Kovácsműhely a vízparton

Tizennyolc éves volt, három hónapig kuporgatta az árát. Sok hasznát nem vette, mert a szekeret az istennek sem akarta húzni, de azért nagyon megszerette. Mert ha a szekeret nem is húzta, kiválóan ekekapázott, az pedig nagy segítséget jelentett az akkori földművelőknek. 1985-öt írtuk, amikor még javában működtek a termelőszövetkezetek, s a háztáji is virágzott.

Mindezekről Tunyogmatolcson, még közelebbről Tunyogon beszélgetünk egy széles portán, ahol mindenféle ódon mezőgazdasági eszközök, gépek sorakoznak. Lőcsös szekér, kasza, stráf, hintó, permetező, rendsodró – közös vonásuk, hogy mind lóvontatású! Erre külön is felhívja a figyelmünket Varga Ferenc, aki Géberjénből nősült e portára, amely kiválóan alkalmas a gazdálkodásra, állattartásra.

Ló is van persze. Rigó barna pej, de nyári feketének is mondják, és tíz esztendeje, egyéves korában került a portára.

– A kisebbik fiam, Balázs akkor volt tízéves, kezdetektől ő a legjobb barátja – simogatja meg az idegeneket kíváncsian méregető ló hátát. – Néha egy kis munkára is befogjuk, de jobbára csak parádézunk vele, meg Balázs fiam lovagolja be a hátán a határt.

Hogy honnan ered a Vargák, s egyáltalán a géberjéniek lószeretete, azt senki sem tudja, de azt igen, hogy a falu már a két világháború közt is Szatmár egyik lovasközpontja volt. Varga Ferenc még azt is tudja, hogy a géberjéni birtokos, Jékey László vezetésével 1929 nyarán a trianoni országcsonkítás ellen tiltakozva tucatnyi szatmári fiatal lovagolt fel Budára, ahol a kormányzó, Horthy Miklós díszebéden fogadta őket. A tíznapos túra résztvevői közül sajnos már senki sem él, de a hírük igen, a főállásban útépítőként dolgozó Varga Ferenc kovácsműhelyében ma is gyakori téma az a csaknem százéves lovas kaland.

– A ló viszont sajnos ma már itt is kevés – nyitja ki előttünk a kovácsműhely ajtaját –, kovács pedig egyáltalán nincsen. Én is kényszerből tanultam ki a fogásokat, mert elmentek az öreg mesterek, újak meg nem akartak jönni. Pedig milyen híres mesterek éltek itt egykor: Rubi Elemér Géberjénben, Koncz Lajos Győrtelken…! Lajos bátyánk egyenesen gyógypatkoló kovács volt, a második világháborúban is szolgált. Szerettem, tiszteltem az öreget, cserébe rám hagyta féltett kincsét, a dr. Horváth Mihály lovas főállatorvos szerkesztette híres könyvet, minden honvédkovács alapkötetét, a Patkolástant. Ma is igaz minden sora. Én is naponta forgatom.

A kovácsmesterség szeretete egyidős nála a ló iránti rajongással. Otthon, Géberjénben az akkori téesz lóistállója száz méterre volt tőlük, már gyermekként majd' minden szabad idejét a lovak meg a zenélő üllők, kalapácsok között töltötte. És hamarosan áttelepíti Tunyogról a műhelyt. A Holt-Szamos közelében már korábban megvett egy kis házat, az évek során kibővítette, s ide hozza át a szerszámokat.

– Szinte minden szabad pénzemet erre áldoztam – vezet körbe a géberjéni portán. – Szerencsére ma már mindkét fiam jó állásban van, rendesen keresnek, de korábban bizony a fogunkhoz kellett verni a garast, hogy fejleszteni tudjam a műhelyt, s építkezhessek. Maszekolni is kellett persze, de szívesen tettem, pláne, mikor nagy nézőközönség előtt kovácsolhattam. Mint például a pesti ügetőn, ahol jó tíz éve már, hogy minden szilveszter napján ütöm a vasat. Amolyan kovácsbemutatót tartok, patkókat készítek. Itt, Géberjénben is valami hasonlóra készülök, a turistáknak is be akarom mutatni ennek a szép mesterségnek a titkait.