Megrogyva nehéz kacagni

Enyhültek mára a szabályok, pályázhatna a házakra más is. S pályáznak is. De úgy tűnik, csak nem akar megtelni a 80 ház, 20–25 még mindig új gazdára vár. Éve jártunk itt először, most harmadjára jöttünk – aki néz, látja a fejlődést, ha akarja. A tervekben szereplő, ígért 500 háznak nyoma sincs. Lassabban forog erre az idő, értelmetlen a kapkodás. Most közmunkások árkot pucolnak, gyomolnak – és szentségelnek, itt pusztulnak el a napon. Gyorsabban múlhatna az idő, ők már ennének, innának, nyújtóznának, hűsölnének, napon nagyon hamar olvad, fogy az erő.

Nyikoráékhoz igyekszünk. Jártunk náluk, el se tévedhetnénk. Olyanok nekünk, mint kezdő táncosnak a kályha, a fix pont, ahonnan el lehet indulni. Első találkozásunkkor, egy évvel ezelőtt a parktól úgy 5 kilométerre, a faluban laktak. Házuk volt: nem módos, nem divatos, de elfértek benne. Hitelből szerezték, albérleti konyhájukban, a viaszkos vásznú asztalnál kiszámolták, a gyerekek mellett meddig lehet reszkírozni, eladósodni. Még ennyi belefér, döntöttek, mert kockáztatni muszáj. S a férfi, aki három műszakban rombolta erejét, vállalt még mellé újabb pluszmunkát. A kertben „szabadidejében” autókarosszériát kalapált, fényezett.

Igaz, a vacsoránál már tálalás közben, az első kanál előtt elaludt, de tudta, gyerekei vannak, ez kell a talpon maradáshoz. Asszonya se unatkozott. Megdőlt mára a tétel, hogy „kis gyerek: kis gond, nagy gyerek: nagy gond”. A gyerek, legyen bármekkora, az öröm mellett bajjal is jár. Az asszony mosolyogva járt, fiatal még, az életben mi baja lehet?! A férfi? Ő sem panaszkodott, csak fogyott, a nadrág, ami két hónapja még passzentos volt, már lengett rajta – de számít a divat, mikor az ember hitelt fizet?!

Hanem a forint romlott, a törlesztőrészlet nőtt, mintha locsolták volna. Kevesebbet költöttek, de ahol apró gyerekek vannak, ott nehéz nyirbálni a kiadást. Hitelük bedőlt, házukat árverésre meghirdették, ők költözhettek el, ide ki. A házuk azóta üresen romlik, de a hitelező bank ezen nem izgatja magát. Nyikora, ha ideje engedi, elmegy, levágja a füvet, fát metsz, gazol, szájára volt szomszéd őt ne vegye.

Kísértük őket az új helyre, a lakóparkba is, ahol mindent elmutogattak. Az asszony, aki vidám teremtés, bajban is pajkosan csillog a szeme, mondta, mert úgy is gondolta: jó lesz majd itt nekik. A női megérzése csak nem hagyja cserben. Ők voltak az elsők a sorban. Azóta jöttek új lakók, akik, köszönik, nem kérik a nyilvánosságot. Az ő bajukon senki se álmélkodjon. Maradt tévében, rádióban, médiában nyilatkozónak Nyikoráné. A szeme csillogott, jól mutatott a vágóképeken. A férfi meg kicsit hátrébb állt, hogy lássuk, még vékonyabb lett, de időben biccentett, jól beszél az asszony.

Hasznuk nem volt a szereplésből, rá is untak a szerepre, telefonszámot változtattak, most már mást keressenek. Mi is csak állunk zavartan a kapujuk előtt, kiabálunk, hogy halló, mi vagyunk azok, percre zavarnánk. De zárva marad az ajtó, oldalazunk tovább. Üres épületet látunk többet is, majd azt is, kicsivel odébb a függöny résnyire nyílik. Lesik bentről, kik vagyunk. Hivatalból jöttünk? A kollégám nyakában fényképezőgép lóg, erre a függöny sietve zárul.

Néhány házzal odébb a csöngetésre, kiabálásra csak előballagnak. Cikk? Na hiszen, sóhajtja egy fiatalasszony, Tóth Krisztina. Karjában gyereket tart, őt altatja, nyugtatgatja, hűsíti. Szoknyájába apró legény kapaszkodik, térdig ha ér, de beszél sokat, bár nem értjük. Cikk? Minek, kérdi az asszony. Kinek, mi haszna belőle, teszi hozzá. És azt is, hogy tudja, az elvárt szerepe szerint neki itt illene elégedettnek, hálásnak lennie, 2,3 milliárd forintot ok nélkül nem dob ki az állam. Akar ő kacagni, de nem megy. Ebből az egészből inkább kimaradna, mondja, de csak áll, néz. Búcsúzni készül, majd legyint, mindegy, jöjjenek be, míg meg nem gondolom magam, ha már idáig fáradtak. Kaput nyit, s mutatja az utat a konyhába. Meleg van itt, a levegő mozdulatlan.

Kéri, halkan beszéljünk, a férje, János éjszakás volt, most jött a munkából. A gumigyárban dolgozik, evett néhány falatot, magára csukta az ajtót, aludni próbál. Sikerül? Alszik-e? Aligha. Fekszik, a plafont nézi, de az agya jár, megint rosszul mennek a dolgok. Képzett ember a férje, tanult eleget, afféle vezető beosztású, becsülik is. Papíron 180 ezret keres havonta, a banki törlesztés, adósság miatt egy ideje 60 ezer marad a borítékban. De már ez se biztos, ezért is imádkozni kell, hogy ez maradjon, mert az üzem bezár, erről már döntöttek. Igaz, nem mondták be a rádióban, rossz hírre ki vágyna?! A határon túl alacsonyabbak a bérek, a nyereség miatt, ha igaz, a gyár jövőre ott kísérletezik.

– János? – kérdez vissza. – Ahol két kicsi van, nincs helye az elkeseredésnek. Fogy, sápadt, ideges, de ha kérdem tőle, hogy vagy, csak kacsint, jól, ebből is kimászunk valahogy, feleli, s megy a dolgára. Hiszi vagy ő sem reménykedik, ki tudja. Én? A nagyobbik fiam már megvolt, Norbikával akkor voltam nyolcadik hónapos terhes. Kiderült, hiába erőlködünk, a házunkat elveszik, jönni kell. Sírtam, míg csomagoltam, sírtam, míg jöttünk, sírtam, míg rámoltam, a szülészeten is, amikor kijöttünk. Hiába, nem bírom én ezt a helyet megszokni. Az OBI-ban dolgoztam, a munkám még megvan, védett vagyok, de hogyan fogok én innen fél hatra bejárni?! Négyre viszem a gyereket bölcsibe, a másikat óvodába?! A nővéremmel együtt laktunk egy ikerházban. Szerencsések vagyunk, itt lakik majdnem a szomszédban. A gyereke nagy. Érezzük, kiemelten foglalkoznak velünk, bizonyítani akarnak, senkit nem hagynak a slamasztikában, nehogy elkallódjon itt valaki. S kapott munkát, hajnalban járt kapálni. Aztán kapott jobbat, szedhetett meggyet, kilóját hatvan forintért, de mindig akadt baj, kicsi volt a szem, ütődött, sérült, a béréből lefogtak. Átkerült a nyúlneveldébe, ha csenevész volt a nyuszi, szóltak, Anna, agyon kéne csapnod. Mondom, gyűlölök itt, de biztosan túlérzékeny vagyok, az én hibám. Keressenek mást, nyilván akad, aki itt boldog…

S így is van, nem hiába bóklászunk tovább. Helyes Szabina, mondja egy egészen apró, szőke, törékeny hölgy. Albérletben nevelte hét-, négy- és hároméves gyerekeit. Internetes kereskedelemmel foglalkozik otthon, ott látta meg, megváltozott a kiírás, már nem kötelező a bedőlt hitel, elég a több gyerek is. Az utolsó pillanatban pályázott, május 20-án értesítették, nyert, költözhet ő is. Százezret fizetett Gyálon az albérletért, kijött, barátkozott, kérdezgetett. Úgy számolja, itt rezsiköltséggel együtt hatvanezerből kijön.

Jó lesz itt nekünk, ugye, Feri, kérdi. Bíró Ferenc kölyökképű, nagydarab férfi. Épületasztalosnak tanult, de nem válogatós, nincs munka, amit el ne vállalna. Új kapcsolat az övék, még innen az első ajtócsapkodós, kiabálós összeveszésen. Én is így tervezem, feleli Feri.

Három napja költöztek. Sok bútoruk, ruhájuk nincs, gondolták, a költözéssel ők aztán hamar végeznek. Hanem kiderült, innen-onnan hiányzik öt-tíz centi, ha viszont nem, és beférnek, nem néz ki jól. Hát emelnek, rakosgatnak, előbb-utóbb minden a helyére kerül. Most csak szólni jöttek, ne ma jöjjön hozzájuk a családlátogató, inkább holnap. Vagy nem is, holnapután. Aztán egymást karolva, lépést egymáshoz igazítva indulnak.

Meleg van, nincs árnyék. De számít az? Majd öt–tíz év után lesz. Már most jó itt, mondják, és mi is örülünk, végre találkoztunk a lakóparkban boldog emberekkel. Ez jó. Nagyon jó! Gonosz, aki ilyenkor számolni kezd: jó, jó, de mibe volt ez az országnak?!