Harminchárman vendégeltek meg hatszáz látogatót

Nem tagadom, a szívem hevesebben kezdett dobogni, amikor a 3-as főútról a szlovák határ közelében rákanyarodtam a Litka felé vezető útra. Utoljára 1948-ban, sárospataki kisdiák koromban jártam be karácsony két napján Szemere, Litka, Csenyéte, Felsőgagy, Fáj reformátusok lakta házait, hogy kis versemmel húsz filléreket, vagy jobb helyeken frissen vert forintokat „kolduljak”. Félcipőben, Bocskai-ruhában gázoltam a térdig érő hóban, de becsülettel összeszedegettem egy Pelikán töltőtoll árát, amit Karcsinál vettem, a pataki írószerboltban.

Most fesztiválra szól a meghívás Litkára, ahol érkezésemkor autóból már több van, mint a kicsi falu egész lakossága. Aztán még folytatódik a vendégek áradata, csakhamar igazi lakodalmas hangulatba csöppenünk. A sátrak alatt bográcsokban töltött káposzta illatozik, csülkök rotyognak a piros szaftban, a Borsodi sört kombájn méretű tartálykocsival hozzák, még egy árus is sátrat vert, s mézeskalács szívet, saját készítésű nyalánkságokat kínálgat. Érkeztek Szlovákiából is vendégek, s a Cserehát természeti pompája még felfedezésre vár.

Ez utóbbi szavakat már nem is én mondom – bár tökéletesen egyetértek vele –, hanem Kardos Endre polgármester indokolja imigyen a rendezvényt. Vele beszélgetünk múltról, jelenről – de legfőképp a jövőről.

– Ha jól emlékszem, korábban nagyobb volt a falu…

– Jól emlékszik, az 1960-as években 360 lakóval büszkélkedhetett, de még az 1970-es évek elején is 300 lakosa volt. Virágzó földművelés, gyümölcstermesztés, állattenyésztés adta a kenyeret, s ahogy a nagyszüleink mondták: itt nem halt éhen, aki szeretett dolgozni. Aztán megszűnt a termelőszövetkezet, központosítottak – és szép lassan elfogyott a falu. Én meg a kis csapatom ezért küzdünk, hogy életben tartsuk!

– Hány embert számolhatunk meg most?

– Harminchárom az állandó lakó, de néha ötven-hatvanan is összejövünk. Ebben vannak debreceniek és nyíregyháziak, de felvidékiek is, s közte belga meg angol lakosunk is, akik itt töltik az év egy részét. Az állandó lakosság zömét az öregek teszik ki. Amikor 2011-ben megszerveztük a Litkáról elszármazottak találkozóját, eljöttek vagy 450-en. Őrzik a régi szép házak emlékét, melyekben most pihenni vágyók laknak. Két út van előttünk: vagy bezárjuk a kapukat, hogy ide ne jöjjön senki – vagy kitárjuk a bejáratot, és elfogadunk mindenkit.

– A faluban akad munka bőven, kis mézeskalácsház a frissen épült buszmegálló: kik építették?

– Hat település huszonnégy közmunkását foglalkoztatjuk, ők sokat tesznek – igaz, szigorúság is van nálunk. Aki nem jön be dolgozni, nem kapja meg a fizetését. Én mint családi gazdálkodó fél ötkor kelek, s lefekszem este tizenegykor. Közben dolgozom, ezt követelem meg a közmunkásoktól is. Van, aki már három éve itt szorgoskodik, ha nem lenne értelme, nem tartanának ki.

– Iskolájuk van?

– Több mint harminc éve megszűnt, így csaknem tizenöt kilométerre, Szalaszendre járnak busszal a gyerekek.

– Ha végeznek, visszajönnek?

– Nézze, nemrég Miskolcon sétáltam a belvárosban. A fiatalok ültek a presszó asztalánál, itták a kólát, nyalták a fagylaltot, jól érezték magukat. Az órámra néztem: az én fiam most eteti a jószágot, s ha még nem sötétedik rá, felül a traktorra és szánt néhány barázdát, amíg lát. Döntse el, visszajönnek-e.

– Mennyi pénzből gazdálkodnak egy évben? – kérdem. Nos, a négymillió kétszázezer forint egy jobb módú háztartás konyhapénze.

Pedig Litka gyönyörű, a csend, a nyugalom szigete. Ezért azonban még nem jár állami támogatás…