Megtartó erejű szociális háló Bács-Kiskun megyében

Petőfiszállás kiterjedt tanyavilága ezerhatszáz lakosának harmada külterületen él. Hatalmas távolságok vannak arrafelé, kétszáz kilométeres földúthálózat alakult ki. Sok az olyan idős ember, akinek hozzátartozója sincs, egyedül pedig képtelen boldogulni a mindennapokon. Ha nem volna a tanyagondnoki vagy házigondozói szolgálat, helyzetük súlyosra fordulhatna. Erre nem is egyszer akadt már példa, sőt két esetben halállal végződtek az ellátatlan esetek.

Az efféle tapasztalatok arra ösztönözték az önkormányzat szociális szakfeladatokat ellátó munkatársait, hogy egyesítsék erejüket és szervezettebb formában folytassák a tevékenységüket. 2017-ben beléptek a Szegedi Kistérség Többcélú Társulása tagjai közé, ami által bővültek a szakellátással kapcsolatos lehetőségeik. Az pedig országos viszonylatban is példaértékű, hogy megmaradt az önállóságuk, szakmai feladataikat a helyi viszonyokhoz igazodva végzik.

– Ahogy beléptünk a társulásba, bővíteni tudtuk a házigondozói, illetve a tanyagondnoki szolgálatot, kiépítettük a jelzőrendszeres telefonos segítségkérést, megoldottuk a szociális étkeztetést, és sokkal több mód nyílt az egyedülálló idősek, a demens betegek, a hajléktalanok és az istápolásra szoruló családok elhelyezésére – újságolja Kiss Katalin, a Petőfiszállási Szociális és Gyermekjóléti Szolgáltató Központ intézményvezetője.

– A közösségi házban található az orvosi rendelő, a védőnői szolgálat. Rendszeresek a szűrővizsgálatok, helyben végezzük a vérvételt, és jól működik a „betegút”, amit kisebbfajta logisztikával szervezünk. Takaros családi házban alakították ki a főhadiszállásukat. Reggel hétkor már nagy a mozgás, szerdánként főleg, amikor vérvétel van. Sokan hálásak azért, hogy egy szúrásért nem kell a legközelebbi városba, Kiskunfélegyházára utazniuk.

Most pár perc, amihez régebben fél nap is kellett. Előfordult, hogy a hosszú várakozás alatt többen rosszul lettek, és az utazás is megterhelő volt az időseknek. Nem lehetne helyben megoldani a vérvételt? – vetődött fel a kérdés, és máris nekiláttak a szervezésnek. Tárgyaltak a félegyházi kórházzal, ahol nyitottak voltak a kezdeményezésre. Megfelelő helyiség van, kézmosóról és egy ágyról kellett csak gondoskodni. A vért a háziorvos asszisztense veszi le, a zárt dobozba kerülő kémcsövek szállítását pedig a tanyagondnok végzi az előírásoknak megfelelően. Amíg ezeket jegyzetelem, félszemmel a pácienseket figyelem.

– Most nincs nagy forgalom, de volt már, hogy tízen is jöttek egyszerre – meséli Iványi Anikó asszisztens. – Azért jó ez a korai időpont, mert aki nyolcra jár munkába, az is be tud ugrani hozzánk. Végszóra befut a sokrétű feladatot ellátó – tanyagondnok, betegszállító, szociális asszisztens, pályázatíró és így tovább – Nagy Péter és közli Kiss Katalinnal, hogy egy idős bácsi telefonált, akinek elfogyott a gyógyszere és azonnal szüksége lenne rá. Ilyen „azonnali” kérésekből sok van. Szerencsére már rendel az orvos, Péter felíratja vele receptet, amit a városban majd kivált, mivel ma ő szállítja a vérmintákat a laborba, és visszafelé hozza a kért orvosságot.

A petőfiszállási háziorvoshoz legalább heten szeretnének bejutni. Csak nekünk nem sikerül, a doktor úr ugyanis kerüli a nyilvánosságot, fotózásról hallani sem akar. Viszont az udvarra érkező 84 éves Bricsik Pál annál közlékenyebb, sorolja a betegségeit: infarktus, gyomorszűkület, cukorbaj, és több fülműtétje is volt. Évek óta altatóval alszik, nappalra meg nyugtatót szed.

– Öregségi hiba, itt már csak a pálinka segít – jegyzi meg nevetve. – Esetleg egy tekintélyes nyugdíjjal rendelkező asszonyka…

Kiss Katalin, az intézmény vezetője megbeszélést tart az irodájában Seres Attiláné szociális gondozóval, aki a „diszpécserszolgálat” egyszemélyes alkalmazottja. Anita veszi fel a telefont, hozzá térnek be, akik valamilyen egészségügyi szolgáltatást szeretnének igénybe venni. A fiatalasszony mindent feljegyez a betegszállító füzetbe, majd nekilát szervezni a „betegutat”. Időpontokat egyeztet a szegedi klinika, a kiskunfélegyházi és a kecskeméti kórház diszpécsereivel, már hangról felismerik egymást. Néha nem is árt egy kis protekció, hiszen jól tudjuk, hogy az egészségügyben milyen nehéz bejutni egy-egy rendelésre. Anitának még azt is sikerül elintéznie, hogy két ember két különböző szakorvosi vizsgálata ugyanaznap legyen, így a betegszállító autónak sem kell állandóan úton lennie.

Bennünket viszont vár a határ. Vízhányó Ernő tanyagondnokkal és Seres Sándorné házigondozóval beszállunk a terepjáróba. Meg sem állunk H. Tóth Antalnénak az M5-ös autópálya közelében található portájáig. Folyamatosan „duruzsol” a forgalom, Margitka néni sokáig alig hallotta, de amióta hallókészüléket használ, erősebbek lettek számára a zajok. Nyolcvanhárom esztendős, nehezen tud járni. Ennek ellenére söprűt kap a kezébe, s csapást vág az eperfáról lehulló termés feketéllő szőnyegébe.

– Van-e vize, Margitka néni? – kérdezi Ernő. – Lehetne hozni. Féligformán van – hangzik a válasz. Pár pillanat múlva a gémeskútnál látjuk a tanyagondnokot, két kannával cipeli a vizet az udvari konyhába. Tisztálkodásra, mosogatásra megfelel, szomjoltásra viszont alkalmatlan, úgyhogy ásványvizet szokott hordani a hasonló helyzetű tanyasiaknak. A tetőn napelem csillog, áramot termel, ám ha borús az idő, akkor nem lehet tévét nézni a szobában. Merthogy Margitka néni azt szereti a legjobban, meg kedvenc lapját, a Szabad Földet olvasgatni.

Seresné Klárika vérnyomást mér: 110/60/91. Harmincegy éve házigondozó, pár éve ment nyugdíjba, de visszajött négyórás munkára, hiányoztak neki az idős emberek. Azt mondja, sokan annyira tehetetlenek, hogy kísérő nélkül esélyük sem lenne kimozdulni a tanyájukból, a buszra sem tudnának felszállni, egyedül képtelenek szakrendelésre eljutni, és az orvosi diagnózist sem értenék meg.

– Mindig nálam van a jelzőrendszeres telefonkészülék, ha véletlenül bent marad az asztalon, visszafordulok érte. Ha elesek az udvaron, nem tudok felkelni, csak megnyomok egy gombot és jön a segítség – említi Margitka néni.

– Délben hozza az ebédet a tanyagondnok, nagyon várom, jólesik vele egy kicsit elbeszélgetni. Ernő és Klári is aláírja: fontos a személyes jelenlét, de órákig senkivel nem tudnak diskurálni, mert ezernyi a feladatuk. Mi is megyünk tovább. Az akácfák közé elbújtatott tanya lakóját, a 62 éves Keresztesi Imrénét mozgásszervi bajai akadályozzák, s annyira szédül, hogy már biciklire sem mer felülni. A tanyagondnokra bármikor számíthat, leginkább, ha orvoshoz kell mennie. Ha nem volna ez a lehetőség, fuvart kellene fogadnia, az meg sok pénzbe kerül. Hatvankétezer forintnyi nyugdíjából ilyen luxusra nem telik, lassan már a gyógyszerek is annak számítanak.

Visszamegyünk a központi bázisra. Kiss Katalin az időközben befutó tennivalókat sorolja. Gyors élménybeszámolót tartunk, mit láttunk a tanyavilágban. Számunkra is bebizonyosodott: akik a szolgálat látókörében élnek, róluk tényleg mindent tudnak. A gondozók érzik az ellátottak feltétel nélküli bizalmát, sokszor még a magánéletükbe is beavatják őket. Mintha egy nagy család lennének.