Mind Isten teremtményei

Az egykori zempléni megyeszékhelyt, Sátoraljaújhelyt elhagyva, Mikóháza táján közelebb jönnek az országúthoz a hegyek. A magyar–szlovák országhatár közelében jobbról kukoricatáblák sárgállanak, balról, a Bózsva völgyében zöldellő rétek, kaszálók nyújtóznak, mögöttük sűrű bokrok, majd öreg szálaserdők borítják a hegyoldalakat.

Falu sehol, egyedül Kovácsvágás templomtornyát látni. A Hegyköz városkájában, Pálházán megállunk egy kávéra. Az ivó pultjának támaszkodva féltucatnyi férfi sörözik, kávézik, könnyű velük szóba elegyedni. Hallottak-e a zempléni, füzéri farkasokról, kérdezzük őket, de csak néznek csodálkozva.

– Itt, farkas? – legyintenek. – Ugyan már!

– Nem bolondozunk, tényleg azt írták az újságok, hogy nem csak nyomaikat látták, de egy nagy borjút fel is faltak – erősködünk, mire egyikük nagy, rémült szemeket meresztve sóhajt.

– Akkor szólni kell a jegyzőnek. Terelje be azokat a szarvasokat. A többiek is furcsa képet vágnak, mire a legidősebb kiegészíti mondandóját.

– Á, nem… Jobb, ha a polgármesternek, Endrének szólunk. Az ő ablaka előtt legelésznek.

– Miféle szarvasokról beszélnek? A szarvas nem bolond, nem jön be a városba füvet rágni – meredünk rá, s kezdjük azt hinni, ugratnak minket. De nem. Vagyis mégis…

Három szarvas tényleg ott legel a polgármesteri hivatal előtt, igaz, nekik nincs félnivalójuk a farkasoktól. Bronzból vannak. Vagy valamiféle hideg vasból. Errefelé élnek persze igazi szarvasok, őzek, muflonok, vaddisznók is, úgyhogy a ragadozókat nem fenyegeti táplálékhiány.

De sokkal könnyebb leteríteni egy borjút, ami ugyan lehet másfél mázsás, de korántsem olyan fürge, mint egy szarvas. Most épp szarvasbőgés van, a bikák napközben is felbukkanhatnak, bár nekünk nincs szerencsénk egyhez sem. Csak három fiatal férfit látunk a Füzérre vezető út mellett, amint vadkörtét gyűjtenek.

Egyikük felmászik a fára, rúddal veri az ágakat, majd leugrik, s a társakkal felszedi a kemény szemeket. Nyersen ugyan húzós a vackor, de nem is nyersen kell azt enni. Sőt nem is enni kell, hanem inni! A magot pedig elültetni.

Úgy történik, hogy a gyümölcsöt kettévágják, a magvát kikaparják, a húsából meg pálinkát főznek. A fiúk Sátoraljaújhelyről jöttek, ez az első körteszedő napjuk, így aztán nem sokat tudnak a farkasokról, bár ők is értesültek arról, hogy a polgármester egyik borját széttépték a fenevadak.

– Dehogy fenevadak! – néz ránk feddőleg a füzéri polgármester, Horváth Jenő. Cseppet sem haragszik a farkasokra.

– Mi elismerjük ezen a vidéken az elsőbbségüket. Ők voltak itt hamarabb, mi irtottuk őket századokon át tűzzel-vassal. Örülnünk kell inkább annak, hogy pár egyed visszatért. Ha elmentek egyáltalán.

A polgármester ezer szállal kötődik a tájhoz, ehhez a faluhoz. Eredeti szakmája erdész. Édesapja vadőr volt, így az elmúlt jó fél évszázad farkasos történeteiről aligha tud nála bárki többet. A régi öregek szerint az első világháború idején medvék is éltek errefelé.

A közeli Kárpátokban dúló iszonyatos ütközetek elől húzódhattak a békésebb tájra, ám ahogy elcsitultak a harcok, visszatértek a nagy hegyekbe. Nem úgy a farkasok! Horváth Jenő apja elbeszéléséből tudja, hogy a hetvenes évek elején kóborolt itt egy öreg ragadozó, számtalanszor túljárt az emberek eszén. Pedig még nagy körvadászatot is szerveztek a kilövésére.

Jött a sok puskás, hajtó, de a farkas nem hiába volt öreg, a magához való esze is megvolt. Az emberek nyomain kisétált a körből, a vadászok csak meresztették a szemüket.

– A hozzánk közeli Kőkapun voltam a nyolcvanas években fiatal erdész, amikor felfedeztem egynek a nyomát – meséli Horváth Jenő. – Azonnal hívtam a soproni erdészeti egyetem két híres szakértőjét, Faragó Sándort és Kőhalmi Tamás professzor urat, akik másnap megérkeztek. Alig pihentek meg, indultunk a vad után.

Könnyű dolgunk volt – kezdetben legalábbis –, hiszen a hóban jól követhető volt a nyoma. Igen ám, de a harminccentis hó öt-hat órás gyaloglás után a legedzettebb természetjárót is megizzasztja. Mi azonban mentünk, mert abban az időben szenzációszámba ment a farkasnyom.

Követtük vagy húsz kilométeren át, végül feladtuk. Csak az osonó rókák követték, abban reménykedhettek, hogy a nagyobb rokon majd csak elejt valami vadat, amiből nekik is csurran-cseppen. Ám amíg mi követtük, nem fogott semmit. Nem úgy az a falka, amely pár hete elkapta a gulyától elkóborolt borjút.

Az ország legnevesebb farkaskutatója, az Aggteleki Nemzeti Park munkatársa, Szabó Ádám már évek óta mondja, hogy az aggteleki karszt mellett a Zemplénben is megtelepedett a farkas, s ma már valószínűleg több falka is járja az Északi-középhegységet. Nyomaikkal, a hátrahagyott préda maradványaival többször is találkoztak, az erdőkben kihelyezett vadkamerák felvételein pedig a világháló szörfösei is megfigyelhették a vadakat.

A füzéri farkasokat azonban élőben még nem látta senki. Valószínűleg nem is fogja, mert az ordas hihetetlenül óvatos és okos állat, elkerüli az embert: tudja, hogy tőle aztán semmi jóra nem számíthat.

Pedig ha olvasna újságot, hallgatna híreket, tudná, hogy Füzéren olyasmire készülnek, amire az országban még nem volt példa: a település önkormányzata úgy határozott, 3500 hektárt nyilváníttat vadászati szempontból különleges rendeltetésű területté a község határában, mely intézkedéssel a farkasok és hiúzok életterét szeretnék védeni.

– Igen ám, de van egy kis hiba: a terület átminősítése a vadászati törvény értelmében szakminisztériumi hatáskör, ezért az agrárminiszterhez fordulunk – mondja Horváth Jenő, mert szerinte a füzériek által javasolt megoldás segíthet megőrizni a védett állatok élőhelyét, és egyben megkönnyíti a nagyvadak által okozott károk megtérítését is a gazdálkodók számára.

Szempont az is, hogy a nemrég felújított füzéri várhoz, valamint az Országos Kéktúra útjain zarándokló – évente mintegy – százezer turista megismerhetné a farkasok, hiúzok vagy akár a medvék életmódját. Tanösvényt alakítanának ki, interaktív módszerekkel mutatnák be a nagyragadozók életét.

A faluban megoszlanak a vélemények az elképzeléssel kapcsolatosan. Az általunk megkérdezettek többsége mindenesetre üdvözli azt. Van, aki üzletet is lát benne! A Farkas-lak nevezetű kulcsosház tulajdonosai például azt remélik, hogy a farkasok jelenléte a vendégéjszakák számát is növelni fogja.

– Sokan azt hiszik, hogy a farkasok miatt lett Farkas-lak a vendégházunk, pedig csupán véletlen egybeesésről van szó, de nekünk kimondottan jól jön – fogad bennünket a község boltos asszonya, Magyari Miklósné, született Farkas Ilona.

– Én azért nem lennék ennyire biztos benne – ódzkodik a boltban segédkező férje –, mert mi lesz, ha pont az ellenkezője történik!? Ha a turisták megijednek a farkasoktól, és felénk se néznek többet? A kis bolt vásárlói azonban leintik az aggodalmaskodó férfit.

Azzal nyugtatják, ha a vendég leül a ház udvarán, és felnéz a várra, elfelejti rögtön a farkast. Azonnal végvári harcosnak képzeli majd magát.

– Pláne, ha egy kis borral vagy pálinkával is megkínálod őket – teszik hozzá.

Magyari úr bennünket is megkínál, igaz, nem borral, hanem egy nagy vájdling fasírttal. Ő maga sütötte. Meghalt egy fiatal barátjuk, és itt még az a szokás, hogy nem engedik haza éhesen a gyászolókat.

A búcsúztatóra készül régi ismerősünk, a helyi temető gondnoka, Kristóf András is, akinek a kertjéhez közel történt a nevezetes farkastámadás. Vagy öt éve jártunk nála legutóbb, már akkor is arról beszélt, hogy rengeteg erre a vad, feljárnak egészen a házakig. Igaz, akkor még nem volt farkas, de akadt őz, róka, vaddisznó meg mindenféle más.

A hatalmas kertben a fákról most is vadriasztó poharak, fedők, palackok lógnak. Hogy milyen hatékonysággal működnek, azt nem tudni, mindenesetre a nemrég felszedett krumpliföld tele van vaddisznónyomokkal, a csemetéket pedig szinte lehetetlen megvédeni a nyúl-, de főleg az őzrágástól. Pedig a házigazda gondos kertész, ezerféle körte-, szilva- meg almafája szalad neki a mezőnek, s van fa, amelyik féltucatnyi fajtát terem.

Kristóf András ugyanis szeret kísérletezni, egyre-másra átoltja a fákat.

– Úgy hallottam, hamarosan vége lesz a vadak jó világának, valami pályázati pénzekből kerítés választhatja majd el a kerteket az erdőtől meg a kaszálóktól – int a közeli hegyoldalak felé, ahonnan a farkasok is érkezhettek.

Hazafelé tartva megállunk ismét Pálházán, hogy ellenőrizzük, beterelték-e már biztos helyre a szarvasokat. Ugyanott állnak, mint reggel, ejtőznek az őszi napfényben. Ugyanezt teszik a Bisó-patak partján Madzin Géza juhai is. Csak öt-hat izgága kecske rakoncátlankodik közülük kiválva.

Mondja is a gazda, aki nem tud káromkodni, vegyen kecskét. Azokkal talán a farkasok sem tudnának elbánni, mert a vadak valóban itt vannak a hegyekben, jószágtartó ismerősei nemegyszer beszéltek neki róluk.

S hogy félti-e a juhait tőlük? Elgondolkodva elnéz a patak mögötti hegyekre, és csupán ennyit mond: azok is isten teremtményei.