Csipkefátyol, uszályos ruha, sétapálca: múltidézés korhű módon

A nyugalom és vérmérséklet megzavarására alkalmas képek és utalások következnek – az internetes bejegyzés írója előre figyelmeztetett, amikor a régi korok legfeltűnőbb öltözékeiből vagy trendjeiből szemezgetett. Kovács Melinda kultúrtörténeti alapokon nyugvó, szellemes „divatagymenése” szerint a XVIII. század mellvillantó mély dekoltázskultusza után a XIX. század – számtalan okból kifolyólag – sokkal szemérmesebb korszakot ígért, merthogy az elit asszonyok pont úgy akartak kinézni, mint egy eszményi antik szobor.

A cél érdekében lágyan omló muszlint öltöttek, sőt még ezt is enyhén nedvesítették, hogy jobban tapadjon. A végeredmény? A női bájak és idomok hosszú évszázadok óta nem látott természetes valójukban tárulkoztak fel – így a korai empire időszaka inkább hasonlított egy vizespóló-versenyre a Sziget Fesztivál sörsátrában.

A szerző értekezik többek között a férfiakról is, akiknél a kidomborodó sörpocakot képzeletben párosítsuk a nagy, felfújt, térdig érő ballonnadrágokkal, a feszes kis harisnyával és a feltűnő szeméremkupakkal ágyéktájékon…

A Múltidéző Találkozók Facebook-csoport tagjai összekötik a múltat és a jelent. „A hasonszőrűek valahogy megtalálják egymást” – ilyen egyszerűen kezdődött, meséli az egyik budapesti alapító, a 30 éves Vőneki Adrienn. Mindannyian régmúlt történelmi korszakok és viseletek szerelmesei, akik arra törekednek, hogy a rajongott időszak divatjának megfelelő ruhákat és kiegészítőket viseljenek.

Ezek többségét maguk szabják-varrják-készítik, gyakran hosszú heteken-hónapokon keresztül, rövidáruüzletektől a webáruházakon át a turkálókig mindenhol anyagokra, kellékekre vadásznak, az interneten szabásminták és korhű technikák után kutatnak, külföldi blogokból, videókból és komoly tanulmányokból okosodnak – mára pedig otthonosan mozognak a krinolinok, tollmerevítők és pruszlikok rejtelmes világában. Na de hol visel manapság ilyeneket az ember?!

– A legelső találkozót tíz évvel ezelőtt, március 15-én tartottuk: mindannyian díszmagyarba öltöztünk, stílusosan a Nemzeti Múzeum lépcsőjén pózoltunk. Emlékszem, hogy olcsó bársonyból varrtam magamnak ruhát, kínai boltból vettem rá „igazgyöngyöket”, ruhakapcsokat alakítottam át függővé – meséli mosolyogva Adrienn.

– Csoportunk egy nagyobb baráti társasághoz hasonlít, amely évente több közös programot szervez. Sokunk kislánykori hercegnős álma teljesül akkor, amikor a saját korhű ruháinkban mondjuk empire pikniket és viktoriánus találkozót tartunk, kastélyokban a csodálkozó turisták között sétálunk. Egyszer a nagytétényi kastélymúzeum arra kért minket, hogy a Múzeumok Éjszakáján a kertben piknikezzünk, a látogatóik örömére.

Fotózkodtunk már Budapest századfordulós épületei közt, nosztalgiavillamoson és a Margitszigeten, a kortalan természetben is.

Apropó, korszak! Adrienn a rokokótól felfelé mindent imád, rajong az 1850-es évekbeli abroncsos ruhákért, az uszályért, órákat tudna mesélni a kiegyezés utáni és a századfordulós divatról. Szabó-varró végzettségének köszönhetően ügyesen másolja le és alakítja a saját ízlésére a korabeli festmények viseleteit – közben grafikusnak tanul, webdizájnnal szeretne foglalkozni.

A 38 éves, székesfehérvári Baranyiné Kovács Melinda, bár csupán három-négy éve csatlakozott a csoporthoz, lelkesen készít tudományos igényességű internetes bejegyzéseket régi ruhaköltemények elrendezéséről, filmeket és könyveket elemez, ugyanis tini kora óta foglalkozik divattörténelemmel és -kutatással. Nem sokkal a két kisgyermekük születése után kezdett el varrni, külföldi blogokon autentikus ruhák szabásmintáit böngészve, autodidakta módon tanulta meg a csínját-bínját.

Kedvence a turnűrös korszak, ami csupán rövid ideig, a kiegyezés utáni évektől 1890-ig tartott. Turnűrnek vagy dúznak nevezik az elöl szűk, hátul uszályos szabást; a szoknya alá a fenékrészre helyezett lószőr párnák és az alsószoknyába varrt pántok miatt a nők nemigen tudtak kényelmesen sem ülni, sem járni.

A Múltidézők – az arisztokratikus megjelenésükön kívül – arra is gondot fordítanak, hogy a kíváncsi csodálók számára fényt vigyenek a múlt teljesen profán hétköznapjainak feltárásába is. Például: hogyan ültek le szépanyáink azokban a hatalmas szoknyákban? (Ülés előtt egy gyors mozdulattal hátul kissé megemeljük a felső abroncsokat, ezáltal a krinolin elöl laposan fog lenyekleni.)

Hogyhogy nem taposták össze az uszályokat? (De igen, összetaposták, ezért az uszály kivételes alkalmakkor, a legünnepélyesebb ruháknak volt fenntartva; többnyire sima „rövid” aljat hordtak, ami bokáig vagy kicsit lejjebb ért, de pár centiméterrel a föld fölött végződött.) A komoly viselettörténeti értekezések és praktikus varrási tanácsok mellett választ kapunk többek között arra is, hogy elődeink izzadtak-e a sok réteg alatt, hogyan mosták a kényes darabokat, és miként végezték a kis- és nagydolgukat…

– Úgy három éve a rokokó a kedvenc korszakom, azon belül is az 1780–90 közötti időszak. Ez a lelkesedésem a váci múmiák épen maradt öltözékéből eredeztethető – lep meg Tóth Emese, aki az elsők között csatlakozott a csoporthoz, ma is az egyik lelkes motorja. (Hogy mindannyian értsük: hatalmas figyelem övezte 1994-ben a 264 természetes úton mumifikálódott emberi maradvány, valamint egy 40 személy maradványait őrző osszárium, azaz csontláda megtalálása Vácott, a Fehérek templomának felújításakor; a díszes fakoporsókra festett évszámok szerint a kriptákban 1731 és 1808 között temetkeztek.)

A 35 éves, jelenleg Miskolcon élő lány korábban a viktoriánus korszakba tartozó, azaz a XIX. század második felének és a századforduló divatirányzatai iránt érdeklődött. – Olvasgatás, kutatás közben néha egy apró érdekesség, részlet kelti fel az érdeklődésemet egy időszak iránt. Emlékszem, egy pruszliknál szerettem bele a 1780-as évekbeli magyar viseletbe.

Beszélgetésünkhöz egy 1880 környéki, sötét sétálóruha szolgál díszletül, az utolsó Facebook-bejegyzései egyikében pedig a fekete brokát Dubinszky-pruszlikja elkészítésének nehézségeiről posztolt (a Dubinszky vezetéknevű ősei után nevezte el, akik nagyjából a rokokó idején jelentek meg a családfában apai ágon).

A ferde pánt anyaga ezúttal XX. század eleji szatén ágyneműből való, de például a rétsági turkálóban hozzájutott már olyan sváb népviseleti darabokhoz, amelyekből a szép brokátot fel tudta használni. A ti­tok csupán annyi, hogy sűrűn kell menni meg az interneten bogarászni, és akkor ki lehet fogni jó minőségű selymet, pamutszatént, lenvásznat… És az sem baj, ha az ember lánya örököl néhány szép régi kiegészítőt.

Emese a kézimunkázást gyerekkorában a hímzéssel kezdte, majd 25 évesen kapott egy varrógépet az édesanyjától. Sosem érdekelték a modern holmik, rögtön a történelmi varrás felé fordult, az internet lett a mestere. Azt mondja, a végeredmény sokszor nüanszokon múlik: hogyan, milyen precízen csinálja a díszítést vagy a plisszírozást (ráncolást).

És akkor még ott van a többi darab, a kiegészítők: a cipők, a kalapok, a kesztyűk, a napernyők, a brossok, az ékszerek… Nem beszélve a korhű hajviseletről és a sminkről!

– Öt évig éltem Angliában, ott mindent könnyebb volt beszerezni; például az indiai kisboltok igazi kincsesbányák – mondja Adrienn. – Idehaza brossokért sokat jártam bolhapiacra, legyezőket és antik napernyőt a Vaterán vettem, a turkálós kalapokat magam alakítottam át. Előfordulhat, hogy önmagában a kalapra megvásárolt művirágok, szaténszalagok többe kerülnek, mint amit a ruhára költünk.

Egyébként egy öltözetet ügyeskedve ki lehet hozni akár 10-20 ezer forintból is, de különben a csillagos ég a határ! A legértékesebb, eredeti ruhám az 1890-es évekből származik, Londonban vettem egy antik piacon. Csak az elmúlt két évben kezdtem eladni a ruháimból, amikor már nem fértem tőlük; most 6-8 öltözetem lehet. Sisi nagy kedvencem, több ruháját megvarrtam magamnak, jólesett belebújni. És jól emlékszem arra is, amikor egyenként, kézzel varrtam fel a híres aranycsillagokat…

Egy ilyen csoport ernyedetlen kreativitást és fiatalos lendületet kíván, nem véletlen, hogy az életkor főként 20 és 40 év között mozog. A női többség mellett néhány férfi is rajong a régmúlt korokért, az urak zöme azonban főként az I. és II. világháborús katonai viseletekben éli ki az időutazás szenvedélyét.

– Ez az egész egy élvezetes hobbi, aminek köszönhetően talán az átlagnál sokkal elmélyültebb a történelmi tudásunk. De lássunk túl a selymeken és a csipkéken, az „Elfújta a szél” típusú sztereotípiákon. Minden ruhában egy emberi sors lakozott, az adott korszak történelmi-politikai keretein belül – magyarázza Melinda, aki a kisgyerekek mellett még „csak” öt ruhát állított össze magának, a hozzájuk tartozó alsóruhákkal és kiegészítőkkel. Emese is számolgat: nagyjából tízet tud már variálni, rokokótól a századfordulósig.

Mint a dér okozta csipke az ablakon, olyan leheletfinom Stefánia belga hercegnő menyasszonyi fátyla 1881-ből. Hónapokon keresztül készítették flandriai fürge női kezek – Emese ajánlotta figyelmünkbe.

– Sokan hiszik rólunk, hogy azon kesergünk, rossz korba születtünk. Szó sincs róla – bizonygatja Adrienn. – Bármennyire rajongok érte, én nem szeretnék a viktoriánus korszakban élni; mai szemmel nézve nem volt az olyan irigylésre méltó. Egy nő ugyanis nem ezektől a káprázatos ruháktól érzi magát nőnek.