Barangoló: Harangszó a láp mélyéről

Gyönyörű víz, és teljességgel olyan, mint a Balaton, csak kicsiben. Egyik oldala, a dögei laposabb, a másik, a szabolcsveresmarti magasabb. Ha felmegyünk a veresmarti szőlőhegyek legmagasabb halmára, mintha csak Tihanyból tekintenénk le a magyar tengerre. Csak éppen, míg a magyar tenger több mint félmillió éves, a szabolcsi alig negyven. A legutolsó három évet azonban jobb nem is számolni, hiszen teljesen kiszáradt, négy méter magas fűzfaerdő nőtt benne.

A terület gazdája, a felső-tiszai vízügyi igazgatóság egy vagyont költött a fák kitermelésére – épp időben végeztek. A szokatlan, januári áradás már kitakarított medert talált, akadálytalanul ereszthették bele az életet adó vizet. Eresztették volna korábban is, de sose volt olyan magas a Tisza állása, hogy befolyt volna a tóba. Épp ezért is építettek egy nagy szivattyúházat Veresmart alatt a Tisza mellé, hogy nagy szárazság idején is pótolhassák a párolgást, a vízveszteséget.

Most azonban nincs rá szükség, irtózatos erővel zúdul befele már két napja a víz, s ha marad az áradás, egy hét múltán újra a régi tavat láthatják majd a kíváncsi szemek.

Messze környék legfontosabb vizes élőhelye ez a tó, hírmondó a Rétköz régi világából, amihez csak a Sárrét meg az Ecsedi-láp volt fogható a Kárpát-medencében. A mostani tavat a nyolcvanas évek derekán alakították ki, hogy összegyűjtse Felső-Szabolcs pangó vizeit, s nagyon hamar a térség első számú hal- és madárparadicsoma lett. Döge, Kékcse és Szabolcsveresmart között fekszik, valamikor mindhárom híres lápi falu volt. Dögéről például azt írja a régi krónika, hogy itt sokáig a lábasház dívott. A gyakori tiszai áradások ellen úgy védekeztek a lakosok, hogy a házakat egy öl, mai mértékegységgel mondva 1,89 centiméter magas facölöpökre építették, s így áradáskor alatta járt el a zavaros víz. Mikor erre látogatott, ilyen házat még Kossuth Lajos is látott Dögén, de a történetet a Magyar halászat könyvében 1887-ben felelevenítő Herman Ottó már nem találkozott vele. De csíkvermeket még láthatott bőven, hiszen a dögei határ kétharmadát víz, mocsár borította, s a maradék egyharmadra is gyakran kijárt a Tisza. Nem volt másként Kékcsén meg Szabolcsveresmarton se, a régi dűlőnevek majd’ mindegyikében ott szerepel a víz, a láp, a hal. Meg a nadály, amit marhatüdővel s marhamájjal fogtak, aztán majd vitték a kisvárdai, nyíregyházi, ungvári, munkácsi piacokra. A legfontosabb vértisztító, vérnyomásszabályozó „orvosság” volt az akkor, a legtisztább búzával fizettek érte.

De „termett” a régi Rétköz mást is, például harangokat. A veresmarti határban találni a Paptavát, azon meg a Libegő nevű mozgólápot, amit a szél sokszor elvitt egészen a Nyírjeslápzugolyig, néha jószágostól, pásztorostól. A népmonda szerint valamikor régen a tündérlányok a Tisza túloldaláról, a jánvári (ma Révleányvár) várból hozták a harangokat a kisvárdai várba, de egyiküket megszólították. Ettől megijedtek szegények, s elengedték a harangokat, azok meg belebuktak a vízbe. Ma is ott vannak, egynémely éjszakai horgász ma is hallani véli a hangjukat.