A tanítás-nevelés szolgálatában

Néha már kicsit elfáradnak. Sok munkát ad nekik a kert, délelőtt szilvát szedtek. Az ebéd utáni sziesztájukat zavarom meg. Misi bácsi a napozóágyban szunyókál, Amálka néni a hűs szobában olvasgat.

Nyolcvan fölött jólesik megtorpanni szusszanásnyi időre, hiszen amúgy megállíthatatlanok. Mindketten hozzászoktak ahhoz, hogy lefoglalják magukat, sok évtizedes pedagógusi pályájukon mindig csináltak valami felemelőt, szabadidejüket is a gyerekekkel töltötték. Kemény tempót diktáltak maguknak. Nemcsak önmagukkal voltak következetesen szigorúak, hanem a növendékeikkel is.

– Ötvennyolc éve szereztem diplomát a szegedi tanárképző főiskola biológia–földrajz szakán – emlékszik vissza pályája legelejére Csetényi Mihályné. – Szülőfalumban, Mesterszálláson kezdtem tanítani. Férjemet a diákévek alatt ismertem meg, 1963-ban házasodtunk össze. Ekkor költöztünk Csépára.

Egész életemben azon voltam, hogy a tanítványaimból a lehető legtöbbet hozzam ki. Szaktárgyi versenyekre vittem őket, szakkörökben foglalkoztam velük. Megszerveztem a felnőttoktatást, számos közéleti szerepet vállaltam a faluban, az utóbbi években még a helyi újság készítésében is részt vettem.

Amálka néni az 1970-es évek elején kapcsolódott be a honismereti munkába. Mindig is érdekelte szűkebb pátriájának múltja, az ott élők sorsa. Tisztában volt vele, hogy az elődök életének megismerése segíti megérteni a jelenkor történéseit, összefüggéseit. Nemcsak diákjai végeztek lelkes kutatómunkát, hanem olykor a szüleiket is sikerült bevonnia.

Számos pályázaton szerepeltek sikerrel. Hétvégeken pedig felhúzták a túrabakancsot, a Tájak-Korok-Múzeumok mozgalom keretében az ország legszebb helyeire kirándultak.

– Sokat köszönhetek a szolnoki múzeum szakembereinek, illetve Barna Gábor néprajzkutatónak, egyetemi tanárnak, aki európai hírű munkái mellett lokálpatriótaként segítette a helytörténeti tevékenységemet – említi meg Amálka néni.

– Csépán kívül a Tiszazugban is kutattam, előadásokat tartottam tanácskozásokon, országos fórumokon, tanulmányaim jelentek meg szaklapokban. Nagy öröm volt számomra, hogy 2014-ben napvilágot látott a Mozaikok Csépa történetéből című könyvem.

Lehetetlen a több évtizedes tanári pálya minden fontos állomását, a rengeteg helyi és országos kitüntetést felsorolni. Még címszavakban is sok hely kellene hozzá.

Amikor Csetényi Mihályné 1996-ban nyugdíjba ment, megkapta a Pedagógus Szolgálati Emlékérmet, 2011-ben pedig a szegedi tanárképző főiskola aranydiplomát adományozott neki. Tavaly március 15-én átvehette a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozat) kitüntetést, s a közelmúltban, augusztus 20-án pedig Csépa Községért Életműdíjjal jutalmazta lakóhelye, amellyel több évtizedes közéleti és honismereti munkáját, kimagasló eredményeit ismerték el.

– A Csépa Községért Életműdíjat 2011-ben én is megkaptam, 2016-ban pedig a település díszpolgárának választottak – folytatja a beszélgetést Csetényi Mihály, aki az említetteken kívül számos szakmai, közéleti és sportbeli elismerést érdemelt ki.

– Feleségemhez hasonlóan én is 1961-ben végeztem a szegedi tanárképző matematika–kémia szakán. Tiszasason kaptam állást, de a következő esztendőben már hazakerültem a szülőfalumba, Csépára, s itt tanítottam 1998-as nyugdíjazásomig, majd, miután marasztaltak, még öt évig dolgoztam. Valahogy úgy alakult, hogy nekem a sport lett a szívügyem.

Tanítottam testnevelést, vezettem a délutáni foglalkozásokat. Diákjaimat rendszeresen vittem versenyekre, a kézilabdásaim megyei döntősek voltak. Sakkban is szép eredményeket értünk el, a gyerekek országos szinten remekeltek, sőt szerepeltek a Sakk Szabad Föld Kupában.

Csetényi Mihály képes órákig mesélni sportszervezői és pedagógusi élményeiről. Csak azt sajnálja, hogy senki nem vette át tőle a stafétabotot sem a matematika, sem a sakk területén.

Végül történetek sorjáznak. Kézilabdacsapata egyik alkalommal a kunszentmiklósi pályán játszott meccset a martfűiekkel, amit nagy örömükre megnyertek. Már mentek volna haza, de a téeszautó „elfelejtett” értük jönni, valami félreértés történhetett.

Misi bácsi bement a rendőrségre és segítséget kért. Azt mondta a parancsnok, ők legfeljebb rabszállító kocsival tudják hazavinni a csapatot. Végül az egyik szülő intézett egy buszt, amivel mégiscsak diadalmasabban gördülhettek be falujukba a győztes fiatalok.