéért szívesen lódítanak. Kérdés nélkül meséli, az elmúlt napokban járt itt rádiós, tévés, egyéb sajtómunkás, amit viszont látott, abban annyi volt az igazság, hogy jártak itt. Rajtam a sor, kérdem is: ha meg nem sértem, ön hány tantárgyból bukott? Én? Egyből se, mondja. Az osztályból senki nem bukott, pedig harmincan vagyunk. Új diák érkezik az ablakhoz, és egy helyesbítés is, egy bukás azért volt, de az másutt is megesik, ez azért nem tragédia, majd kijavítja. Ezer bocsánat, feleljük.

Újabb ablakhoz tovább bokázunk. Hosszú az épület, és a szünet is az. Ablakonként tapasztaljuk: neheztelnek ránk. Nincs itt hiba, tudjuk meg, csak a sajtó rossz színben tüntette fel az iskolát. Maguk miatt úgy néznek ránk, mint hülyékre, közli egy nyurga fiú. Ő az első, aki int: kérdezhetek bárkit, okosabb tőle nem leszek. Szóltak a tanulóknak, nem muszáj nyilatkozniuk. Ebből még a nagyon hülye is ért!

Megmutatja a sok kapu közül, melyik a főbejárat. Oda tartunk, az igazgatót, Meszes Balázst keresnénk. Őt aztán hiába keresik, közlik a portánál. Az igazgató úr továbbképzésen van. Pedig szembesítenénk a véleményével: „Szakközépiskolában 70-80 százaléknyi bukás normális, a gyerekek többsége hátrányos helyzetből jött, rossz szociá¬lis körülmények közül, a szülők nem tartják a kapcsolatot az iskolával. A félévi jegy csak értesítés, jelzés a gyereknek, szedje össze magát. S járnak ide olyanok is, akiknek nem itt lenne a helyük.” Ezt nyilatkozta, ha igaz, de már ebben se vagyunk biztosak. Lehet, „szerkesztették” a mondatait. Telefonon beszéltünk már. Temetésen volt, halkan szólt: az iskola honlapján már mindent leírt, annál többet nem mond.

Konrád urat vagy Kerekesnét, az igazgatóhelyetteseket itt találom? – próbálkozom. Telefonálgatás kezdődik. Nem, elfoglaltak, nagyon nem érnek rá. Egyikük se?, kérdezem újra. Kizárt, válaszolják. A matematikatanár? Tudják, aki a 9/B-ben 23 gyerekből 22-t buktatott. Újabb fejcsóválás a válasz, ő se ér rá. Engedékeny hangulatban vagyunk. Jó, kezdjük újra: valamelyik tanár válaszolna? Nem, senki se, felelik egy idő múlva. És diák? Telefonálás kezdődik, majd hírnökkel válasz is érkezik: velük pedig az a gond, kiskorúak még. Nyilatkozatukhoz írásos szülői hozzájárulás kell. Rendben, adjuk meg magunkat, de ha nem tudjuk, hogy hívják a tanulót, az apját, anyját és őket hol találjuk, a város 30 kilométeres körzetéből járnak ide, tőlük hogyan kérjünk engedélyt?! Talán ha 60 ezer helyre kellene becsöngetnünk, okoskodunk. Ez az önök gondja, felelik.

De hogy érezzük, nem ellenségesek ők, a kapuhoz jön egy férfi. Kedves, mondja halkan, s a kezét nyújtja. A tablón látjuk, műszaki vezető itt. Jó nevű iskola ez, úgy ezer tanulóval, kezdi, majd utána kérdezhetek bármit, annyit mond, nem nyilatkoznak, de amúgy sincs kérdés, mire választ ne találnék a honlapjukon. Hogy tanulókra várjunk, nem tilthatja meg, de arra figyelmeztet, kiskorúaknál már a kérdés is zaklatásnak számíthat.

Kockáztatunk! A kilépőket kérdezzük, a kilencedikbe járnak-e. Ne már, felelik. S igazuk is lehet, 15 éves gyerekeket kellene keresnünk, itt pedig sokuk kezében cigaretta van. Aki cigizik, tudhatnánk, minimum 18 éves. Várunk. Kérdezgetünk.

És okostelefonon honlapot nézünk. Olvassuk is: a tanár tanítson, a diák tanuljon! S látjuk azt is, szólnunk kellene az elért eredményekről is: sok itt végzett diák került jogi pályára, külföldi egyetemekre. A tanárok 90 százaléka 20–40 éve dolgozik a pályán, nem bennük van a hiba, ha van hiba egyáltalán.

Jönnek kifelé a diákok. Nem kérdezzük őket, s ők nem nyilatkoznak, „beszélgetünk”. Akad, aki szerint haragos apa áll a háttérben, aki a gyereke vélt igaztalan bukása miatt fellármázta a sajtót. S van, aki elmondja, anno együtt járt a mai kilencedikesekkel. Ő jövőre végez, nekik még úgy három év hátra van. Múlatjuk az időt. Önök kilencedikesek?, kérdezzük. Igen, torpannak meg az ifjak, de akkor közelből egy hölgy „reánk ront”, hogy órák óta itt vagyunk, miért nem megyünk már el. Kilencedikesek?, ismételjük a kérdést. És halljuk is: ja, bocs, tévedtünk, inkább nem.

És indulnak a buszhoz, pedig mondhatnák, Jámbor angoltanárnő magánszorgalomból teszteket töltetett ki velük. Azt kérdezte, mennyi öt meg hét, tizenötből négy, hatszor kettő. Még osztaniuk is kellett. Magát se kímélve osztályát kérte, fordítanák le angolra: „Az ő neve John Taylor. Ő 56 éves.” Sajnos kiszivárgott, kevéske helyes megfejtés érkezett. Az összeadás ment, a többit fedje balladai homály. Ily korban ne várjunk csodát. De a busz begördült, a diákok válasz helyett integettek. Jámbor tanárnő még töprenghet: jól tette, amit tett, és vajon erről kicsoda szivárogtatott ki?

Karinthy, jöhetsz a rengeteg eszeddel!