Boldogság pár ezerért

Még nincs nyolc óra, de már zsúfolásig megtelt a parkoló. Talán korábban kellett volna idejönni. De valaki azt tanácsolta, előbb nem érdemes, mert a városi népség vasárnap reggel sokáig alszik. Hát nagyot tévedett! Csak úgy tódul a bejárat felé a tarka embertömeg, pedig odabenn már alig van hely. Hiába szedem a lábam, képtelenség előzni, így sétálva követek egy idős házaspárt. Az asszony nyakában vagy három aranylánc, nehezére esik a járás, két bottal közlekedik. Férje világos pólóban, zöld halásznadrágban, fehér zokniban és szandálban. Úgy hozza a sors, hogy kifelé jövet is összefutok velük. Hogy mit vettek, azt majd a végén árulom el.

A kecskeméti zsibpiac húszhektáros területen nyújtózkodik a városi gokartpálya szomszédságában. Az árusok kulturált környezetben, javarészt térkövekkel kiépített placcon kínálhatják portékáikat, de a „fapados” rész, a földutak szegélyei is megtelnek velük. „Ennyien nem voltak mostanában!” – mondja egy hivatali beosztott az igazgatósági épület előtt, és tovább siet a dolgára. Nem könnyű megállapítani, hányan vannak, de nem járok messze a valóságtól, ha tíz-tizenötezerre becsülöm a bámészkodók számát. Családi program lett kijönni a zsibire, ahol nem kötelező vásárolni, de ha valaki mégse szeretne üres kézzel távozni, pár ezer forintból megúszhatja – és ebben benne van a sült kolbász, a lángos ára is.

Fölöttébb változatos a vendégsereg: a peremkerületi munkástól a hipszterszemüveges fiatalon át a belvárosi úriasszonyig sokféle érdeklődő megfordul itt. Gyakran hallani idegen nyelven beszélőket is, lehetnek éppen a Mercedes-gyár német alkalmazottai vagy messziről érkező turisták, akiknek igazi vadkeleti látványosság az efféle bolhapiac. A kereskedők nemzetiségi összetétele ugyancsak vegyes képet mutat: a magyarok mellett ukránok, románok, szerbek kínálják portékáikat. Hogy miért nem akarnak egyetlenegy fotón sem szerepelni, azt csak ők tudják. Pedig milyen jól mutatna az újságban a piros pozsgás arcú asszonyka arany fogsora és kalapban feszítő férjeura pödört bajusza. „Fizessetek érte, majd akkor!” – ezzel hárítanak.

Az állandó piacozóknak fél hétig kell beérkezniük a piacra. Bérelt placcuk van, velük nincs is gond. Akik viszont csak alkalomszerűen jelennek meg, ott verik fel a sátrukat, ahol még van szabad terület. A jobb helyekért néha vérre menő harcok folynak.

– Itt üvöltözött velem egy román nő, hogy menjek máshová. Nehezen tudtam türtőztetni magam, végül magától arrébb állt. Ezek semmire és senkire nincsenek tekintettel! Még a piacfelügyelővel és a NAV-osokkal is vitatkoznak – háborog a Császártöltésről érkező Béleczki István, aki tíz évig fegyőrként dolgozott a váci börtönben, tizenöt éve pedig nagybani piacokra jár, odahaza zöldségboltot működtet. Furgonnal hozta a felmenőitől örökölt cuccokat. Porcelánbögre, imakönyv, kismotor, tésztaszűrő, varrógép, kislemez, szappantartó, biciklipumpa és még ki tudja, mi minden kelleti magát a faládákban. Legkapósabb a Marci márkanevű rotációs kapa, valaki épp megpróbálja beindítani.

– Ha nem talál gazdára, majd lesz vele valami – legyint a piacos.

– Ütvefúród van? – kérdezi tőle egy köpcös férfi.

– Az nincs. Vegyél Sas Józsikazettát, az van.

Nem győzöm kapkodni a fejem, olyan bőséges a kínálat. Ebben a forgatagban tényleg minden kapható. Ami odahaza a kukába menne, az itt pár száz forintért eladható. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy a frissen megszerzett zsákmányt kikupálja az új tulajdonosa, de az internetes hirdetési portálokon az általa fizetett összeg többszörösét kéri. Aranyszabály az újrafelhasználás, amiként ez az a közeg, ahol újraértékelődnek a dolgok. A zsibpiacon többségében a családi hagyatékok kerülnek forgalomba, de találkozni kukázásból megszerzett limlomokkal is. A területen kialakult már egyfajta tematizálás: az ócskább tárgyak, rozsdásodó mezőgazdasági eszközök kiszorultak a piac porosabb peremvidékére, amíg a jobb állapotban lévő vagy értékesebbnek tartott használt holmik a térkövezett övezetben találhatók. Megint máshol különülnek el a ruhaneműk, a műszaki cikkek sátrai, illetve a büfék, a mosdók.

– Találtál valami értékeset? – szólítom meg az egyik régiségkereskedő standjánál kecskeméti ismerősömet, Kenyeres Dénes nyugdíjas alezredest. Tudom róla, hogy régi magyar katonai kitüntetéseket gyűjt, sőt könyvet is írt róluk.

– Vettem egy II. világháborús emlékkeresztet – újságolja a repülés- és hadtörténész. – Rendszeresen kijárok ide, csak a kitüntetéseket keresem, időnként rá- szánok egy bizonyos összeget. Sok értékes kincset vittem már haza a pápai keresztektől a katonai érdem- érmekig.

– Nézd csak, itt egy Kiváló Munkáért kitüntető jelvény a szocializmus idejéből – mutatok rá a vörös bársonyon pihenő, csillag alakú plecsnire, majd megkérdezem a kereskedőtől, hogy mennyit kér érte.

– Négyezret.

– Hajdanán én is kaptam ilyet... – büszkélkedek vele.

– Akkor most van négyezer forintja – neveti el magát az antikos.

Kenyeres Dénes viszont tényleges vevővé avanzsál elő, mert rábukkan dr. István Lajos díszpolgári plakettjére, egy Batthyány Lajost ábrázoló éremre. Mivel az 1848/49-es magyar szabadságharc emlékei is érdeklik, egyértelmű, hogy az első magyar felelős kormány elnöke ilyetén formában feltűnő arcképe sem hiányozhat a gyűjteményéből.

– Milyen árban van? – kérdezi az alezredes.

– Huszonötezer, főnök úr. Ezüstből van.

– Húszezer?

– Az öné.

Otthon utánanézek: dr. István Lajos a szombathelyi Markusovszky Kórház Széchenyi-díjas vezető főorvosa volt, nyolcvanöt éves korában halt meg 2007 nyarán. Lám, az élet milyen kiszámíthatatlan: díszpolgári plakettje tíz év múltán a kecskeméti zsibpiacon kötött ki, de szerencsére – némi alkudozás árán – jó kezekbe került. Remélem, mellszobra még ott áll a szombathelyi kórház parkjában.

– Ez nem érdekli? – vesz elő zsebéből egy patinás dobozkát az árus.

Ritka és értékes darab tárul a szemünk elé, az 1849. december 2-án alapított Ferenc József-rend lovagkeresztje. Némi vizsgálódás után egyértelművé válik, hogy a kitüntetés aranyozott ezüstből és tűzzománcból készült. Birtoklója százezer forintnál is többre taksálja. Kenyeres Dénes ekkora értékkel még nem találkozott a kecskeméti bolhapiacon. Nagyot sóhajt, ezt már nem tudja megvenni.

Kissé furcsa, hogy a zsibi hivatalos neve így hangzik: „kirakodóvásárral összekapcsolt használtcikkpiac”. A régi időkben ezt a színes bizniszkavalkádot lengyel vagy KGST-piacnak csúfolták. Bizony, változnak az idők. Amint a vásárlói szokások is. Sokan kizárólag innen öltözködnek, na, nem azért, mert rajonganak a bóvliért, hanem egyszerűen nem telik nekik butikokra, ruhabolti modellekre. Szabad ég alatt még a női bugyi is olcsóbb, négyet adnak egy ezresért. És óriási a cipőkínálat! Senki nem tudja meg, ha valaki azzal áltatja magát, hogy márkás lábbelit visz haza, különben is rá van írva, hogy Adidas, és nem kérnek érte csillagászati összegeket.

Ezen a vasárnapi vásáron legnagyobb keletje a cipőnek van. Zoltán Erika diszkónótáival csalogatják oda a népet, s folyamatosan mondja egy női hang a hangszóróból azt is, hogy akció van, a cipő ezeröt, a papucs ezer forintba kerül. Zsizsegnek a vevők a tűző napon, majd a kiválasztott portékával sorba állnak Krisztián előtt, aki kezeli a kasszát, pontosabban rakja a bankókat az övtáskájába.

– Érződik, hogy hónap vége van, még ennél is nagyobb forgalom szokott lenni – állapítja meg a fiatalember, miközben kifizeti a helypénzt a piackezelőség egyenruhásainak. Azt is elárulja, hogy családi vállalkozásban az ország több pontján kereskednek, ám a kecskeméti nem a legjövedelmezőbb helyszínük.

– Az egységár miatt a vásárlónak nem kell azon keseregnie, hogy ezt vagy azt a modellt nem tudja megvenni.

„Alkudni csak 100 év felett, szülői kísérettel” – olvasom a konténer oldalfalán. Nem tudom, hányan nevettek már rajta, de aki odaírta, bizonyára úgy gondolja, humor nélkül nem érdemes élni, meg a kitartóan bömbölő diszkóslágerek nélkül sem. Krisztiántól megtudom, hogy a legszegényebbek inkább élelemre költenek, a leggazdagabbak meg drága helyekre járnak shoppingolni, bár előfordult már, hogy valaki mégis ide tévedt és csodálkozott az áron, azt hitte, lehagytak egy nullát a végéről. Tehát marad a középosztály, ők jelentik a fizetőképes réteget. Elégedettek a minőséggel, nem szoktak reklamálni.

– Jó ez a gyereknek, úgyis hamar kinövi – jegyzi meg egy anyuka a párbeszédünk hallatán.

Nem mindenki ilyen közlékeny. Az eladók néhol rám is szólnak, ha nem veszek semmit, menjek tovább. Sokan dicsérik az időjárást, bár túlzás ez a pokoli hőség, viszont az eső sem lenne jó, mert az hazavágja az üzletet, de olyankor legalább csak az jön ki, aki biztosan vásárolni akar. A sátor árnyékában nézegetem az elemmel működő játékokat. Meséli a piacos, hogy vannak szülők, akik befogják a gyerekük szemét, amíg elhaladnak előttük. Mások meg videóznak.

Felismerem a nyugdíjas házaspárt, akiket még reggel követtem a tömegben. Szatyrokkal a kezükben araszolnak kifelé. Megvolt a vasárnapi nézelődés, és vettek is ezt-azt. A hetényegyházi Kocsis István régebben esztergályosként dolgozott, felesége takarító- nő volt. Szerényen élnek a nyugdíjukból. Nincsenek nagy igényeik, nem járnak nyaralni, a piacról ruházkodnak.

– Gyógypapucsot kerestünk és találtunk is megfelelőt – mondja az asszony. – Sokkal olcsóbb, mint az üzletben. A férjem rövidnadrágot kapott. Itt szoktuk a kávét is beszerezni. És láttunk szép zöldséget, egyúttal azt is vettünk.

– Sűrűn járnak ide?

– Havonta egyszer. A keresztfiunk ószeres, hagyatékokat vásárol fel, itt értékesíti. Most is kint van, de nem találkoztunk vele.

– Menjünk, papa, mindjárt dél, és jön a család ebédre!

Tizenegy óra után többen pakolni kezdenek. Elvileg kettőkor zár a piac, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy amikor a zenithez közelít a Nap, az érdeklődés is kezd alábbhagyni. Egyre többen célozzák meg a büféket, majd a gépkocsi parkolót, de kifelé menet az útba eső kínálatból azért még alkudoznak pár égetően szükséges holmira. Egy molett nő kiválaszt egy olvasószemüveget a kupacból, az egyikre ráfogja, hogy tökéletesen lát vele, ötszáz forintot ad érte. Egy srác biciklipumpát vesz, és mindjárt használatba is veszi. Egy sörpocakos gazda háromezerért szerzi meg a bú- várszivattyút, ajándékba kap hozzá egy köteg villanyvezetéket.

A birtoklás érzése mindenkit megnyugtat: érdemes volt kijönni.