Tükör és tanulság egymás számára minden család

A három gyermeket nevelő Nagy József és felesége négy évvel ezelőtt szociális bérlakásra pályázott Budapesten, a XVIII. kerületben. Az ottani önkormányzat a Heves megyei Erdőteleken adott nekik lakást. A férfi közmunkásként önkormányzati mesteremberekkel dolgozott együtt, és azt látta, hogy tömegével állnak üresen lakások a fővárosban.

De mivel nekik pestit nem adtak, elfogadták a vidéki bérlakást. Remélték, ott is kapnak majd munkát, meg olcsóbb lesz falun az élet – de nem így lett. Szociális bérlakásra azért kellett pályázniuk, mert letelt az idő, amennyit az önkormányzattól kapott krízislakásban tölthettek. A krízislakásba némi protekcióval kerültek, ugyanis a férfi feleséggel és gyerekekkel nem lakhatott tovább a munkásszálláson, ahol szívességből befogadták az egész családot.

Kérdeztem tőlük, mi köze a XVIII. kerületi önkormányzatnak Erdőtelekhez, ahol végül elhelyezték őket, de nem tudták. Talán cserelakás lehetett, vagyis valaki Erdőtelekről Pestre költözött, és neki a falusi lakásáért adtak egy fővárosit. De őket nem is ez foglalkoztatta. Az annál inkább, hogy a férfi nem talált munkát a környéken.

Budapesten lett volna állás és kereset, de nem fizették az utazási költséget. Két év után Nagy József rászánta magát, és állandó munkát vállalt a fővárosban, ennek érdekében pedig hajléktalan lett. Az Alföldi utcai hajléktalanszállón lakott újabb két évig, és amikor tudott, ment Erdőtelekre a családjához.

Ott havi 25 ezer forint bérleti díjat meg a rezsit kellett volna fizetni, de mivel az odaköltözésük után egy ideig egyiküknek sem volt munkája, már az első hónapokban megcsúsztak, így gyűlni kezdett az adósság. Egy év után a feleség három műszakos állandó munkát kapott Jászberényben, egy autóipari cégnél.

Műszak előtt és után 45 kilométert kellett oda-vissza utaznia, nehéz volt emellett naponta elindítani a gyerekeket az iskolába, odafigyelni a tanulásukra. A helyzetük így is sokat javult, hiszen mindketten dolgoztak, bár további milliós tartozást hurcoltak egy régebbi kitörési kísérletük következményeként: 2004-ben volt egy kis pénzük, vettek föl hozzá hitelt, és a Bács-Kiskun megyei Szabadszálláson vásároltak egy házat 6,5 millió forintért.

Persze ott nem találtak munkát, így nem tudták fizetni a törlesztőrészletet, ezért a házukat elárverezték. Kaptak érte 2,5 millió forintot, ami a hitel visszafizetésére sem volt elég. A különbözet adósságként a nyakukon maradt, és a kamatokkal egyre emelkedett. De térjünk vissza a jelenbe: az asszonyt három év után idén januárban elbocsátották a gyárból.

Nem a munkájával volt probléma, csak a cég ukrán munkásokat hozott, mert azokat jobban megéri foglalkoztatni. Ekkor találták meg a lehetőséget, hogy átmenetileg beköltözhetnének Erdőkertesre, a Családok Átmeneti Otthonába. Éppen ideje volt, mert a XVIII. kerületi önkormányzat már ki akarta őket tenni az erdőteleki bérleményből.

– Azt mondták, hogy 700 ezer forinttal tartozunk – magyarázta a férj. – Nem látom át, hogyan hízott olyan nagyra az adósság. Persze nemcsak a bérleti díjat nem fizették, amikor nem volt elég pénzük, hanem rezsit sem. Az átmeneti otthonban is csak másfél évig maradhatnak. Jó lenne ezt arra kihasználni, hogy rendezzék a család pénzügyi helyzetét és lakhatási lehetőséget találjanak.

A fővárosi agglomerációban dolgoznak, takarítanak egy multinál. Egy öreg autón járnak át Budapest túloldalára – a munkáltató fizeti a benzint, és még havi 30 ezer forintot is ad a kocsi amortizációjára. Sikerült több adósságot összevonniuk egy 400 ezres summába, azt pedig részletekben fizetik.

A fogyatékkal élő fiukat állapotának megfelelően oktatják a veresegyházi iskolában. A két nagyobbik gyermek középiskolába jár, szakmájuk lesz – az ő életük talán egyenesbe kerül.Mindent összevetve Nagy Józsefék még mindig kétmillió forint adósságot görgetnek maguk előtt.

Kicsi az esélyük, hogy bő egy év alatt vissza tudnák fizetni. Ha kikerülnek az átmeneti otthonból, albérletbe kellene menniük – az mindjárt elvinne 100–160 ezer forintot havonta. Mégsem ez a legfőbb baj vele, hanem hogy gyermekekkel nehezen kapnak albérletet, mivel a tulajdonosok attól félnek, nem tudják őket kitenni, ha nem fizetnek. Nagyék mégis bizakodnak.

Házasságuk az elképesztő nehézségek, távollétek, anyagi gondok ellenére fennmaradt. Az állandó stressztől, gyakori kudarcélménytől nem lettek alkohol- vagy drogfüggők. Ha volt munka, amihez az alacsony képzettségük elég volt, mindig dolgoztak. A legnehezén talán túl is vannak, de kérdés, van-e valamilyen belátható és teljesíthető céljuk.

Erre így felelnek:

– A cél az, hogy az addigi életünknek minél kevesebb nyoma maradjon a gyermekeinkben. Ne adósságot örököljenek tőlünk! Látják, hogy próbálunk összetartani, dolgozni. Ne csak a rossz dolgok, hanem ez is megmaradjon bennük. Pozitív példát is mutassunk nekik.

*

A Brigitta néven bemutatkozó hölgy öt gyermeket nevel egyedül. Tizenhét éves a legidősebb, ötéves a legkisebb. Neki is négy testvére van, édesanyjuk korán meghalt, nagyon nehéz lett az életük azután. Ő már 15 évesen teherbe esett, Budapestről Baktalórántházára költözött a párja után. Volt virágkötő, dolgozott közhasznú munkán, járt napszámba, hogy el tudja tartani a gyerekeket.

– A párom rossz társaságba keveredett, ivott, kábítószerezett. Meg is nősült, úgy, hogy közben velem is élt. Nem vagyok híve a veszekedésnek, megbeszéltük a problémákat, és egyik napról a másikra úgy döntött, hogy kiszáll az életünkből – mesélte az asszony. Bár a gyermekek apja dolgozik, Brigitta szerint gyermektartást nem fizet.

– Nem volt felelőtlenség ennyi gyermeket vállalni?

– Ha kevesebb lenne a gyerek, kevesebb lenne a probléma, de akkor sem élnénk gond nélkül. A gyerekeket nem bántam meg, imádom őket, és nem érdekel, kinek mi erről a véleménye.

– Milyen jövőt képzel el a gyerekeinek?

– A 16 meg a 17 éves lányom szakmát tanul. Szoktam mondani nekik, hogy jól gondolják meg, mikor mennek férjhez, vállalnak gyereket, mert nagyon nehéz, főleg, ha csak egy munkáskéz van. Ez nekik mind tanulság – de ha nem így lesz, akkor is segítek nekik, mert egy anya, ha él, mindig segíti a gyerekeit.

*

A 24 éves Ágostonné Virlan Mária Salgótarjánban született. Édesapját, aki Romániából került Magyarországra, nem ismeri, nem sokkal az ő születése után eltűnt az életükből. Hamarosan az édesanyja is lelépett, a nagyszülőkre hagyta Máriát, náluk nevelkedett Bátonyterenyén. Aztán először meghalt a nagymama, majd megvakult a nagypapa, aki ezért nem lehetett tovább a gyámja.

Egy unokatestvére vállalta ezt a feladatot, de nem jöttek ki Máriával, aki akkorra már megismerkedett későbbi férjével. A „gyám” óvta volna a zűrös életű fiútól, de Mária nem hallgatott rá. „Rózsaszín felhőszerelem” volt, mondja, 17 évesen hozzáment, a házasság miatt nagykorúsították.

Mire életkor szerint is nagykorú lett, már el is akartak válni. A bíróságon kibékültek, hamarosan teherbe esett kisfiával. Az anyósáék 54 négyzetméteres pesti panellakásában laktak egymás hegyén-hátán. Utána családotthonokba kerültek, de a férje viselkedése miatt mindenhonnan kitették őket. Ivott, balhézott, sűrűn jártak hozzá a rendőrök.

Albérletbe nem tudtak menni, mert Mária szerint a férje elitta a pénzt vagy ki sem fizették a munkáját. Amikor kétéves lett a kisfia, a fiatal nő dolgozni kezdett egy menzán, de néhány hét múlva újra teherbe esett. Most 9 hónapos a kislánya.

– Háromszor mentünk már külön a férjemmel, ez a negyedik alkalom. Itt is balhézott, Imre bácsi kitiltotta innen. Ha jön, kimegyünk hozzá beszélgetni a játszótérre – mondta a nő. Kérdeztem tőle, miért nem tanult valamilyen szakmát. Kiderült, hogy pincérnek tanult, de kicsapták az iskolából.

– Ennek is a férje volt az oka?

– Ennek nem. A lányvécében cigiztünk, az volt a szokásom, hogy elpöckölöm az égő csikket. Akkor is elpöcköltem, a szomszéd fülkében a fejére esett egy lánynak. Füstölni kezdett a haja, ezt zokon vette. Behívatták a gyámomat, és kiraktak. Volt már a rovásomon, mert ha rám jött a hülyeség, nem mentem be az iskolába vagy leléptem szünetben. De a tanulmányi eredményemmel soha nem volt gond.

– A kirúgás nyilván meghatározta az életét.

– Nagyon örültem neki. Azonnal elmentem közmunkásnak. Lett pénz, jártam bulizni, cigiztem, ittam.

– Miért ivott olyan fiatalon?

– Mindenki iszik. Nagyon iszik anyu is. A férjem is ivott, azt mondta, megteheti, mert megdolgozik érte.

Kérdeztem, végleg vége van-e a volt férjével való kapcsolatának. Azt felelte, nem tudja. Volt közben egy másik párkapcsolata is, de azt félt komolyabbra fordítani. Egyrészt az a férfi ne nevelje az ő gyerekeit. Másrészt, mi van, ha egyszer ő is elkezd majd úgy viselkedni, mint a férje…

Volt apósa Bécsben dolgozik, jól keres, szokta is anyagilag támogatni őket. Hívta, hogy menjen ki vele dolgozni, de Mária nem ment. Nem beszéli a nyelvet, nem ismer ott senkit, mire menjen ki? Hát majd megtanulnád te is, biztatta az após.

– Ő ki akart menni, hát kiment. Én nem akarok. Nem tudom, miért. Fura lenne, azért.

– Még most is nagyon fiatal. Milyennek képzeli el az életét tíz év múlva? – Fogalmam sincs. Nem gondolkoztam még rajta.

*

Sokat tud az erdőkertesi átmeneti otthonban élő családokról Juhász Gabriella családgondozó. Mindenki a családjából, a kora gyermekkorából hozza magával az alapokat. Csonka család, alacsony iskolai végzettség, szenvedélybetegségek, korai menekülés bizonytalan párkapcsolatba, korai teherbe esés…

Ha sérült mintát hoznak a családból, az a saját életük alakulására is hatással van. Döntő a párkapcsolat minősége: férfi és nő tudnak-e együtt dolgozni, össze-hangolódni.

– Annak tudunk segíteni, aki elfogadja a segítséget. Hatalmi szóval nem lehet megmondani, ki hogyan éljen, csak úgy, ha megértetjük velük, mit lehet reálisan tenni az ő helyzetükben.

Az a jó, ha ezt a segítő beszélgetések alkalmával maguk fogalmazzák meg. Az otthonban az együttélés alkalmazkodásra késztet, a másik család látványa tükör és tanulság lehet.

– Mire elég a másfél év, amit itt eltölthetnek?

– Rendbe tehetik a dolgaikat. Itt lakhatási biztonság van. Jó iskolába járnak a gyermekek. Az anyák is el tudnak menni dolgozni, hogy lehessen pénzt félretenni, és abból majd albérletet találjanak, ki tudják fizetni a kauciót. Fölkészülhetnek, hogy jobban helytálljanak a kinti világban, védtelenül.

*

Vidák Renáta Zsámbékon nőtt fel. Hatan voltak testvérek, de ő nyolcéves korában kivált a családból, mert akkor vették észre, hogy rosszul lát. Budapestre került a Gyengénlátók Általános Iskolájába. Tizenhét éves korában, egy buliban megismerkedett egy nigériai férfival, aki Magyarországon tanult.

Három gyermeket szült neki.

– Meddig éltek együtt?

– Igazából sohasem éltünk együtt. Ő egy darabig fizette az albérletemet Budapesten. Mikor nem fizette tovább, vidékre kellett költöznünk. Gyermekeim apja jómódú ember. Közben megtudtam, hogy másutt is született még négy kislánya. Róluk gondoskodik, rólunk nem.

Most Svédországban él. Rá nem számíthatok, de közben megismerkedtem egy másik férfival. Jó pár éve ismerjük egymást, ide az átmeneti otthonba is együtt költöztünk. Ő viselkedik úgy a gyermekeimmel, ahogyan a vér szerinti apjuknak kellene. A legkisebb már őt hívja apunak.

– Milyennek képzeli a jövőt?

– Régen reménytelennek képzeltem. Tizenhárom dioptriás szemüvegem van, zöldhályoggal műtöttek. Háromhavonta járok szemnyomásmérésre. De most alig várom, hogy elmehessek dolgozni, mert ha ketten keresünk, tudunk majd félretenni. Nem kérek sokat az élettől. Ne legyek gazdag, ha napi szinten kijövünk a pénzből, és ha kiegyensúlyozottan élünk, az nekem már elég.