Kámforrá vált falu

A hegyoldalt sűrű akácerdő borította. A kettő között a völgy hosszan nyújtózó szépsége a virágos rét volt. Egy helyen letaposott gyalogút, ezen lehetett átjárni a jászteleki, elhanyagolt, szétrombolt temetőbe. A legalsó akácos szélén állt a nagykereszt, rajta Jézus fölfeszítve. Az idők elteltével kiürült a puszta környéke. Kihaltak a díszes kastély lakói, kifogytak az apró cselédházak. Elnémultak a hangok, a gyerekzsivaj, a kutyaugatások, a bikabőgések. Mára elfogytak a temetőben pihenők is, itt-ott csak az üres sorok hallgatnak. Jásztelek elcsendesült” – írja visszaemlékezésében Topolcsik Imréné egykori pusztalakó.

A világvégi kistelepülés mára eltűnt a térképekről. A Cserhát és a Börzsöny ölelésében, Rétság határában megbúvó Jász te lekpuszta 1945 után a mezőgazdaság szocialista átszervezésének, majd a felgyorsuló urbanizációnak az áldozata lett. Végérvényesen az 1950-es évek közepétől kezdett elnéptelenedni. A hajdan virágzó uradalmi gazdaságnak mára nyoma sincs, a kastélyt téglánként hordták szét, a műemlék magtárépületet is lebontották. A temető kőkeresztjét elköltöztették, a sírhantok homokköveit lassan benövi a növényzet. A Benyovszky család kriptáján átsüvít a szél. A pusztalakók, akik látástól vakulásig robotoltak, kihaltak vagy a szomszédos településekre költöztek. Szegények voltak, és mégis boldogok.

Nagy kalandra vállalkozik, aki az akácerdővel borított térségbe látogat. Helytörténész barátunk jelezte, nem lesz könnyű dolgunk: autóval nem tudunk odamenni. Pár nappal érkezésünk előtt terepszemlét tartott: bele is ragadt a sárba, és csak nagy küzdelmek árán sikerült kimenekülnie. Végül egyik ismerőse felajánlotta, hogy ősrégi katonai terepjáróval kivisz bennünket a határba, de meg sem fordult a fejünkben, milyen küzdelmes lesz ez a kirándulás.

Utunkat Diósjenőn kezdjük, Végh József otthonában. A kánikula elől a hűvös verandára menekülünk. Vendéglátónk Nyugat-Nógrád kutatójaként elmondhatja magáról, hogy nincs olyan település, amelyikről ne jelent volna már meg könyve. A kámforrá vált falu históriáját is feldolgozta. Tíz éven át igazgatta a rétsági művelődési központot, most a penci múzeum vezetője. Gyerekkora óta érdekli szülőföldjének múltja, nagyapja kántortanító volt, sok érdekességet hallott tőle. A helytörténeti kutatás a szenvedélyévé vált.

– Jásztelekpuszta nevéből arra következtethetünk, hogy egykoron jászok laktak errefelé. Amikor visszaköltöztek a Jászságba, az övéik közé, Nagyoroszi mezőváros orosz lakói nyerték el az itteni birtokokat – lapoz vissza a múltba Végh József. – Elődeink a középkorban földvárat is építettek, melyről a régészek úgy nyilatkoztak, hogy kevés hasonló szépségű földvárat ismernek, sáncszerű maradványai mindmáig láthatók. Olyan nevezetes személyiségek kötődnek Jász te lekpusztához, mint az 1819-ben született Herdegen Ede orvosdoktor, császári és királyi ezredorvos, vagy Kuppis Gusztáv őrnagy, az 1848/49-es szabadságharc tisztje, akinek unokatestvére, Kuppis Vilmos gazdatiszt és megyei hivatalnok Petőfi Sándor jó barátja volt, egy időben álltak be katonának. A költő két verset is írt hozzá, miután elváltak útjaik, neki adta az Orlai Petrics Soma által csontlemezre festett arcképét, sokáig leveleztek. A „nemzeti rablóvezérként” is ismert Krúdy Kálmán lezüllött kisnemes szintén idevaló, részt vett a szabadságharcban, majd a jászteleki erdőkben bujdosott, leányokkal erőszakoskodott, amiért börtönbe került. Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula – Krúdy Kálmán testvérbátyjának unokája – is írt róla regényt.

Mindenki úgy emlékezik, hogy Jásztelekpuszta a béke és a nyugalom szigete volt. Egy időben 250-en éltek itt, békességben, noha igencsak elzárva a világtól. Hivatalos dolgaikat a legközelebbi városban, Rétságon intézték, vásárolni és szórakozni is oda jártak. A cselédek egy hosszú házban, szoba-konyhás lakásban laktak. Közös kemencét építettek, hetente egyszer összefogtak és megsütötték a kenyereiket. A harangláb két oldalán volt két, az 1800-as évek végén épült, műemléki védelem alatt álló magtároló, amelyet a helyiek tubusnak neveztek. Hetven évvel később, életveszélyes állapotuk miatt mindkettőt lebontották, de a védettséget csak 1997-ben(!) törölték a nyilvántartásból. A kastélyban egy időben bolt és iskola is működött. A tanító az épületvégi szobában lakott.

– Később az állami gazdaság költözött a kastélyba, de az 1960-as évek végén lebontották, a dolgozók megkapták a téglákat – meséli a helytörténész. – A kastély a Benyovszky családé volt. Szomorú történet kapcsolódik hozzájuk: az egyik leszármazott, a madagaszkári király és világhírű utazó, Benyovszky Móric testvérének dédunokája, gróf Benyovszky Emánuel öngyilkos lett a birtokán, a temető kápolnájában temették el 1920-ban. Alapítványt hagyott a rétsági katolikus egyházra, melynek értelmében a mindenkori plébánosnak kötelessége a gróf halála évfordulóján a jászteleki kriptakápolnában emlékmisét tartani, ellenszolgáltatásul egy öl tűzifa a fizetsége, kiszállításáról pedig az uradalomnak kell gondoskodnia.

Elindulunk felfedező utunkra. Rétságon átszállunk egy 1970-es gyártású német katonai felderítő kocsiba. Mai tulajdonosa, Pfaff László megszállottan gyűjti a híradás-vegyvédelem technikai eszközeit, így került hozzá a strapabíró járgány is. Most aztán megmutathatja, mire képes! Zötykölődünk a dűlőúton, és már nem sok van hátra a célig, amikor kidőlt fa állja utunkat. Kiszállunk, próbáljuk elhárítani az akadályt. Számolnunk kell a két keréknyomban összegyűlt víztócsával is. Hiába vagyunk négyen, nem sikerül félretolni az akácot, viszont a kezünk tele lesz tüskével. A terepjáró gazdájának eszébe jut, hogy van a kocsiban egy balta – harminc éve nem élezték meg. Aztán fűrész is kerül. Majd’ egy óra alatt sikerül feldarabolni az „ellenséget”. A legallyazott törzset a gazos útszélre fordítjuk.

– Na, mit szólnak hozzá, milyen kalandtúrára hoztuk magukat?! – jegyzik meg viccesen „túravezetőink” már a katonai autó biztonságában. Hamarosan feltűnik az akácerdő, itt kell lennie a régi temetőnek. Bujkálunk a bokrok között, kaptatunk a lejtőn, mígnem megpillantjuk a Benyovszky-kriptát. Falai néhol leomlottak, közelében találunk egy téglát, kirajzolódik rajta a váci téglagyár emblémája. A valamikori bejárat oldalán mécses áll és egy kis rókakoponya. Egykor itt lakók mesélték, hogy a háború idején az oroszok kidobálták a csontokat, elvitték a koponyát, rátették az ágyúcsőre, és azzal együtt lőttek. A kastélyt is feltörték, benne laktak, majd távozásuk után a helybelik széthordták a berendezést.

– Felvettem a kapcsolatot Benyovszky Móric ma élő leszármazottaival – újságolja Végh József a családi kripta árnyékában. – Jó lenne megmenteni ezt a kegyeleti emlékhelyet. Érdekes, az utolsó birtokos, Benyovszky Emánuel az itt lévő kis tó köré üdülőközpontot álmodott horgászoknak, vadászoknak. A mi elképzeléseink sem esnek ettől távol. Szeretnénk kiépíteni Rétság és az eltűnt Jásztelekpuszta között egy tanösvényt, melynek állomásai a helység múltját és nagyjait idéznék. Úgy tudom, az erdőterület a romhányi Ipoly Erdő Zrt. fenntartásában van, hátha látnának ők is fantáziát egy ilyen turisztikai látványosságban. Sajnos az önkormányzatnál nem jártam sikerrel. Pedig most még volna mibe „kapaszkodni”. Nincs annál nagyobb bűn, mint veszni hagyni az értékeinket.

Mert azokból nincs sok errefelé. Pfaff László éppen ezért arra is gondolt, hogy meg kellene alakítani a Benyovszky Tisztelőinek Társaságát, hátha könnyebb lenne álmaikat valóra váltani. Neki és feleségének van már tapasztalata az ilyesmiben, ugyanis Rétságon az ő kezdeményezésükre készült el a Mindszenty bíboros és gróf Pálinkás-Pallavicini találkozását megörökítő szoborkompozíció is. Sokat tudnának mesélni arról, mennyi akadályt kellett leküzdeniük, hiszen nálunk nem szokványos dolog, hogy magánszervezésben készüljön emlékmű.

Reccsennek-roppannak az elcsendesedett temető fölött magasodó viharvert tölgyek és akácok. Mintha így üzennének a szellemek. Böngésszük a félig megdőlt sírkövek feliratait. „S. E. Élt 7 N...t” – miféle tragédia lehet mögötte? Néhol kiégett mécsesek, műanyag virágok szétdobálva, arra utalnak, hogy nagy ritkán látogatja valaki a halottait. Az üres gödrök pedig exhumálásról árulkodnak, ugyanis többen új lakóhelyükön temették újra rokonaikat. Megtudjuk, hogy megvan a kőkereszt is, a közeli Borsosberény szélére költöztették. Hazafelé menet azt is megnézzük.

Riportunk során megtaláltuk az eltűnt falu épített emlékeinek pici darabkáit. Végh József könyvében régi térképek is láthatók, illetve mesélnek emlékeikről a hajdani lakók, akik azóta már nincsenek köztünk. Nem maradtak fenn fényképek, melyek az életüket dokumentálnák. Ha készültek is, elvesztek. Végül csak előkerül egy megsárgult fotó, a Diósjenőn élő, 96 esztendős Bircsák Bözsi nénitől származik. Jásztelekpusztán készült 1938-ban, aratók csoportja látható rajta. A múlt szemtanúja elmesélte, hogy apósa és anyósa is rajta van, a szülei akkor máshová jártak napszámba. Szalmán aludtak, szombat este jöhettek haza, és vasárnap este már mentek is vissza. Ötévesen ő is járt egy aratáson. Megdöbbentette a látvány: az emberek lavórból ették a birkapörköltet. Igen, lavórból, amit direkt erre a célra vettek. Mindig ugyanazok használták, három-négyen hasaltak körülötte, úgy kanalazták az ennivalót a közösből.

Topolcsik Imréné egykori pusztalakó gondolataival kezdtük, fejezzük is be vele: „Mindenki szétszéledt, szántóterület lett az egykoron életteli lakhelyekből. Sok-sok törmelék leselkedik ki a fölszántott földbuckákból. Az elmondott szavak félbemaradtak. Örömök, nyugodalmak, sóhajok, szeretet, megbecsülés. Széthullott a barátság. Nem füstölnek már a kémények – kihűltek. De bármilyen mélyre is szántja az eke, a hajdanvolt lakók elől nem takarják el soha az emlékeket. Jásztelek ott lesz mindig a gondolatainkban, amíg élünk.”

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELEI