Családi tradíciók nyomában

Csáti Mónika a Nógrád megyei Romhányban nőtt fel. Abban az időben, amikor a föld az életet jelentette: az étel fáradságos, gondos munkával került az asztalra. Semmi sem maradhatott parlagon, az utolsó megtermelt javat is hasznosították. Így tanulta szüleitől és nagyszüleitől, ezt adja tovább a lányainak és a tanítványainak.

Óvárosi otthona a Zichy-kastély és a romjaiban is fenséges XIII. századi romtemplom – Zsámbék két uralkodó történelmi épülete – között található félúton. 1993-ban költöztek ide a férjével. Akkor az 1100 négyzetméteres területet javarészt a gaz uralta. – Az egész életem benne van a kertben. Huszonhét év munkáját őrzi, de ennél is többet: a romhányi gyermekéveimet – tárja fel a zöld birodalom varázsát a mosolygós hobbikertész.

Az előkertben egy szabálytalan sziklakert, eleven zöld és tarka virágtenger tárul elénk.

– A parasztembernek egész évre munkát adott a kert, tavasszal vetni, nyáron gondozni, ősszel betakarítani kellett. Én is mindennap teszek-veszek kint: virágot igazítok, veteményest kapálok, füvet vágok. Édesapám 84 éves, de ma sincs egy ferde fűszál se a veteményesében. Ahogy a nagyapámnál és a dédapámnál sem volt. Falun beleivódik ez az emberbe.

A veteményes a ház mögötti napos domboldalon díszlik. Előtte gyümölcsös, lejjebb, a konyhától pár méterre pedig nélkülözhetetlen fűszerek nőnek: rozmaring, kakukkfű, tárkony bódító illata járja át a levegőt. – Romhányban, a szülői házunknál még nem volt fűszerkert – magyarázza gazdasszonyunk. – De akkor még a rétről össze lehetett gyűjteni a fűszereket és a gyógynövényeket.

Mónika, ahogyan édesanyjától tanulta, az utolsó szemig, szálig hasznosítja, ami megterem. Ugyanakkor modern háziasszony: be­főzőgéppel és aszalómasinával dolgozik. A fűszernövényeket kiszárítva csatos üvegekben spájzolja el, a gyümölcsökből befőtt, a bogyósokból (szederből, piszkéből) lekvár, a paradicsomból lecsó, püré és zakuszka készül. A konyhakertben a szokásos zöldség, padlizsán és uborka mellett különlegesebb ízvilágú csilipaprikák is teremnek, amelyekből pikáns szószokat és mártogatósokat készít.

– A szülői háznál óriási veteményesünk volt – igazgatja a felfuttatott uborkát –, négy sor szőlőnk és mellette egy kis epresünk. Minden reggel kimentünk a kertbe. Lekapkodtuk az uborkát, amit a kézikocsimmal a falusi átvevőhelyre vittem. Ha nem néztük át alaposan, másnapra túlért a termés. Ezért sokkal kevesebbet fizettek. Én is a munkára nevelem a két lányomat, akárcsak a diákjaimat.

Mónika tanítónő. Matekot, magyart, éneket tanít az alsósoknak – s mindemellett a kertművelésre okítja őket. „Kérdezzétek a nagymamát” jellegű gyűjtőfeladatokkal látja el a tanítványait, mert hiszi, hogy ezt a tudást meg kell őrizni.

– Nagymamám azért, hogy elriassza a paradicsom kártevőit, büdöskét ültetett. Az egyéb levél- és gyökérfalókkal csa­lán­lé­per­mettel szállt szembe. Ezeket én is használom. A babot és a borsót is a helytakarékosság miatt felfelé futtatom. A zöldségeket vetésforgóban ültetem, hogy gazdagabb termést hozzanak – osztja meg felmenői bölcsességét Mónika.

Mesterséges tartósítószert nem használ, helyette citromsavval vagy ecettel tartósít. Ahogyan a befőzésben, úgy a kertészkedésben is a természetesség híve: esővízgyűjtő és komposztáló is található a veteményesben. S hogy még kevesebb hulladék kerüljön a szemétbe, úgy tervezi, hogy baromfiudvart csinál. Lesz helye így a konyhai maradéknak, a tojás pedig mindig jól jön a háznál. A kert tervezésre késztet és egész évben munkára sarkall.

A kerttúráról visszaérve leülünk a kávéteraszra. Mellettünk egy régi Singer varrógép, amit Mónika a nagymamájától kapott.

– Ő ta­­nított varrni, kötni a kertművelés mellett – mondja eltűnődve. – A szüleim, nagyszüleim tudása és lelke benne él a kertben. Néha csak leülök a csendjében, és mesél nekem felnőttként a gyermekkoromról. Ilyenkor ott vagyok velük Romhányban, a szülőfalumban.