Álmok, két keréken

Szerinted engem is néz majd egyszer így egy kisfiú? – kérdezte Katona Áron az édesapját, miközben átszellemülten vizslatta az ágya felett lógó motoros posztert. Alig lehetett hároméves, azóta hat esztendő telt el, és szerintem már most van olyan kisfiú, akinek a szobájában az ő fotója díszeleg.

Áron júliusban első lett a franciaországi Verdunben az MX Master Kids világversenyen, ahol 25 országból 408 versenyző indult.

– El se hittem, hogy én lettem az első, pedig végig vezettem. Húsz másodperc volt az előnyöm. Csak akkor fogtam föl, amikor megszólalt a magyar himnusz – meséli Áron, akinek hosszú haja kócosan omlik a vállára, finom arcvonásai alapján meg nem mondaná az ember, milyen kemény sportot űz.

Beleszületett a motorozásba: nagyapja, nagybátyjai és édesapja, Katona Zoltán is motorozott; igaz, ő csak hobbiszerűen, s már „öreg” fejjel, húszévesen kezdett el versenyezni amatőr bajnokságokon. Áron háromévesen pattant először motorra, akkor már tudott kétkerekű bringával tekerni, ötéves korában kezdett versenyre járni.

– A sebesség a vonzó meg a győzelem. Bátorság, magabiztosság és izmosság kell hozzá – mondja felnőtteket meghazudtoló határozottsággal. Amikor megjegyzem, hogy mégiscsak veszélyes sportot űz, mosolyogva legyint.

– Már eltört egyszer a vállam és kétszer a csuklóm, nem csináltam belőle ügyet. Két évvel ezelőtt Franciaországban menet közben lefújták a világversenyt, mert meghalt az egyik versenyző. Nem használt minden védőfelszerelést. Anya sokat lelkizik, de akkor azt mondta: nem szabad visszaemlékezni, menni kell előre.

Áron egyetlen edzést sem hagyna ki, miközben hagyományos iskolába jár, négyes-ötös tanuló. Hangsúlyozza, a szülei fontosnak tartják, hogy jól tanuljon, attól azért messze van, hogy imádná az iskolát. Miközben beszélgetünk, a hátunk mögött elzúgnak a motorok, éppen edzés van, Áron is egyre jobban izeg-mozog, menne már a többiekhez.

Amikor feláll, látni lehet, hogy a nyakától a lába ujjáig szinte páncél védi, gyógyászati segédeszköz-gyártónál készítik az egyedi, rá „szabott” kar-, kéz-, láb-, mellkas- és vesevédőt. Megy az alig 29 kilós fiú, fogja a 60 kilós motorját, és egy szempillantás alatt elporzik előlünk.

– Néha felötlik bennem, felelőtlenek voltunk-e, hogy engedtük neki ezt a sportot. Próbáltuk másfelé terelgetni, de sikertelenül, a vérében van a motorsport. Ha 150 évvel ezelőtt született volna, biztosan huszár lenne belőle – magyarázza az édesapja, aki mindent megtesz azért, hogy Áron gondtalanul tudjon edzeni, versenyezni.

Persze a két lánya sincs háttérben, s a felesége is biztos bázis a családban. A külföldi versenyekre általában együtt mennek, komfortos lakóautójukkal vágnak neki a világnak.

– Örülünk annak, hogy a fiunk boldog – folytatja Katona Zoltán –, de nem tekintjük különleges tehetségnek, nem sztároljuk. Áron is hasonlóan gondolkozik, sok osztálytársának fogalma sincs arról, hogy motorozik, arról nem is beszélve, hogy nemzetközi versenyeket nyer.

Arra tanítjuk, hogy bármit csinál az életben, azt csak teljes odaadással, magas minőségben érdemes. Sajnos nálunk nem túlságosan megbecsült sport a krossz-motorozás, míg Belgiumban, Csehországban, Hollandiában és Olaszországban nagyon is az. Magyarországon már a hatvanas években is Ajka volt a fehér holló, itt mindig tömegeket mozgattak meg a motorversenyek, sok versenyzőt neveltünk ki.

Mégis, a legcsodálatosabb eredmény az lenne, ha újra megszerezné a magyar bajnoki címet. Közben száguldanak a fiúk a krosszmotorpályán, Áron hol előbukkan, hol elbújik egy-egy bucka mögött, a levegőben „röpködés” sem különleges mutatvány számára.

Boldogan jön le a pályáról, vége az edzésnek. Alig veszi le a bukósisakot, máris felpattan a bringájára, és teker vissza a pályára. Még gyorsan megkérdezem tőle, milyen célokat, álmokat fogalmaz meg magának:

– Tudom, hogy tehetséges vagyok, tűzön-vízen át azért fogok dolgozni, hogy felnőtt világbajnok legyek – feleli.