Az épület a leghitelesebb tanú

– Gondolom, építészettörténészként nem tud kibújni a bőréből. Mindig nyitott szemmel jár az utcán?

– Teljes mértékben. Családom, hozzátartozóim néha már bosszankodnak, hogy bárhová megyünk, én mindig csak felfelé nézek. Azért időnként szemmagasságban is találok valami érdekeset, például egy táblát, amin az épület tervezőjéről, kivitelezőjéről olvashatok adatokat. Ez szakmai ártalom.

– Ha felfedez magának egy különleges épületet, hogyan göngyölíti fel annak történetét?

– Az építészettörténet ma már külön tudományág. Krähling János, a Műegyetem oktatója honosította meg nálunk a német Bauforschung fogalmát, ami épület-kutatást jelent.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy egy épület a leghitelesebb tanúja a saját korának, már csak azért is, mert sok olyan részletet árul el, amelyek levéltári iratokból nem feltétlenül derülnek ki. Fontos tájékozódási forrást jelentenek a tervdokumentációk, ezek többsége az 1800-as évektől – amióta az illetékes hatósággal engedélyeztetni kell az épületterveket – rendelkezésre áll.

Ha egy ismeretlen bérház múltját próbálom kideríteni, szerencsés esetben megtudhatom, hogy ki volt az építtető, a tervező, a kivitelező, kinek a tulajdonát képezte az ingatlan, ennél több információhoz azonban csak nehéz munkával lehet jutni.

– Viszont a házak mesélnek! Számos építészettörténeti részletre fényt deríthet egy portál, egy lépcsősor, egy ólomüveg. Nemkülönben egybeforr a múlt minden-napjaival az ott lakók élete. Ilyen mélységig érdekli a téma?

– Egyre inkább. Eleinte főleg az építész-tervezők munkája izgatott, hogy az adott korban milyen elképzeléseket tudtak, illetve nem tudtak megvalósítani. Magát az építés folyamatát nehéz rekonstruálni, ha nem maradt fenn építési napló vagy egyéb dokumentáció.

Azt könnyebb kideríteni, hogy egy magánvillában vagy családi házban ki lakott, ellenben egy többszintes bérház esetében már koránt sincs ilyen szerencsénk, hacsak nem állnak rendelkezésünkre népszámláláskor készült felmérések a tulajdonviszonyokról.

– Melyik épülettel kapcsolatos történet áll legközelebb a szívéhez?

– Sokat foglalkoztam a Pasaréten 1931-ben épült, kisebb családi házakból álló, Napraforgó utcai modern mintateleppel, a történetéről szóló könyvem megjelenésre vár. Kutatásaim során nagyon érdekes emberi sorsok tárultak fel előttem, olykor tragédiákkal is kellett szembesülnöm.

Egyik legmeghatóbb históriája a 20-as számú háznak van, ahol egy magas rangú katonatiszt lakott. Önmagában véve már az is elgondolkodtató, hogy miért költözött a telep legmodernebb, Bauhaus jellegű, színes kockaházába egy altábornagy. A villát 1947-ben adta el a felesége gróf Zichy Aladárnénak.

Nemsokára jött az államosítás, a grófi család tagjait megfosztották a vagyonuktól, kitelepítés várt rájuk, huszonnégy órát sem kaptak arra, hogy elhagyják otthonukat. A felnőtteket teherautóra ültették, elszakították tőlük a gyerekeiket, akik, mivel a sorsukra hagyták őket az utcán, a szomszédoknál találtak menedéket, aztán árvaházba kerültek, és csak nagy nehezen sikerült a családegyesítés.

Egy hortobágyi kulák házában helyezték el őket, de nem fértek el odabenn, így a libaólban kellett meghúzódniuk. Mindeközben a pasaréti villába beköltözött egy országgyűlési képviselő, aki külügyi pályára került, volt pekingi nagykövet is. Aztán egymást váltották a tulajdonosok, ami az egész mintatelepet jellemezte a második világháború utáni években, így szinte mindenhol kicserélődtek a lakók.

– Mi a legfőbb kutatási területe?

– Összefoglalóan a modern építészetet nevezném meg. Még egyetemistaként a két világháború közötti korszakkal kezdtem. A Budapesti Műszaki Egyetem építészettörténeti tanszékén Szentkirályi Zoltán és Guzsik Tamás személyében nagyszerű tanáraim voltak, ők keltették fel az érdeklődésemet a régi korok építészete iránt.

Rengeteget kirándultunk, nemcsak hazánkat jártuk be, hanem a felvidéki és az erdélyi területeket is. Megcsodáltuk a templomokat, a kastélyokat, a várakat, a parasztházakat. Mindezek alapján választhattam volna akár a középkor építészettörténetét is, de engem valahogy jobban érdekelt a modernizmus, főleg a második világháború előtti időszak.

Hogy milyen, ma is látható emlékei vannak ezeknek az évtizedeknek, erre fókuszálva egy tankörtársammal kezdtük feltérképezni a fővárost. Építészeti kalauzt akartunk összeállítani, de egy idősebb kollégánk megelőzött bennünket.

Jóval később azonban újra szembejött velem ez a feladat, amikor a tervezőirodát és a szakmai folyóirat-szerkesztést is hátrahagyva pár évig szabadúszó kutató lettem, feldolgoztam a két világháború közötti budai építészetet, ötszáz épület leírását végeztem el, az erről szóló könyv régen elfogyott, de még ma is keresik.

– Ha most újra végigjárná az ötszáz épületet, meglepődne a változásokon?

– Nem volna miért meglepődni, hiszen naponta szembesülhet vele az ember. Szinte kizárt, hogy egy hegyvidéki, nagy telken álló családi ház hosszú távon megmaradjon, mivel arra a területre két társasházat is fel lehet húzni. Nincs az a pénz, amit meg nem adnának egy ilyen telekért – a befektetés busásan megtérül.

Hiába írtam le az említett könyvemben, hogy egyik-másik épületet műemlékké kellene nyilváníttatni, vagy legalább helyi védettség alá helyezni, nem nagyon vették figyelembe. Az évek során a budai oldalon számos jobb sorsra érdemes villa tűnt el.

– Tényleg nem lehet tenni semmit ez ellen?

– Nem vagyok naiv, tudom, hogy lehetetlen minden épületet megtartani. Nekünk, építészeknek, művészettörténészeknek a kötelességünk jelezni, hogy mi képvisel nemzetközi, országos vagy helyi értéket. Ami ezt követően történik, az már tőlünk független.

Sajnos mindenhol nehéz befolyásolni az ingatlanfejlesztést, főleg akkor, ha az építési hatóságok egyre csak lazítanak az engedélyezési eljárásokon. Háromszáz négyzetméter alatti építmény esetében gyakorlatilag senki nem szólhat bele, mit csinál a tulajdonos a portáján. Csakhogy! Évezredek óta mindenféle társadalomban létezik magán- és közérdek.

Ha a közterületre néző házak külső megjelenését egyes emberek döntik el mindenféle ellenőrzés mellőzésével, akkor annak az lesz a következménye, hogy a településkép színvonala erősen kifogásolhatóvá válik.

– Akkor minek a településképi arculati kézikönyv, amely mostanság oly divatos?

– Nehezen lehet építészeti szemléletformáló ereje annak, ha egyik oldalról még azt is előírják, hogy hány fokos szögben álljon a tető, másik oldalról pedig mindenki azt csinál, amit akar. Amikor az építészek szakmai szervezetei sem képesek érvényesíteni a javaslatai­kat, akkor magánzóként még kisebb esélye van az embernek bármibe is beleszólni.

– Mit remélhetünk a jövő generációitól?

– Az elszomorít, hogy a mai fiatalok közül furcsa módon csak keveseket érdekli a két világháború közötti, illetve az 1945 utáni évtizedek építészettörténete. Tudok olyan egyetemről, ahol szakdolgozati témának csak XIX. századi vagy első világháború előtti építészet jöhetett szóba. Bízom benne, hogy ez változni fog, talán a Bauhaus-iskola alapításának századik évfordulója jobban ráirányítja a figyelmet a modern korszakokra.

De hogy valami jót is mondjak: van már egy-két olyan budai villa, aminek tulajdonosa szívügyének tekinti az eredeti állapotok szerinti felújítást, és a választott építész is körültekintően, tisztelettudóan nyúl hozzá az épülethez.

– Önnek van kedvenc épülete?

– Például az a szecessziós lakóház a Déli pályaudvar mellett, ahol a gyerekkoromat töltöttem. És a közelében lévő Szilágyi Erzsébet Gimnázium épülete, közép-iskolai élményeim oda kötnek. Egyébként a Modern házak című könyvemben sorra veszem az összes budapesti kedvencemet a templomoktól a gyárépületekig.

– Meglepte, hogy Prima Primissima-díjra jelölték?

– Igen. Tudtommal én vagyok az első, aki nem gyakorló építészként került be a három aspiráns közé. Mindazonáltal a szakma megszállottja vagyok. A jelölés jóleső visszaigazolása annak, hogy nem dolgoztam hiába.