Terítéken a klímakérdés

– Van és nincs, mégis van. Minden olyan kusza, annyifélét hallani. Teszek egy kísérletet, hátha választ kapok rá: van globális felmelegedés vagy nincs?

– A rövid válasz: van. Ezt tudjuk a légköri adatokból, hiszen azokat 150 éve gyűjtik a mérések alapján, másrészt egyéb kutatásokból, például a jégtakarók szerkezetéből. De történeti leírások szólnak arról is, hogy ilyen meleg, mint amit mostanság megélünk, már volt a Földön.

– Az emberiség történelme alatt?

– Hogyne! Éghajlat és történelem ugyanis összefügg. A civilizációs csúcsok mindig melegebb időszakokhoz köthetők. Ilyen volt például a mükénéi kultúra felemelkedése 3300–3400 évvel ezelőtt; ilyen a római császárság kora a III. századig; de még honfoglaló őseinket is melegebb klímakörnyezet várta itt, a Kárpát-medencében.

– Hogy értsük: amikor Árpádék megérkeztek, milyen nyarak voltak?

– Szárazak és aszályosak, ám az éghajlat éppen akkoriban változott, s következett egy mintegy 300 évig, a tatárjárásig tartó melegebb, csapadékosabb korszak. De itt most csupán tizedekre, egy fok Celsius alatti emelkedésre gondoljunk. Sokszor ennyi is elegendő a változáshoz. Majd jött egy lehűlés, úgynevezett kisjégkorszak, a tatárok ezért is tudtak átkelni a befagyott folyókon.

Ez a hűvösebb időszak eltartott egy ideig, és már a művészetekben is megjelent: a flamand festők ezért festettek sok téli, havas tájképet. Ma már nem sok ilyen tájat látunk, ami annak köszönhető, hogy a XIX. század végétől ismét melegebb periódus köszöntött a Földre. És itt vissza is kapcsolódunk a globális felmelegedés mai problematikájához.

A tudósokat ugyanis főként a melegedés gyors üteme foglalkoztatja, valamint az, hogy ebben mennyi szerepe van a természetes folyamatoknak, és mennyi az embernek. Mások meg a tudományos eredményekre hivatkozva beszélnek a felmelegedésről, többnyire érdekeik szerint, érzelmi érintettségük alapján.

De fontos megemlíteni, hogy az egész vita egy olyan tudományos-társadalmi környezetben zajlik, amelyben 150 éves rendszeres mérési adatok állnak a rendelkezésünkre – ami azt megelőzően nem is létezett. Miközben az éghajlat korábban is változott, ami kihatott a földi életre.

A most zajló vitában pontosan nyomon követhető, hogy kik azok, akik ezt félelmetesnek tartják, mások pedig természetes folyamatnak. Így és itt válik ketté a vitázók tábora szkeptikusokra, azaz kétkedőkre, és hisztérikusokra, vagyis azokra, akik riadót fújnak.

– Könyvében nem tör pálcát egyik tábor felett sem, de a vita ettől még nyomon követhető a kutatásokban, a művészetben, a közéletben, a sajtóban. Miért és hogyan keletkezett a két alapvető szemlélet közti szakadék?

– A probléma ott keletkezett, hogy a tudományos eredmények közé érzelmek és érdekek keveredtek. Magyarországra a labdarúgás kapcsán azt szokták mondani, ugye, hogy mi vagyunk a tízmillió szövetségi kapitány országa, merthogy mindenki ért a focihoz.

A klímaváltozással is hasonló a helyzet: a Földön egymilliárdan tesznek úgy, mintha értenék a globális felmelegedés folyamatát, és legalább egymilliárdan már azt is tudják, hogyan kellene kezelni, megoldani ezt.

– Ezért azonban senkit sem érdemes kárhoztatni, hiszen azok, akik nem jutnak elegendő ivóvízhez; erdőtűz vagy hurrikán pusztítja el otthonukat; tönkremegy a termőföldjük, előbb vagy utóbb érzelmileg érintetté válnak.

– Ez igaz, de ahhoz, hogy klímaváltozásról beszéljünk, legalább harminc-negyven évig tartó, azonos irányba mutató légköri folyamatok összességére van szükség. Ám amiről az emberek legtöbbször beszélnek, azok időjárási változások. Abból a tényből, hogy tavaly nem volt fehér a karácsony, nem lehet arra következtetni, hogy idén, sőt jövőre sem lesz az.

Attól, hogy nyáron 35 fokot mutatott a hőmérő, és tavaly is 30 fölöttit, még nem következik az, hogy jövőre is így lesz. De ez történik akkor, amikor az emberek összekeverik az éghajlatot az időjárással.

Egy ország, egy tájegység klímájába simán belefér három forró nyár és enyhe tél anélkül, hogy az uralkodó éghajlati viszonyok megváltoznának. Harminc év átlagára, a változások mértékére és miértjére érdemes figyelni, nem havi hőmérsékleti csúcsokra – de még ebben az esetben is csakis a tudományos eredményekre.

Mert ha csupán visszaemlékszünk a gyerekkorunkra, hogy akkor bezzeg méteres hó hullott, az főként pszichológiai, érzelmi összevetés alapja lehet, tudományos semmiképp. Az emberi psziché nem objektív mérőeszköz.

– Vagyis a Föld éghajlati viszonyai időnként változnak, hiszen mindig így volt, de ezt manapság aszerint magyarázzuk, ahogyan hat ránk?

– Pontosan. Úgy is mondhatnám: a tényekből mindenki hite és lehetősége szerint szemezget. A klímakutatás ráadásul óriási üzlet, rengeteg pénzt és érdeket mozgat meg.

A vita, leszámítva a konkrét tudományos kutatásokat, sok esetben nem is a szén-dioxid légköri arányáról, a károsanyag-kibocsátás mértékéről szól, hanem jelentős társadalomkritika fogalmazódik meg benne: tetten érhető a kapitalizmus-kizsákmányolás-szegénység elleni küzdelem, az erőforrások egyenlőtlen elosztásának problémája. A klímaváltozásról szóló vitában ugyanakkor még bűnbakot is találtak, a szén-dioxidot – ami nem tud visszaszólni.

Vagyis mindenki, aki ebben a témában megnyilvánul, legyen az politikus, üzletember vagy bármilyen ismert személy, az könnyen a világ megmentőjének szerepében tetszeleghet. Mire ugyanis kiderül, hogy amiről beszélt, az okosság-e vagy egyszerű ámítás, eltelik harminc-negyven év. Vagyis: óvatosan, korrekt módon kellene bánni a tudományos kutatások eredményeivel.

– Miközben az azért félelmetesen látványos érvnek tűnik, hogy valami változóban van, hogy olvad a földi jégtakaró.

– Persze. De a Föld történetében többször volt olyan időszak, amikor a bolygónak nem is voltak jégsapkái. Amikor még ember sem élt. Aztán volt olyan időszak, mintegy tízezer évvel ezelőtt, hogy a jégtakaró a mai Berlin vonaláig húzódott le északról. Akkor már éltek emberek a bolygón.

De ez is azt mutatja, hogy a Földnek mindegy, hogy él-e rajta ember vagy sem, változásai az élővilág összetételétől függetlenül is bekövetkeznek. De mondok más érdekességet: egyes meghatározások szerint minden olyan korszakot, amikor a Földet jégsapkák borítják, jégkorszaknak kellene neveznünk.

Miközben, leszámítva a sarkvidéki vagy magas hegyvidéki régiók lakóit, érzi azt bárki is, hogy a jég, a fagy fenyegetné mindennapi életét? De ha jégkorszak van, akkor hogyan lehet mégis hőség? Ezért is volna érdemes nem érdekek szerint beszélni a tudományos adatokról.

– Említette a globális felmelegedés bűnbakjának kikiáltott szén-dioxidot. Az ember ebből a gázból azért valóban jelentős mennyiséget juttatott a légkörbe az elmúlt száz-százötven évben: elégette a kőolajat, a szenet, a földgázt. Vagyis – hasonlattal élve – rövid idő alatt telefüstölte a szobát, ahol él, és ahol nem tud szellőztetni. Innen nézve inkább az ember a bűnbak, nem pedig a szén-dioxid.

– Nagyon jó a példa, mert arra világít rá, ahogyan az ember viselkedik. Hiszen miközben tudományos tény, hogy a természet idővel elnyeli, átalakítja a légkörbe juttatott gázokat, sokan csak azt látják és láttatják, hogy jé, az ember telefüstölte a légkört. Aggodalmuk abból fakad, a légkör még az unokáik életében sem tisztul ki, ha ilyen tempóban folytatódik a károsanyag-kibocsátás.

– De az azért logikus érvnek tűnik, hogy talán nem kellene telefüstölni a szobát, ahol élünk.

– Nemcsak logikusnak, de jogosnak is. Ha ugyanis szennyezzük a légkört, számolnunk kell rövid távú következményeivel is. A káros gázok megkötése, elnyelése amúgy természetes módon is 20–120 évig tartó folyamat, melegedő tengervíz esetén még lassúbb.

A globális felmelegedésről szóló vitában azonban mindegyik oldalnak van igazsága és tévedése. Azoknak is, akik féltik a bolygót, és azoknak is, akik azt mondják, hogy a Föld, köszöni szépen, de ezt a problémát az ember nélkül is megoldja.

Ám ha az emberek csak annyit ismernének fel mindebből, hogy felesleges érzelmi kérdést kreálniuk tudományos tényekből, és hogy senkinek nem kellene érdekei szerint magyaráznia a változás folyamatát, alábbhagyhatna a felesleges klímapánik, és más, itt és most megoldható problémákra – szegénység, egyenlőtlenség, szennyezés stb. – lehetne koncentrálni.