Kisokos a hazai gyógynövényekről

Manapság a legkisebb bajunkkal is szaladunk az orvoshoz, és tömjük magunkba a szintetikus gyógyszereket. Pedig valamikor általánosan ismert volt a mondás: fűben-fában az orvosság. Eleink jól ismerték a gyógyító növényeket.

– Tévedés ne essék, könyvünk megírásakor egyáltalán nem az a cél vezérelt bennünket, hogy bárkit is lebeszéljünk az orvosokról és a gyógyszerekről – mondja dr. Juhász Lajos, a Debreceni Egyetem Természetvédelmi Állattani és Vadgazdálkodási Tanszékének vezetője, a könyv szerkesztője, akitől a szerzőtársával együtt azt kérte a kiadó, hogy készítsenek szakmailag hiteles, egyben a szélesebb nagyközönség figyelmét is felkeltő látványkönyvet.

– Nagyon sok az olyan betegség, amikor az orvosi beavatkozás kihagyhatatlan. Vannak azonban olyan egészségügyi gondok is, amikor mi magunkon is segíthetünk. Csak ismerni kell a gyógynövényeket, melyek már több száz éve hozzájárulnak az egészség megőrzéséhez, helyreállításához.

Hazánkban több mint háromezer növényfajt tartanak számon, a gyűjtött gyógynövények száma pedig százhúsz-százharminc, de nem mindegyiket használjuk, használhatjuk. A védett növényeket, mint például a tavaszi héricset vagy a rendkívül ritka vidrafüvet, természetesen nem cibáljuk le, de nincs is rá szükség, mert a hatóanyaguk más módon is kiváltható.

A laikusok azt gondolják, hogy a gyógyító növények szinte kivétel nélkül távoli, nehezen megközelíthető helyeken nőnek, holott megtalálhatók a közvetlen környezetünkben is – mondjuk, a virágos kertjeinkben. Mint például az igen elterjedt, bár az utóbbi időkben meglehetősen visszaszorult körömvirágot, amely már a középkori kolostorkertekben is kedvelt volt, teáját gyomor- és nyombélfekélyre, kenőcsös kivonatát pedig nehezen gyógyuló sebek, fekélyek kezelésére használták.

Ugyanez mondható el a szerzők által szívóssága miatt „túlélőművészként” jellemzett kövirózsáról is, amit már az ókori népek is nagy becsben tartottak, egyféle varázserőt tulajdonítottak neki. Hazánk egyes területein, például a Beregben, Biharban öreg házak tetején ma is gyakorta látni vastag kövirózsa-populációt, amely nem véletlenül került oda: a hiedelem szerint elűzi a viharokat, de a boszorkányokat is távol tartja.

Ráadásul a levelek présnedve gyulladásgátló, kiválóan alkalmas fül- és fogfájás, nyaki duzzanatok kezelésére, innen is ered a népi neve: fülfű, filfű, fülbefacsaró fű. De az olyan általánosan ismert növényekért sem kell túlságosan sokat gyalogolnunk, mint például a fekete bodza vagy a cickafark.

Az utóbbi fehér virágaival már messziről kitűnik a rétek, kaszálók zöldjéből. Tudományos nemzetségnevüket Achillesről kapták, akiről az ókori görög mitológia azt mondja, hogy a trójai háború idején a bajtársak sebeinek kezelésére cickafarkat használt. A bodzát is jól ismerték őseink. A keresztények például úgy tartják, hogy Krisztus keresztfáját is bodzából ácsolták, és Júdás is bodzafára akasztotta fel magát.

Manapság a virágzatát és a termését hasznosítjuk, sok más tulajdonsága mellett köhögéscsillapító, növeli a szervezet ellenálló képességét. Hazánkban évente 15-20 ezer tonnára tehető a gyógyászati célra előállított növényi hatóanyagok együttes tömege, melynek nagyjából a fele származik a vadon nőtt állományokból – tudjuk meg Juhász Lajostól, aki azt is elmondta: a növények gyűjtése során néhány fontos szabályt feltétlenül be kell tartanunk.

A természetvédelmi oltalom alatt álló területeken a gyógynövények gyűjtése engedélyhez kötött, fokozottan védett területeken pedig tilos. Kímélni kell az állományt, egy-egy helyen nem szabad a gyűjtött faj teljes termését betakarítani. Csak a szükséges növényi részeket gyűjtsük, például a föld feletti hajtás szedésekor ne húzzuk ki a földből az egész növényt.

Az évelők gyökereinek, tarackjának gyűjtésekor a gyöktörzset, illetve a tarackok egy-egy darabját temessük vissza az eredeti helyére, hogy jövőre is érdemes legyen visszatérnünk. S amit talán legelőször kellett volna említenünk: a védett növény- és állatfajok élőhelyének károsítása szigorúan tilos.

Már csak azért is, mert a gyógynövényeinknek is megvan a maguk baja – egyre jobban szenvednek például az éghajlatváltozástól. A szárazabb gyepek vagy a nyíltabb terepek lakói még úgy-ahogy elviselik a szárazodást, de a hűvösebb, párásabb időjáráshoz szokott erdőlakók egyre nehezebben. Megérdemlik hát a kíméletes bánásmódot, már csak azért is, mert segítenek rajtunk – teljesen önzetlenül.