Görbüljön a bot! - Riport a Tisza-tó őreiről, sok fotóval

Vadász érzi így magát: a magaslesen vadra vár. Ivott már magával hozott kávét, energiaitalt. Fújkálta magát szúnyogriasztóval. Nincs túl rossz illata, csak szokni kell. Így van ezzel a szúnyog is, szagolt ennél rosszabbat, s dönt, csíp. Nagyot, dühből, vele ne packázzanak. Hajnaltájt a vadász feje már kornyadozik, billegős, akár egy keljfeljancsié. Leukoplaszttal ragasztaná a szemhéját a homlokára, nehogy elbóbiskoljon, amikor jön a vad.

Így ültek, vártak a Tisza-tavi halászati őrök is hosszan, lesben órákig, hogy az orvhalászt, aki hálót rakott ki, hogy halakat fogjon és adjon el, elkapják. Az őrök ezt észlelték, feltámadt bennük a vadászösztön, s ügyesen, ahonnan azért mindent láttak, elbújtak. Az orvhalász se ma kezdte a szakmát, rosszat sejtve nem jött.

Az őrökre reggeledett. Az akcióról mit sem sejtő, korán kelő horgászok csónakokkal húztak el a háló fölött, még az őrök aggódhattak, nehogy elszaggassák, baja ne essen a hálónak, akkor odalesz a bűnjel. Munkaidő? Akcióban nem törődnek ezzel. Mobilon hazaszóltak, ma nem kell meleg vacsorával várni őket. Később újra üzentek, nem is alszanak otthon. Úgy tíz órája lejárt a munkaidejük, de számít az?! Ki az, aki a biztos siker előtt feladná a harcot? Mert harc ez.

Vártak még akkor is, amikor benépesült a part. Pecások ültek a beetetett, megszokott helyükre, sajnos túl közel az illegálisan kitett hálóhoz. Az őrök döntöttek: azért a bűnjel legyen meg, ha a tettes nem is, és érje kár, némi bosszúság az orvhalászt is. A hálót felszedték, csónakjukba dobták. Egyetlen dévérkeszeg úszkált benne, lehetett tízcentis. Pislogott csak, nem sejtve, milyen értékes. És az őrök még nem is végeztek, várt rájuk a papírmunka, jelentésfogalmazás…

Egyszer csak látják, hogy a gátról erőst lesi őket valaki. Az őrök érdeklődést mutatva megindultak felé. Türelemjáték ez. Nem mondhatni, hogy a férfi menekülőre fogta, rutinosan tilosban járó ilyet nem tesz, de határozott léptekkel távozott. Az őrök utána. A férfi már futott. Rövid üldözés kezdődött, mint az akciófilmekben, csak gyorsabb eredménnyel. A férfi gyatra kondícióban volt, és a dolgát nehezítette, hogy egy hálót is cipelt magával. Eldobni nem akarta, nem merte, de így inalni nehéz. Kifulladt, zihált, mire az őrök befogták. Még a kérdést se kellett feltenni: „Állj, ne tagadjon, mindent tudunk, hogy hívják?” – mondott mindent, csak azt nem, a halat kinek a rendelésére szánta. Tudta, a beismerés enyhítő körülmény, vallott becsülettel.

Mibe került neki a keszegecske, amit kifogott? Kétszázezer forintba. Erre bírságolták, a hálóit is elvették tőle. Ma már érezheti úgy, jól járt, olcsón megúszta, ezért kaphatna két év fogházbüntetést is.

Fel is jegyezzük: orvhalászni kockázatos. Azért próbálkoznak vele. Őr és orvhalász váltakozó eredménnyel, egymással gyürkőzik. Egyik oldalon a jog áll, sokéves tanulás, gyakorlás plusz távcső, éjjellátó berendezés, motoros hajó, terepjáró, intézkedéseket rögzítő kamera. A másik oldal? Ők is lépést tartanak a korral. Ma már bukott orvhalász nem is próbálna vesztegetni, erőt mutatva lökdösődni. De azért készül, tanul, agyal, nem adja fel a harcot soha.

A tiszafüredi kikötőben szálltunk be Fekete Árpád hajójába. Ő olyas középvezető. Hálátlan munka az övé, nemcsak a partot és a pecásokat, de 11 halászati őrét is ellenőrizheti, hogy állnak helyt. Munkaideje kötetlen: dolgozhat látástól vakulásig. Sokat van vízen. Látszik, a víz nyugtat – mikor azt kérdem, évek alatt hány emberétől kellett megválni, indulat nélkül közli, közös megegyezéssel háromtól. Mi volt a baj velük? Nem tudták eldönteni, az őr kivel van, velük vagy a másik oldallal, feleli.

Attól nem kellett tartaniuk, hogy őr nélkül maradnak. Most, hogy nincs is felvétel, a múlt hónapban húsz önéletrajzot küldtek hozzájuk, ha szükség van rájuk, jönnének. Mi kell ahhoz, hogy valaki halászati őr legyen? Nem sok: legyen fiatal, sportos, határozott, kommunikáljon jól, ismerje a halászati, horgászati törvényt, lakjon a közelben, lehetőleg a tó körül, legyen rendészeti, kishajó-vezetői vizsgája, képezze magát folyamatosan. Három-négy év alatt, mondják a régiek, a szakma szinte elsajátítható.

Erre mondta némi szerénységgel Hegedűs Gábor, a Tisza-tavi Sporthorgász Közhasznú Nonprofit Kft. vezetője, szerinte évek alatt sikerült összehozniuk az ország legjobb csapatát. Vagyis most, komoly leleplezések reményében, az ország bevallottan legjobb csapatának két tagját, Mérten Andrást és Halász Lászlót követjük.

Mérten a rutinosabb. Itt lakik, a vizet – úgy 6000 hektárnyi, alig nagyobb, mint a Velenceitó – ismeri, mint a tenyerét. De ismeri a nádast, gyékényest, a tavat övező erdőt is (már 12 200 hektárnál járunk). Sőt pecázásban se kezdő, tagja a magyar „pergetőválogatottnak”. Versenyeken indul, nem is eredménytelenül.

Halász, új fiú: másfél éve jött. Mosolygós arcú, hatalmas fiatalember, már a megjelenése tiszteletet parancsol. Pedig békés természet, húzott ki vízből fuldoklót, javított vízen bajbajutottnak motorcsónakot. Olyan, mint a jó úttörő, a bajban segít. Baj pedig akad itt.

Különös hely a Tisza-tó, 1974-re épült ki. Csak halban 53 faj honos itt. A vize csalóka, aki nem ismeri, nem tudja, alatta éppen 20 méter, netán csak húsz centi mély. Mesélik, anno felelős beosztású emberek érkeztek és motorcsónakáztak. Mondták nekik, csak óvatosan! Hanem kinek a vezetés hivatalt ad, nyilván ésszel, bátorsággal se spórol: húzták a gázt, a csónak padkán megakadt, a delegáció öltönyöstül vízbe esett. Történt még, összeesküvést sejtve, néhány helyi vezetőt leváltottak…

Tisztes távolból követjük Mérten és Halász csónakját. Fekete Árpád csónakot leállítva jövendöli, ma azért nagy leleplezésekre ne számítsunk. A horgászok 99 százaléka tisztességes. Az engedélyezett két bottal jön, jegyet is vesz. Ezért gyűlt össze tavaly csak napi, heti és éves bérletekből százezer horgásznap, úgy kétmilliárd forint. Úgy mondják, amikor kezdték a munkát, autójukra lóbetűkkel ráírták: halellenőrzés. Jártak piacra, olyan helyekre, ahol tudták, feketén lehetne halat venni. S tudták, ki az, aki a zavarosban halászik. Náluk – úgy, hogy zaklatásnak ne vegyék – gyakran megjelentek, beköszöntek: jó napot, hogy vagyunk, mi újság?

Itt tartunk, amikor látjuk, Mértenék akcióznak: csónakot szúrtak ki a partnál. Szólni se kell, pedig a férfi reggelizik (nem finnyás, a szalonnát a kukacok mellett tartja), de már szedi is elő a papírjait. Halat ma még nem fogott, de nem panaszkodik; jó az idő, az asszonya se háborgatja, hogy papa, reparáld meg a vasalót…

Mehetünk is. Kerülünk balra, jobbra, s nem eredménytelenül. Joviális úr szentségel, ilyen se esett még vele, kifogta a saját csónakját. Kiszabadítjuk a horgát, ő köszöni, a fejét csóválja, ezt a szégyent, hogyan áll a sporik elé?!

Fekete meséli, a magyar a pontyot kedveli. Épp most tettek a tóba száz mázsa „kétnyaras” pontyot. Ezret megjelöltek közülük, figyelhetik, hogy fejlődnek, merre mennek.

Molnár Imrével találkozunk, egy fával a vizet csapkodja. Nem dühös, kuttyogtat! Tudomány ez, a harcsa megérzi, rögtön jön, márpedig, mondja az öreg, ő harcsa nélkül ma innen haza nem megy. Megígérte otthon.

Haladunk még, bántóan nagy forgalom nincs, azért Németh Lajost megtaláljuk. Ő a katonai felderítő posztját cserélte amatőr pecásra, húsz éve leszerelt, leköltözött. Fél éve sincs, hogy ekkora, s két karját széttartja, 6,12 kilós pontyot fogott. Nem lódítok, fotó van róla. És ma? Lehajol, egy apró keszeget mutat, s hogy jobban fessen a képen, még pózol is vele – mígnem a hal megunja, elslisszol. Vigasztaljuk, sebaj, lényeg, hogy görbüljön a bot! Ezt a kifejezést honnan ismerik, kérdi. Most tanultuk, feleljük, és hajózunk tovább, hátha most sikerül valami orbitális leleplezés.

Ha nem, az sem baj, az orvhalász legalább pihen. Viszont szép az idő, szép a Tisza-tó, hajózni pedig muszáj.