Füldugó és zsaluk - A rendőrségi fórumon ígéret is lesz elég

Mintha csak táncolna. Tottyan a láb előre, és csusszan gyorsan hátra. A bal láb a jobb mellé zár. Ez így stabil, biztonságos, bátran el lehet indulni. Lassan mozdul a fej is. Egy pillantás, röpke távolba meredés balra, jobbra is. Jön-e valaki? Ezt ismétli újra és újra, mire dönt, bátorságot merít, s indul előre. Ballal kilép, jobbal mellé zár, de újra dühítően tolat, vissza a kiinduló pontra. S mint jó GPS-nél, újratervezés következik. Kockáztatni felesleges.

Újra lépés jön, vissza az út mögé. Ott baj nem érheti. Ki ne felejtsem, illedelmes, majd’ bokáig érő szoknya van a hölgyön. És alatta bokát is jól tartó cipő. Fölötte, ez a túloldalról is látszik, fásli kandikál ki, amit felkeléskor, orvosi javallatra mindig magára teker. Nem ér sokat, a láb lüktet, hasogat minden lépésénél, de javallották, viseli.

Áll, mi a túloldalról lessük: ott marad az idők végezetéig? Ilyen nincs! Indulnánk elé segíteni. Belénk, ez látszik rajta, nyilván nem karol – hogy adná ez magát elő?! –, de léptein segítve cipelhetnénk a szatyrait. Kenyeret vett, húst s zöldséget. Mindkét kezében zacskó. A súlyt nagyjából felezte, jobb úgy haladni. Az élet a legnagyobb rendező: biciklis hölgy érkezik. Hátul úgy kétévesforma gyermeke ül. A kormányon, balra-jobbra, szatyrok lógnak.

Tolta eddig is a gépét. Megáll ő is, most már együtt nézelődnek: a biciklista és az idős hölgy a zebránál. S reménykednek, hogy ez a kamion vagy mögötte az Opel talán lassít. Bal láb előrelép, bicikli húsz centit előregurul. De állj! Tévedek. Fékezés, lassulás nincs, visszasorolnak a helyükre. Állnak, figyelnek. Bántóan nagy forgalom nincs is, csak a szokott hétköznapi, s elnézőbbek az emberek, öklöt sem ráznak, hogy ez zebra, nekem lenne előnyöm. Ha az ember változtatni nem képes, ne bosszankodjon. Ez van!

Kár, hogy nem mértük, pontosan mennyi idő a túloldal nekik, úgy 5-6 perc elég. De mi az? Semmicske idő. Az már baj, hogy a fehér répa tévedésből a zöldségesnél maradt, ami nélkül ünnepi húsleves nincs. Lehet megfordulni, lábat csúsztatva megindulni. Indulat nincs, csak néha panaszkodás: azért lehetne ez másképp.

De mire lenne a panasz? Ez végül is majdnem világváros: Szolnok, Martfű is közel, tíz-húsz kilométer. Rákócziújfalu központjában állunk, amely az itt élők szerint annyit csinosodott, annyit szépült, javult az elmúlt években, amit remélni se mertek. Csak a csend, a nyugalom tűnt el – talán örökre…

Mielőtt erős, országos irigykedés indulna, írjuk le: szép, de nem gazdag hely ez. Sosem volt az. A helyiek szerint itt még a szivárvány is mindig fekete-fehér volt; a rendszerváltás után lett rosszabb a kép: sötétebb vagy szemcsésebb, nem tudni. Anno volt itt téesz, amit otthon, halkan, hogy ne hallják, lehetett szidni. Majd az se lett, hogy támadjon bizonytalanság: akkor mikor is volt jobb? Munka volt, csak keresni kellett, s mind távolabb, mind kevesebb reménnyel. De azért indultak innen az itt élők, kerestek, s volt, hogy találtak is.

Mint a jelenlegi polgármesterük, Papp János is, akinek választásokkor megkérdőjelezik még az idetartozását is. Pedig a falu szülötte ő, a kastély mellett látta meg a napvilágot, de a szülei válása okán sok helyen élt, s nézik őt néha „gyüttmentnek” is. Nagyszülők nevelték, majd élt a fővárosban is, így vált belőle innen nézve „fővárosi fiú”.

Hanem kinek a sorskönyvébe azt írták, vízbe fullad, azt sose akasztják fel. Igazán távol innen sose került, s lett Szolnokon katona, majd focista, különféle csapatokban „bal bekk”, azaz balhátvéd, ha így jobban tetszik. Nem dédelgetett sztár, de fontos pont a csapatban, aki nélkül pályára lépni lehet, de nem érdemes.

Elektronikát tanult. Erősáramot persze, mert úgy látszott, abban van a jövő. Végzett és dolgozott, de hát – ő mondja így – „beütött a szerelem”. Egy idevalósi lánnyal, ki az erősáramnál is erősebb volt. Házasság, három szép gyerek. A család igen, csak a kereset nem akart szaporodni: az erősáram mellett lett rosszul fizetett fociedző is. Milyen volt a kispadon Papp? Izzott örökké, mint égve felejtett lámpakörte. Ennek okán a bírók gyakorta kiállították és küldték a lelátóra, ami persze nem volt, csak egy korlát. Átmászott, onnan utasítgatott, s ha a bíró reklamált, őt már kiállította, már nincs szava, jegyet vett, azt lobogtatta: a néző úr a pályán, akkora úr, aki azt kiabál be, amit akar.

Hanem egy dolog a boldogság, más dolog a megélhetés, a jövő.

Mondja is Papp János, éltek, de nem túl jól. Osztottak, szoroztak otthon, mint más családoknál dívik, s kiderült, ha így folytatják, akár éhen is halhatnak. Akkor különféle hivataloknál kopogtatott, kérelmeket fogalmazott, áttenné a székhelyét, lenne kicsit arrébb edző, a Lajtán túl.

S szóltak neki: hol él maga, Papp elvtárs, itt ilyen nincs! Akkor némi szívfájdalommal befizetett egy müncheni útra, ahová némi késéssel, csak húsz év múlva ért el. Egyik parkolóban lemaradt a buszról, s lett edző egy kis osztrák csapatnál, ahol jól érezte magát. Barátságos, szimpatikus emberek éltek ott, s becsülték, fizették is őt tisztességgel. Amikor nálunk Wartburgra hat évet kellett várni, ő már BMW-vel járt. De ne irigyeljük érte! Amint a rádióban meghallotta a magyar himnuszt vagy a televízióban piros-fehér-zöld zászlót látott, elsírta magát. Pedig gyakran jött hozzá titkon az asszony és a három gyerek is.

Aztán hallotta, nálunk új, rendszerváltó szelek fújnak, hazajött. Nyitott zöldségesboltot, kereskedett román cigarettával, s nyert rajtuk dobozonként sokat, úgy egyforintnyit.

Ki ne hagyjuk: képviselő is lett a helyi testületben. Nyelvet beszélő, világlátott ember volt, mondták is rá, ott a helye. Ezt naivul el is hitte, pedig hát volt ott gond elég: az előző polgármester jellemre katonás ember volt, nem szerette a vitát, ki ellene szólt – s akadt ilyen –, annak lehegesztette a kertkapuját, ki nem érti a változást, az sétáljon sokat, kerüljön nagyot.

Papp János, amikor először polgármesterré választották, nem ígért sokat, csak amit tartani tudott: civil szervezetek támogatását, sportélet beindítását, kátyúzást, útjavítást, csatornatisztítást, szelektív hulladékgyűjtők kihelyezését, fedett buszmegállókat, temető, ravatalozó megújítását, ilyeneket. Ki érti, mégis megválasztották, majd „megpuccsolták”. Volt testületi ülés, amelyet bezárt, hazament, jót aludt – másnap a megyei újságban olvasta, neki már annyi, ki van rúgva. Perelt persze, s olvashatta azt is, megint nyert.

Új választás jött, újabb beváltható ígéretek, gratulációk és hátba paskolások, hogy apád is ügyes ember volt, szerencsére te is. Körzeti megbízott rendőrt is hozott, akit rávett, ne csak kocsikázzon, de mutassa magát folyamatosan, s barátkozzon az emberekkel. Mondják el neki, mi a baj. Pályázatokat nyerve térfigyelő kamerákat rakatott fel ez a Papp, az emberek – még ilyet! – újra nyitott ablaknál aludtak, csönd volt, besurranó tolvaj se jött.

De sajnos még az út is megújult, lett úgy 2,5 kilométeres hosszú, tükörsima szakasz, ahol a motorosok megnézik, mit bír a verda. Az itt élők szellemesen csak Rákóczi-ringnek becézik. Rakhattak lassító kanyarokat, lesben álló polgárőröket, ők bizony reggel, este, hétvégén padlógázzal csapatják.

Az ablakok újra becsukódtak. Rájuk erős zsaluk kerültek, majd már a patikákban a füldugók is szépen fogytak. S nincs nap, hogy 20-30 ember meg ne állítaná Pappot: Janikám, csinálj már valamit végre! S mondhatja, hogy megújult iskola, óvoda, épült bicikliút, piac, 300 millióért jóléti halastó létesül – csak bólint, mindent megteszünk. És lesz rendőrségi fórum is, s ott ígéret is elég.

De most még csak állunk. A fáslis lábú hölgy indul, reméljük, baj nem lesz…