Kivégzik a zemplénieket?

Veszély fenyegette a zempléni hegyek között megbúvó apró falvak lakóit az év elején: száznál több családnak kézbesítettek határozatot kisajátítási eljárásról. Sokuk egyetlen birtokát készültek államosítani. A veszély végül elhárult, de ameddig nem változtatják meg a törvényt, bármikor újra utolérheti őket…

– Ha elvennék ezt az öthektárnyi földet, visszaérkeznénk oda, ahonnan a rendszerváltáskor elindultunk. Illetve még korábbra.

Németh József fogorvossal beszélgetek a Zemplénben, egy útelágazásnál lévő vadászházában. Az út egyik ága Regécre visz, a másik Mogyoróskára. Egyik oldalán a vadászház, a másikon szántó. Az a bizonyos öthektárnyi föld. Hogy egész pontos legyek, 5,4 hektár. Ettől készült megfosztani a doktort az Aggteleki Nemzeti Park, amely a földet csupán kezeli. A tulajdonos az állam.

Valójában tehát államosítani akarták a területet.

Nemcsak Németh doktorét, hanem száznál több tulajdonost a térségben. Csupa kisbirtokot, amely közül ez a bizonyos öt hektár még a nagyobbak közé tartozik.

Az idős úrnál szelídebb emberrel ritkán találkozom. Nincs benne harag egy csöpp sem a kisajátítás terve miatt. Inkább csodálkozás. Afelett, hogy ilyesmi megtörténhet.

– Körülbelül kétmillió forintot ajánlottak érte. De nem szeretnék megválni tőle.

– Most mit csinál a földjével?

– Bérbe adom – hangzik a válasz. – Egy állattartónak. Neki szüksége van rá.

– Mennyi idő alatt fizet ki kétmillió forint bérleti díjat?

A doktor elgondolkodik:
– Nem is tudom. Tíz-tizenöt év alatt. Az az igazság, nem számoltam ki.

– Nem érné meg, ha egyben kapna a földjéért kétmillió forintot?

– Nem – hangzik a határozott válasz. – Itt nem a pénzről van szó. Hanem érzelmekről.

A doktor szülei valamikor 80 holdon gazdálkodtak Felsőzsolcán. Volt cséplőgépjük is, így végképp semmi sem menthette meg a családot attól, hogy kuláknak bélyegezzék meg. Háromszorosan is, teszi hozzá Németh József, a föld nagysága miatt. Őt magát 1960-ban vették fel az egyetemre. Az évszámra külön hangsúlyt helyez. Előtte négyszer próbálkozott, mind a négyszer elutasították. Osztályidegennek titulálták. 1960-ra viszont már tiszta volt a káderlapja: rég megözvegyült édesanyja előző évben írta alá, hogy belép a téeszbe. Nem akart a fia boldogulásának útjába állni.

A rendszerváltás idején a területnek már csak a töredékét kaphatta vissza, mivel nem jelöltek ki elegendő területet a földalapba. Összesen 14 hektárhoz – ami körülbelül 25 holdnak felel meg – jutott árverésen, köztük ehhez az öt hektárhoz a távoli Mogyoróska határában. De nem bánta ő ezt. Akkor már évtizedek óta vadászott a környéken.

– Érzelmi okokból ragaszkodom a földhöz – ismétli. – A szüleim emlékének adózom ezzel.

És most ezt is el akarják venni tőle. Annak idején, a téeszbe kényszerítésükkor legalább papíron megmaradt a család földje. Most már azon sem.

Az erdészek zöld egyenruhájába öltözött férfi száll ki a vadászház udvarán az autójából. Kopasz János a környék erdeit közös gazdasági társaságba tömörítő egyik birtokosság vezetője. Többször is megpróbáltuk egyeztetni az időpontot, mire sikerült végre. A nehézség oka roppant prózai: az isten háta mögötti Zemplén az ország azon egy-két százalékához tartozik, ahol még mindig akadozik a térerő. Végül szerencsénk volt, a bárányfelhők visszaverték a sugarakat. A lényeg, hogy Németh Józsefnél sikerült összefutnunk.

– Sajnos a doktor úron kívül senki sem merte vállalni a nyilvánosságot – tárja szét karját az erdész. – Nem tudják, nem állnának-e bosszút miatta. Hiába, na, ez ivódott az évszázadok alatt a zempléni emberbe. Nagyon sajnálom.

Olyan mogyoróskaiakkal szerettem volna beszélgetni, akik szintén levelet kaptak a földjük államosításáról. Mivel ők nem jöttek el a találkozóra, az erdésztől tájékozódom. A szándék a falu határában körülbelül hetvenhektárnyi földet érintene. A területen többtucatnyi tulajdonos osztozik – köztük fiatal gazdálkodók is. Ősszel kapták az első levelet az Aggteleki Nemzeti Park által megbízott miskolci Remete ügyvédi irodától. Amúgy a környéken nem ez volt az első vételi ajánlat. Egy évvel korábban hasonló tartalmú értesítés érkezett egyebek között a közeli telkibányai földtulajdonosok egy része számára, de próbálkoztak már az államosítással 2009 környékén is.

Az ügyvédi iroda leveleit a címzettek válasz nélkül hagyták. Miért is tettek volna másképpen, hiszen nem kívánták eladni a területet. És még valamiért: az érintettek úgy érezték, hogy megalázóan alacsony összeget kínálnak a területért, a valós értéknek csupán a töredékét. A legtöbbet a szántóért adnának, mert azok 8–12 aranykoronásak. A rétekért viszont mindössze 30 ezer forintot aranykoronánként, de az erdőért sem többet 110 ezer forintnál. Akkor, amikor a fás területek egy aranykoronánál nagyobb értékűként ritkán vannak nyilvántartva. Alig több mint százezer forintért egyhektárnyi erdőhöz jutni – nem rossz üzlet. Annak, aki veszi. De nem az eladónak.

A 38 zempléni település közül egyelőre négy – Telkibánya, Kishuta, Háromhuta és Mogyoróska – gyeptulajdonos lakói kaptak határozatot a kisajátítási eljárásról. A zempléniek meggyőződése azonban, hogy csak idő kérdése, mikor kerül sor valamennyi érintettre. S nem csupán a gyep-, hanem az erdőtulajdonosokra is.

Mogyoróskáról a közeli Telkibányára ugrottunk be, ahol hasonló félelemmel találkoztunk. A település határában Boda Zoltán erdőbirtokossági vezető mutatja meg a kisajátításra kiszemelt hatalmas, gyep mögötti erdőt. Félelme, hogy a füves részt követően az állam az erdőt is magának akarja. A falu határa azonban az idegenforgalom mellett a helyiek szinte egyetlen bevétele: ipar közel s távolban nem található.

Most pedig induljunk délre, Zemplén egyik gyöngyszeméhez, Komlóskára. A traktor mögé kis kétkerekű járgányt akasztott Haluska István, a 220 tagot számláló, 262 hektáron gazdálkodó Tölgyesbérc Erdőszövetkezet fiatal elnöke. A nagy sárban zötykölődöm felfelé a sáros erdei úton. A Zsidó-rétre tartunk, a Zemplén egyik kiemelkedően értékes természeti területére. A kisajátításban egyébként maga az erdész is érintett, még ha csak egytized hektárral is. Nem is a terület nagysága fáj neki, hanem maga az eljárás. Fiatal gazdaként a földművelésben képzeli el a jövőjét, éppen ezért nem eladja, hanem inkább venné a földet. Neki azonban mégsem kenyérre kell az államosításra kiszemelt föld. Nem úgy, mint számos, elsősorban idős zempléninek.

– Illetmény tűzifa jut az erdőből a tulajdonosoknak, meg minden évben néhány ezer forint haszonbérleti díj – meséli az erdész, amikor a rét szélén végre megállunk. – De az is nagy szó ám mifelénk, ha nem kell megvenni a tüzelőt.

– Miért kell a nemzeti parknak a terület? – teszem fel az alapkérdésemet.

Az államosítási szándékot azért nem értem, mert a terület tulajdonosai a természet érdekei ellenére egyébként sem tehetnek semmit. No, nem mintha akarnának, hiszen akkor a sajátjukat károsítanák. De akárhogy is, hiába az övék a terület, az erdőből fát szigorúan csak a tízéves ütemterv szerint vághatnak ki. Vigyázó szemét első körben az erdőfelügyelőség tartja rajtuk, majd következik hatóságként a környezetvédelmi felügyelőség, szakmai felvigyázójuk pedig a nemzeti park.

– Mi sem értjük, hogy miért a kisajátítási szándék – hagyja helyben a gondolatmenetemet az erdőbirtokosság vezetője. – Hiszen amije van a nemzeti parknak, azzal sem tud mit kezdeni.

A Zsidó-rétet hozza példának, amely eredendően egy húszhektáros terület. Mivel fokozottan védett, jó ideig semmiféle gazdálkodást nem engedélyeztek rajta. A természet viszont nem a papírokhoz és az előírásokhoz igazodik: legeltetés, kaszálás híján a terület erdősülni kezdett. Csak amikor a nemzeti parkosok belátták a szakmai hibát, akkor engedték meg az erdészetnek, hogy rendbe hozza a területet, s az érték, amelyet őseik az évszázadok során kialakítottak, megmaradjon.

– Egyetlen magyarázatot tudok csak elképzelni a kisajátítási szándék mögött – folytatja az erdész. – Elveszik a földet a kistulajdonosoktól, és új bérlőknek adják oda. Hogy kiknek, ne kérdezze. Nem tudjuk.

Országos üggyé a zempléni földek államosításának szándékát Köteles László, Komlóska polgármestere tette. A környék mozgósításában van már gyakorlata, annak idején ő hívta fel a figyelmet a kisposták bezárása és a falvak sorvadása közötti összefüggésre.

– Most pedig a maradék földjeinkre vetettek szemet – ültet le a faluvezető az irodájában.

Az átok évszázadokkal ezelőtt kezdődött. Komlóskát többségében ma is ruszinok lakják, márpedig ezt a népet nevezte Rákóczi gens fidelissimának, vagyis a leghűségesebb népének. A szabadságharc elbukott, a ru­­szinokra pedig rossz idők köszöntöttek. A II. világháború után még a létezésüket is tagadták, szlovákoknak minősítették őket, ami a Benes-dekrétumok következtében 320 komlóskai kitelepítésével járt. De a megmaradtaknak is egyre kevesebb munkalehetőség adatott helyben, napjában hét busz hozta-vitte őket a távoli gyárakba.

– A maradék földjeink államosítása volna a Komlóskát sújtó rendelkezések megfejelése. A legjobban egyébként akkor járnánk, ha békénhagynának bennünket. Ne adjanak semmit, de ne is vegyék el az értékeinket.

Talányosak a szavai, de megmagyarázza:

– A településnek 3000 hektár a külterülete. Ebből 2000 az állam tulajdona. Kiváló erdő, ami valamikor a falu lakóié volt. Komlóska haszna tehát végső soron az államé.

– És mit kapnak cserébe?

– Évente 4,5 millió forint a lélekszám szerinti támogatás. Szívesen lemondanánk róla, ha mienk lehetne a falu határa. Amúgy hasonló a helyzet a zempléni falvak többségében. Ezért vagyunk szegények. És ehhez jönne még a mostani kisajátítás. De ezt már nem hagyjuk!

Az érintett erdőgazdálkodók, földhasználók, tulajdonosok, polgármesterek január közepén Telkibányán jöttek össze, s levelet fogalmaztak a miniszterelnöknek, amelyben összefoglalták sérelmeiket. A területet tőlük nem kell megvédeni, írják, tehát a természetvédelmi célokat szolgáló kisajátítás is indokolatlan. Egy rövidebb, nyilvánosságnak szánt figyelemfelkeltő felhívásuknak pedig egyenesen a „Kivégzik a zemplénieket” címet adták. Ebben az őket megkárosító tervek elleni összefogásra buzdítanak.

A történetnek végül jó vége kerekedett, tudom meg már a fővárosban.

– Nemrég kaptam az üzenetet Köteles László polgármestertől, amely szerint Fazekas Sándor miniszter elvonta a pénzt a kisajátítási eljárásoktól és átcsoportosította Dunántúlra, az Őrségbe.

Janik Kálmánt hallgatom a budapesti Főgáz irodájában. A férfi hetente ingázik Szerencsről a fővárosi munkahelyére, egyébként pedig a telkibányai központú Kónyahegyi Erdőbirtokosság felügyelőbizottsági tagja.

– A zempléniek tehát mégiscsak elkerülték földjeik, erdeik államosítását – örvendezek.

– Nyugtával dicsérjük a napot! – figyelmeztet a férfi. – Ez még egyáltalán nem biztos. A ’95-ben született törvény ugyanis 2015 végéig ad lehetőséget a kisajátításokra. Ezt a jogszabályt kellene tehát megváltoztatnia az országgyűlési képviselőknek. Kértük is erre őket levelünkben – egyelőre hiába.