A lelkünkhöz közeli csodaország

A magyarság legnagyobb seregszemléjére tízezrek, százezrek mennek. Kocsival, autóbuszokkal, és jó ideje kimondottan a búcsúra összeállított expresszvonatok is járnak oda. A Székely gyors, illetve a Csíksomlyó expressz Nagyváradon, Kolozsváron, Gyergyószentmiklóson át, vagyis Észak-Erdélyben halad, de 2012-ben a Csíksomlyó expressz Dél-Erdélyen át közelítette meg a kegyhelyet, majd másnap folytatta az utat Gyimesbükkig, az ezeréves határig.

Mint tudjuk, a második bécsi döntéssel Magyarország visszakapta Erdély északi felét, a déli rész viszont Romániánál maradt. Magyarországról azóta is sokkal kevesebb ember megy arrafelé, pedig az ottani magyarok ugyanúgy elvárják és megérdemlik az anyaországiak figyelmét, mint minden magyar a világ összes táján.

Magyar rendszámú gépkocsik és autóbuszok persze fel-feltűnnek arrafele is, de magyar vonat utoljára régen, valamikor 1920 nyarán járhatott arra, mielőtt még kimondták volna Magyarország szétszaggatását.

A mi vonatunk 2012 pünkösd előnapján indult Aradon, Déván, Segesváron át Csíkba, a búcsú helyszínére. Nem volt zökkenőmentes az út. A határon, Kürtösnél például majd’ két óra hosszat várakoztatták a szerelvényt a románok, amit bent, Erdély belsejében, Piskinél megismételtek.

Akkor még nem tudtuk, hogy miért, de aztán Székelyföld felé közeledve sikerült megfejtenünk a titkot. Azt akarták, hogy sötétben érjen oda a vonat, s ne lássuk az ottani vasútállomásokon ránk váró, magyar zászlókat lobogtató székelyeket. De láttuk. Hiába volt négyórás késésben a vonat, a székelyek kitartottak. Pedig csúnya idő volt.

Fújt a szél és zuhogott, s már éjfél felé tartott az idő, azonban a kis falusi állomások gyéren megvilágított peronján mindenütt tömegek integettek. A mi szálláshelyünkül kiválasztott Csíkszentimre vasútállomásán is esett meg fújt, de a helyi fúvószenekar, benne tíz–tizennégy éves gyerekek is olyan elszántan fújták a magyar katonanótákat, mintha az életük függött volna tőle.

És ez így volt négy napon át, bármerre ment a szerelvényünk. Egy többnapos, lebilincselő programokkal zsúfolt túra nagyon el tudja fárasztani az embert, így aztán nem csoda, hogy a hazafelé tartó úton rögtön a hajnali indulást követően elszenderedett a legtöbb utas. De nem sokáig, mert egyszer csak azt éreztük, hogy erősen fékez a mozdony.

Valami külvárosi rész házai úsztak el az ablak előtt, aztán vágányok tűntek fel mindkét oldalon, majd egy komolyabb vasútállomás, mint kiderült, Sepsiszentgyörgy épületei. És hatalmas, magyar meg székely zászlókat, Árpád-sávos lobogókat lengető tömeg, mely egész egyszerűen elállta a vonat útját, s pillanatok alatt átölelte a hosszú szerelvényt.

A peronon egy század székely huszár feszített – lóháton, mentében, teljes fegyverzettel! Mögöttük meg egy szabályos, ötventagú fúvószenekar teli erővel fújta a „Gábor Áron rézágyúját…” – és a sok ezer ember dacosan énekelte velük a székelyek harci indulóját. Persze már mi is ott vagyunk a vonatablakokban, és harsogjuk mi is az indulót, de a vonatkísérők megpróbálnak visszaparancsolni bennünket, merthogy Sepsiszentgyörgy nem szerepel a megállóhelyek között, meg fognak haragudni a románok.

No, ez pont nem érdekel bennünket, a ránk váró székelyeket pedig még úgysem. Eufórikus a hangulat, sírás, nevetés, „Éljen Magyarország!”, Hajrá, magyarok!”, „Hol voltatok eddig?”, „Testvérek, maradjatok!” – ilyen és ehhez hasonló kiáltások töltik meg a háromszéki város peronját. S ezernyi kéz a levegőt.

Mindegyikben pogácsával, kaláccsal, süteménnyel, gyümölccsel, sült húsokkal megpakolt kosár, a férfiak boros- és pálinkásüvegeket nyújtogatnak, s kiabálnak, hogy szálljunk le, majd ők megvédenek bennünket. De nincs kitől, mert ha volt is, elkotródott innen minden magyargyűlölő, csak mi vagyunk, magyarok, Sopronból, Ceglédről, Nyíregyházáról, meg innen Szentgyörgyről, Barótról, Uzonból, Bikfalváról.

A tiltás ellenére egyre többen szállunk le és vegyülünk el a tömegben. Engem is megölel egy ünneplőbe, székely ruhába öltözött férfi, méregerős bikfalvi szilvapálinkát kínál, s közben azt mondja izgalomtól-boldogságtól remegő hangon: „Jaj! Ha ezt az édesapám megérhette volna! Hogy magyar zászló lobog a szentgyörgyi állomáson!”

Mondana még mást is, de elsodor az áradat, és már egy másik pálinkásüveget nyomnak a markomba, de még kezemben az első is, s már nem is tudom visszaadni, mert a gazdáját elnyelte a tömeg, a mozdony meg mérgesen dudál – indulás!

Hazafele már nem történt semmi különös, megérkeztünk szerencsésen. A flaska is megúszta a hosszú utat. Tán azért is, hogy soha ne felejtsem Sepsiszentgyörgyöt, Bik­fal­vát, a távoli, a mi lelkünkhöz mégis oly közeli csodaországot.