Debrecenben is találkozott idén júliusban a református ifjúság

Megbolydult méhraj napok óta a debreceni agráregyetem. A Böszörményi sugárúton lévő campus főbejárata előtt sárga, zöld, barna egyenpólós fiatalok csoportja hullámzik ki-be – mindannyian a református ifjúsági találkozó résztvevői. Egy óra körül járhat, még nem kezdődtek meg a délutáni programok, a kalandozó kedvű résztvevők egy része – kihasználva az üres időt – egy kis belvárosi felfedező útra indul.

Mi befelé igyekszünk, s szerencsére túravezetőnk is akad, mert első csillagpontozókként egészen biztosan eltévednénk a színes forgatagban.

– Dehogy tévednétek! Csak figyelni kell a tájékoztató táblákat, meg hát van szátok, megkérdezhetitek a tapasztaltabbakat – fogad bennünket Szűcs Péter, a református zsinat, s egyben a Csillagpont kommunikációs szakreferense. Előbb a nagy egyetemi aulában berendezett regisztrációs központba megyünk, ahol, mint mindenkit, „beleltároznak”, kapunk egy sárga karkötőt, amely igazolja, hogy nem hívatlan vendégek vagyunk, császkálhatunk szabadon a tábor egész területén.

A tábor maga két részből áll. Egy hatalmas nyitott téren vagy ötszáz lakósátor, a másik oldalon meg rendezvénysátrak sokasága. Köztük nagy plakátok, falragaszok, melyek a mai rendezvények helyszíneit, témáit mutatják.

Néhány példa július 25-ről: Hívő tudósok, tudós hívők. Magyar fiatalok a Kárpát-medencében. Zenés beszélgetés ifj. Szakcsi Lakatos Bélával. Visszatértem a függőségből. Lelki utazás az önkéntesség által.

MAJDNEM OLYAN, MINT A BICIKLIZÉS „Érezzétek, hogy Isten országa körülvesz benneteket, miközben ti a középpontban keresitek Őt” – e szavakkal biztatta a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó résztvevőit Bogárdi Szabó István, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke. Azt is mondta, a református egyház azért tartja jónak, támogatja és szereti a Csillagpontot, mert az a tapasztalat, hogy amint biciklizni sem tudunk megtanulni magunktól, a hitben járást is tanulnunk kell – olykor gyerekektől, de inkább az idősebbektől.

Prikryl Edina, a Csillagpont fő koordinátora angyali türelemmel igazgatja az apró-cseprő dolgokkal hozzá forduló fiatalokat, pedig lenne dolga más, ezer is. Mikor azt kérdezzük, hogyan sikerült összeverbuválni a rengeteg vendéget, előadót, apró mosollyal az arcán azt feleli, hogy „az Isten segítségével”.

Aztán hozzáteszi még: meg annak a majd’ ötszáz önkéntesnek a közreműködésével, akik Erdélytől az anyaországon át a Felvidékig, Kárpátaljáig egy éven át járták a gyülekezeteket, hogy minél többeket meggyőzzenek arról, a Csillagpont nemcsak egy jó buli, de komoly lelki feltöltődéssel is jár.

– Vártuk, várjuk az útkeresőket is. Én 2015-ben, Tatán voltam először a Csillagponton, és ott kellett rádöbbennem, hogy bár annak hiszem magam, de még nem vagyok keresztény. Most már talán annak mondhatom magam – magyarázza, de ekkor egy középmagas, kisportolt srác lép közénk és minden átmenet nélkül, sürgetőn mondja: „No, igyekezzetek, hamarosan indul a métaverseny!”

Szuri András a rendezvény sportfelelőse, amúgy óvó bácsi a Duna felvidéki oldalán, Komáromban, s egyben a helyi reformátusok egyházfija is. A méta egy már-már elfeledett régi magyar játék, nem úgy, mint a futball, ami itt sem maradhatott ki a programokból. Húsz csapat részvételével rendeztek bajnokságot, a döntőn a Kraszna-parti Nagydobos együttese győzött. A szomszédos Nyírmada most nem rúgott labdába, pedig a tizenhat éves Fehér Attila nagyon szeretett volna felállni a képzeletbeli dobogóra.

A tűző napon épp a sátra körül rendezkedett, mikor megszólítottuk őt meg a barátját, a sepsiszentgyörgyi Magyari Nimródot. A két település közt van vagy ötszáz kilométer, ráadásul a két cimbora soha nem is látta egymást – eddig.

– Egy kiselőadáson elegyedtünk szóba – meséli Nimród, a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceum 9.-es tanulója. A székely középiskolás tizedmagával érkezett a cívisvárosba, s a táborban szerzett élményeken túl szívesen mesél a háromszéki megyeszékhely diákságának életéről is. Például arról, hogyan törtek borsot a román hatóságok orra alá a Székely Mikó Kollégium lakói. Mint tudjuk, a reformátusok szerették volna visszakapni az államtól jogos tulajdonukat, a híres kollégium épületét, de kérelmüket a román legfelsőbb bíróság elutasította. Még a magyar felirat jogosságát is vitatták, erre a diákok a maguk módján tiltakoztak: nagy kartonlapokon hatalmas betűkkel magyarul írták ki az iskolájuk nevét.

Hála istennek, a jelenleg szintén Romániához tartozó Nagyszalonta reformátusságának ma már nemigen kell hasonlóan komoly problémákkal szembenéznie. Mikló István Boldizsár református lelkész vezetésével ide is tizennyolc fiatal érkezett, és hét szalontai önkéntes, akik évek óta nagy munkát végeznek a tábor sikeres megrendezéséért. Az általuk berendezett nagysátor előtt arról beszélgetünk, hogy ellentétben az anyaországi tapasztalatokkal, odaát még gyakoribbak a templomlátogatások, de nem bízhatják el magukat ők sem.

Azzal is tisztában vannak, hogy a hitéletet nem csak a templomban lehet gyakorolni, kiváló terep erre például a mindenkori Csillagpont – itt a vallásukat nem gyakorlók vagy az épp oda vezető utat keresők megszólítására is alkalom nyílik.

Az ibrányi Orosz Evelin már megtalálta az utat – másodéves a debreceni református hittudományi egyetemen. Az ajtónyitogatást azonban még gyakorolnia kell, igaz, csak akkor, ha rajta van a részegséget imitáló szemüveg. Egy debreceni civil szervezet egy speciális készülék felvételével ugyanis azt akarja demonstrálni a sátránál, hogyan „bolondítja meg” az agyat az alkohol – ami egyébként a tábor területén tiltott szer.

Evelinnek ugyan van még hátra jó pár vizsgája a lelkészavatásig, de azért már csak meg-megfordul a fejében, hová is szólítja majd el az Úr. Szívesen maradna az ukrán–magyar határ közelében, mert ők ugyan Szabolcsban élnek, de minden rokona a kárpátaljai Csongor lakója. Szeretne minél közelebb szolgálni hozzájuk. Talán már leendő hívei is itt ülnek valamelyik előadói sátorban.