'Míg én élek, kifutnak a pályára' - Mert kell egy csapat

Péntek délután még nyugalom van. Hírre éhes kamerás ember, szemfüles riporter se jött, hogy a legutolsó, az öltözőből kiszivárgó információt megoszthassa nézőivel. Néhány kisfiú pattogtat a bejárat előtti betonon. Egyikük, szőke, nyurga, olyan vezetőféle közöttük, sokszor jár itt az apjával, hallott mindent a csapatról. Amiről nem tud, az nem is fontos. Na, az ott a Csépe, Pásztó Ronaldója, mutat, s kurjant. Régen az MTK-s Kanta Józsival is játszott együtt, de volt Diósgyőrben is, ő itt a király, sorolja. Azt hittem, nagyobb, reagál egy ijedt arcú fiú. Bár érzi ő is, más pálya ez, más lehetőségekkel. Most, mint máshol szokott, még csak Csépe feliratú trikóval se rohannak a játékos elé, hogy itt tessék aláírni, legyen szíves. Zavartan köszönésfélét motyognak. Pásztó Ronaldója mosolyogva köszön, szevasztok, mi újság, kérdi. Választ nem vár, nem lehet, hogy a „cséká” – mielőtt Grétsy tanár úr, lapunk nyelvőre szórontásért megróna, kiegészítem –, éppen a csapatkapitány késsen. Siet is.

Azért legyünk szakszerűen szerények. Nem stadion ez még: focipálya, a gyakori esőknek hála persze zöld gyeppel. Porschét, Audit, mi másutt dívik, hiába is keresünk itt. A játékosok korosodó autókkal jönnek. Látni, nem a szépségre, a praktikumra hajtanak: ha ódivatú is a kocsi, itt-ott megnyúzta valaki, sebaj. Megbízható legyen, menjen, úton ne hagyjon senkit, vagy csak ritkán, hogy kötélen húzva szervizbe vihessék. És akad labdarúgó, ki biciklivel, gyalog jön. Nem azért, mert a pályánál lakik vagy így melegít, csak kocsija nincs. Nem is volt sosem, s munkája se mindig.

De írjunk vidámabb dolgokról! A pályafelújításból Pásztó sem maradt ki. Ott a felirat a falon: fűtés, öltöző, más kiegészítő helyiség EU-s pénzekből megújult, most a lelátói munka következik.

Újak az ajtók, az ablakok. Modernek, kemények, ütésállóak, jól szigetelnek. Régebben, ha játékos az ablaknál szárítkozott, még törülköző se nagyon kellett, teste, haja a huzatban rögtön megszáradt. Ma már ilyen nincs, levegő az ablakréseknél át nem férkőzik. Talán ezért is, hogy a pára miatt a fal penészedni kezdett, s talán azért sem felhőtlen az öröm, hogy a fürdőben új csempékre, vízvezetékcserére a pénzekből már nem futotta. Majd talán egyszer, később.

De aki mostanság focizni jön, megyei szinten persze, ingyen, fizetséget, kalóriapénzt nem várva, kifogást nem keres. Edz, ha ideje van rá. Öltözőben szorongva les, kezdő lesz vagy marad a cserepad. S ha játszik, néha megtapsolják, meccs után hátba veregetik a szurkolók, hogy jól mocorogtál, belőled még spiller is lehet. No, ilyen dicsért játékossal madarat lehet fogatni. Mert ne feledjük: csapat szurkoló nélkül – akár dicsér, akár szid – olyan, mint vőlegény ékesség nélkül. Drukker pedig itt is volt, nem is kevés, 15 éve a lelátón két-háromezer ember űzte az övéit. Néha azért hülyézte, vakegerezte a bírót – aki jegyet vált, elmondhatja a magáét. Ma már, ha százötvenen-kétszázan összejönnek, elégedetten csettintenek, hogy maradtunk még. Pedig a jegy se olcsó, 500 forint, ami errefelé summa. Belógni lehetne, de azt a csapat sínylené meg, ilyet szurkoló nem tenne.

Az edzésre Széles Miklós érkezik elsőként. Már nem játékos ő, 1958-ban abbahagyta a focit. Itt játszott helyben, pék lévén korán kelt mindennap, 12 órát dolgozott, de edzést, meccset nem mulasztott. Volt, hogy a játék végén már kornyadozott, de délcegen próbálkozott, ne kérdezzék a nézők, fiam, te mivel múlattad az időd? Hajtós csapatuk volt, képesek voltak egymásért meghalni a pályán, kezdi.

– A maiak? Nem értem őket. Lehetnének Gerák, Bödék, Ronaldók akár, de nem lelkesíti őket a lehetőség. Dehogy szidom őket, jó gyerekek ők, a mieink. Oda is teszik magukat, de ennyit tudnak. Kevesen is vannak, akad, hogy cserejátékost úgy kell keresni. Sosem tudni, hogy állunk ki. Úgy vagyunk vele, ha győznek, jó, ha kikapnak, az se dráma – sorolja.

Kifliket hozott magával, a törzsdrukkereknek, a többi öregfiúnak. Nyugdíjasok, ráérnek, edzésre, meccsre kijönnek, „Hajrá, Pásztó, hajrá, piros-kékek!” – kiáltják. Találgatják, melyik fiú viheti valamire, s ki az, akivel csak megvan a csapat. Ha elunják a nézelődést, a „klubházban” beszélgetnek, iszogatnak, rexeznek, tévéznek.

Azt hittem, egyedül leszek, kiált Széles, amikor végre látja, jön Mucsina István, a főszurkoló. Népszerű ember ő, bár legendásan szabad szájú, szókimondó. Meccsen főleg az, néha edző, elnök csitítja, ne hergelje már a bírót, még betiltják a pályát. Egyszer megmérgesítette egy partjelző, összevissza lengetett. Esett az eső, Mucsina az ernyő nyelével benyúlt, s kikapta a partbíró bokáját. Míg feküdt a gyepen, rászólt: most lengess, te majom! Á, legenda ez, lehet, nem én voltam, szerénykedik. Majd legyint, rajta maradt a történet, eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Állították már ki őt a partvonalon túlról is. Itt már jó? – kérdezte távolból a bírót, és kiáltotta, csak azért is Pásztó.

– Gyarmatra megyünk, ők meg a begyemben vannak. Tavasszal eggyel kevesebben voltunk. Hajtottunk, mint az ördögök, látszott, mindjárt győztes gólt rúgunk. A bíró mutatta, három percet hosszabbít, abban a percen lesgólt kaptunk, megadta, azzal kikaptunk, és lefújta a meccset. Úgy fogtak le, mert mondtam mindent. Olyan ideges voltam, azt is elfelejtettem, hogy csapatbusszal vittek, kiálltam az útra, és stoppal hazajöttem. A csapat sokáig keresett, azt hitték, baj ért, netán meghaltam. Most megmutatjuk nekik!

De még nem mutatják meg, csak a korlátra dőlnek, s mint drukkerhez illik, kezdik összerakni a csapatot: a kapuban Bozsár, aztán Adler, Tancsik, Ráduly. A Kapás Tomit se felejtsük ki. Idáig érnek, amikor ismerős arc jön. Gratulálunk, doktor úr, te, fekete párduc, kiabálják. És a doktor úr, Lakatos Gyula, a csapat gyúrója meghajol: köszönöm.

Az ő története is megér egy misét. A fiúk Mátraverebéllyel meccseltek. Ahol négy tűzoltó is játszik a csapatban, mindig bizonytalan az összeállítás. Cserélgetik a beosztásukat, de jöhet magas fokozatú riasztás, állhat bárhogy a meccs, akkor menni kell. De ezúttal más volt a baj! Balhátvéd nélkül lehet kezdeni, de kapus nélkül? Soha! Egyikük beteg volt, a másikuk esküvőn, nem jöhetett. Ültek az öltözőben, Csépe kapitány szólt a gyúrónak, Gyula, te fociztál, ugye? Csatár voltam, felelte Lakatos. Az jó, most kapus leszel, felelte a kapitány. Kesztyűt, mezt találtak, ráillő stoplis cipőt már nem. Az egyik szorított, másik lötyögött, de ez nem lényeges. Lakatos a kapuba állt, mozgásán látszott, nem egy Király Gabi. Lőttek is neki mindenhonnan, de magát is meglepve, még ziccert is fogott, összesen két gólt kapott. A csúcson hagyom abba, többé be nem állok, jövendölte a győztes meccs után – pedig dehogynem állna be, ha szólnak neki! Igaz, rossz a bokája, térde, az egészsége sincs rendben, tíz éve, hogy „lerokkantosították”, de ha a csapat kéri, beáll. Pedig hiába a masszőri tudás, az otthoni kezelés, gyúrhatta magát, napokig olyan izomláza volt, olyan peckesen járt, mint a kiskakas. Idegenben kezdenek, ide a fehér-kék mezt, nadrágot, rakosgatja. Majd hálót igazít, vonalaz, pénzt nem kap, de ez is az ő dolga.

A fiúk még csak készülődnek. Köröznek, kapura lövöldöznek, minden gólt hangos ováció kísér. A két edző, Nagy Tamás és Pisák József már a taktikán töpreng, dolgozik, ha ugyan. Mit gyakorolnak ma, kérdem okosan. Egymásra mosolyognak: az attól is függ, ma hányan leszünk. A fiúk, árulják el, azt hitték, szerdán jövünk. Műszakot cseréltek, új mezt húztak, volt, aki fodrászhoz ment, hogy jól mutasson a képen. Ma nyolcan- tízen leszünk talán, mit próbálgassunk?! Átmozgatunk, be ne rozsdásodjanak, felelik. Nem nagyon értem, a pályán még rengeteg ifjú szaladgál. Nem is ügyetlenek, de ők a PULC (Pásztói Utánpótlás Labdarúgó Club) tagjai, az NB II-ben játszanak, nekik a nagycsapat, a megyei foci visszalépés lenne. Inkább ülnek a kispadon vagy ott se, a felnőtteknél (PSK) pedig van, hogy kevés a játékos. Kérdeznék még, de hogy edzés miattunk el ne maradjon, kérdem a két mestert, mi a cél. Mi? Néznek össze, írja azt, a biztos bennmaradás. Néhány volt játékosunk visszajött, tavaly a tizenkettedikek voltunk, szeretnénk előbb végezni, felelik.

Mi meg Tóth Sándort várjuk. Tóth is focizott, mint majd’ mindenki.

– Apámtól két dolgot örököltem: ulti- és fociszeretetet – kezdi. – Ultizni megtanultam, focizni kevésbé, mire egy spirálos sípcsonttörés rádöbbentett, nem biztos, hogy nekem ebből kellene majd megélnem.

Bár pásztói, Taron élt, vállalkozása volt sok, maradt is közülük néhány. De úriember üzleti dolgairól, ha nem muszáj, nem szól. Írja azt, vállalkozó vagyok. Mint ahogy arról se szól, mibe van neki ez az óriási fociszeretet.

– A család is ezt kérdezgeti, nekik sem mondom meg soha. Amíg kenyérre jut, ne foglalkozzanak vele, mondom. Sokba van, ennél többet, ha a körmömet tépkednék, se árulhatok el. Apám okított: fiam, míg az ember aktív, két-három óra alvás bőven elég neki. Láthatja, nem vagyok mai gyerek, de naponta bizonyítom, én még kevesebből is bírom.

Mi a dolga? Támogatókért szaladgál, „pusziért” játékosokat szerez, pályázatokat ír.

– A lelátó felújítására nyertünk majd’ tízmilliót. Reped, omlik az egész, rég megérett a cserére. A szívem szakad, de támogató nincs, erre senki se szereti annyira a focit. Önerő híján úgy fest, megköszönjük és lemondjuk a támogatást, a lelátó romolhat tovább…

Tóth elnök, ha kell, mezeket, gatyákat, sportszárakat mos, vasal, cipőt is pucol. Ha az övéi pályára futnak, nézzenek ki valahogy, s amikor meglátja őket felsorakozva, Pásztót kiabálva, akkor nem is cserélne senkivel.

Idáig ér a történetben, amikor megszólal a telefonja. Fáradt arca még sápadtabbra vált, a buszvezető barátja most tudatja, holnapra fuvart kapott, sajnos nem szállíthatja a csapatot. Megoldjuk, valahogy megoldjuk, mondja, bár látni rajta, elképzelni se tudja, hogyan. Amíg előírás volt, megyei csapat el se indulhat a bajnokságban anélkül, hogy nincs női kézilabdacsapat, az igazi próbatétel volt. Nőket ebédfőzéstől elcsalni, még az is sikerült. Akkor mi ez ahhoz képest? Megyünk Gyarmatra kocsikkal, biciklikkel, gyalog.

– Csak veszít rajta. Árulja már el, miért csinálja?

– Veszítek? Pénzt, legfeljebb. De tudja, milyen érzés, amikor kifut a pályára a csapat? A mi csapatunk. Míg én élek, kifut, az biztos. Mert csapatnak lennie kell!