Az archaikus paraszti kultúra ad ihletet

Egyszerűségében is csodálatos az uszódi népviselet. A lá­nyok világos, általában rózsaszín felsőszoknyát, kivarrott inget, mellényt vagy gyöngyös pruszlikot viseltek, az asszonyok pedig sötétebb vastagselyem vagy plüss virágos felsőszoknyába, fehér ingbe és réklibe öltöztek.

Szükség volt öt-hat alsószoknyára, az ezeket megemelő úgynevezett farra, a nyakba fehér gyöngysort, szalagot tettek, kezükbe zsebkendőt fogtak, a lábra spanglis fekete cipőt húztak, hajviseletük a lányoknál hajfonatos, az asszonyoknál pedig hólyagkonty volt.

– Én már régóta szűk ruhás vagyok, harmincéves koromban tettem le a viseletet – meséli uszódi otthonában a 74 esztendős Holló Mátyásné, Julianna.

– Igen sok szövet- és selyemszoknyám volt, de mindet eladtam, biztos voltam benne, hogy már nem lesz rájuk szükségem. Amikor aztán újból elkezdtem járni a néptánccsoportba, visszavásároltam néhány öltözetet, sikerült vagy tizenötöt összegyűjtenem.

Juliska néni álmában sem gondolta, hogy ennyi idősen újra közönség előtt ropja. Régóta tagja volt az uszódi hagyományőrző csoportnak, de amikor tizenöt évvel ezelőtt meghalt a férje, a falujában az idő tájt újabb lendületet vett néptáncosi pályafutása, majd a barátnőjével együtt egy dunántúli együtteshez szegődtek.

Két párosuk (Holló Mátyásné–Csonka Sándor és Borsos Jánosné–Zsigmond György) többször kapott arany minősítést az amatőr néptáncegyüttesek fesztiválján. Több szereplésre elkísérte a testvérét Zsigmond Dóra divattervező, akinek szintén volt már némi néptáncos múltja.

– Nem gondoltam volna, hogy egyszer közöm lesz a divatvilághoz – vallja be beszélgetésünk végén Hollóné. – Dórika négyünket arra kért, öltözzünk be, aztán a faluban, a templomban, a Duna-parton videót forgattak rólunk meg rengeteg fényképet csináltak.

Nagyon szépek lettek az általa tervezett ruhák is, olyan anyagból készültek, amiből mi is varrattuk a szoknyáinkat. Tetszik látni, nem mentünk ki a divatból!

És akkor következzék Zsigmond Dóra. Alapon nőtt fel, testvérével együtt tizenöt évig néptáncolt. Mindkettőjüket érdeklik a régi paraszti viseletek, komoly gyűjteményük van már, ami divattörténeti szempontból is különleges. Többfelé jártak felfedezőutakon, főleg Tolna, Fejér és Bács-Kiskun megye kincsei után kutattak. Így jutottak el Uszódra.

Hiteles adatközlőket kerestek a faluban, elsőként a begipszelt kézzel hazafelé tartó Hollónét szólították le, tudna-e valakit ajánlani. Jó érzékkel pont a legmegfelelőbb személytől érdeklődtek. Aztán Borsos Jánosné, Nemes Juliannához is eljutottak. Ennek már öt éve. Mindkettőjükkel azóta tart a kapcsolatuk, ami olyan szorossá vált, hogy még a családi ünnepekre is meghívják egymást.

– Először nem értette a két Juliska néni, hogy miért tartjuk érdekesnek a népviseletüket – idézi fel a kezdeteket Zsigmond Dóra. – Szerencsére nyitottak az új dolgokra és szerepelni is szeretnek. A végeredményt látva pedig meggyőződhettek arról, hogy érdemes mellénk állniuk, hiszen a kollekción keresztül tovább élhetnek a hagyományaik.

A fiatal tervező hat éve építi ­tudatosan férfiruhamárkáját ZSIGMOND­ DORA menswear elnevezéssel. Eddig tíz kollekciót álmodott meg, mindegyiket más-más téma inspirálta, főként az archaikus paraszti kultúra, a néphagyományok, például a Szent Iván-éji tűzugrás, vagy régi idők textiljei, köztük bársonykendők, kézzel szőtt vásznak, egy Jancsó-film.

Ötletekben nincs hiány. A lényeg, hogy mindig a jelen történéseire kell reflektálni, így lehet a fiatal generáció figyelmét ráirányítani a múlt értékeire. Zsigmond Dóra ezt küldetésként éli meg, gondolkodásának szerves része a vidék.

– Számomra alapkövetelmény, hogy egy ruhának története legyen. Ezt a külföldiek is jobban értékelik, a távol-keletiek például valósággal rajonganak az egyedi hangvételű kollekciókért – magyarázza Dóra, aki februárban a milánói divathéten mutatta be munkáit.

Gondolhatnánk, hogy egy fiatal alkotó számára a sikerek birtokában töretlen az előrehaladás, de állami támogatás és szponzorok hiányában mindent saját erőből kell megoldania, a kivitelezéstől az értékesítésig. Mivel a magyar piac és kereslet eléggé behatárolt, jobbára az online felületen történő külföldi eladások határozzák meg a márkák felfutását. Mostantól pedig a koronavírus-járvány miatti gazdasági helyzet következményeivel is számolniuk kell.

Mivel a korosztálya még csak ehhez hasonló krízist sem élt át, ­óriási lelki teherként nehezedik rájuk a bizonytalanság.

Visszatérve a faluba, Borsos Jánosné éppen ebédet főz. Elzárja a gáztűzhely lángját, és belekezd a mondandójába:

– Dórika csodálatos munkát végzett! – lelkendezik a 73 éves asszony. – Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor pár éve Gyurival, a testvérével hozzám is eljöttek, hogy megnézzék a népviseleti ruháimat. Az elején kikötöttem: egyet sem adok el!

Ahogy oldódott a légkör, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, délben már együtt ebédeltünk. Azután meg azon vettük észre magunkat Po­roc­kával (Hollóné leánykori vezetékneve – A szerk.), hogy táncolni járunk, nekem Gyuri lett a párom.

Volt nekem nadrágkosztümöm is, de azon senkinek nem akadt meg úgy a szeme, mint a bőszoknyáimon – nevet Borsosné.

– Tele a szekrényem gyönyörű viseletekkel, szépen felöltözhetnék. De megmondom őszintén, már a templomba se járok benne, csak a néptáncos fellépésekre. Azért, ha Dórikának lenne egy divatbemutatója, oda az összes közül a legszebbet venném fel.