Szigorúan ellenőrzött hulladékhasznosítás

Széles karimájú kalappal a fején sétál a mezőn egy hátizsákos férfi a nyári hőségben Almásfüzitő határában. Fura jelenség. Amikor meglátja autónkat, gyorsan a rét melletti gátoldalra húzódik, tudja, hogy tilosban jár. A helyi vörösiszap-tározónál araszolunk a tulajdonos cég szolgálati autójával, a lehúzott ablakon keresztül érdeklődünk tőle, mi járatban van a kerítésekkel és sorompókkal lezárt területen.

– Vajvirágot keresek – mondja a férfi megilletődve. Amatőr botanikus, a szikes növények rajongója. Kísé­rőink útjára engedik. Mint mondják, előfordulnak itt hasonló látogatók, akik talán nem is tudják, mi lehet a talaj mélyebb rétegeiben.

Amióta a befejezéséhez érkezik a szennyezett terület letakarása, nem indokolt a túl szigorú ellenőrzés. A Duna-parti területet növények borítják, már csak az úgynevezett hetes tározó öt százalékán látható egy árulkodó, vörös folt: a timföldgyár öröksége. Illetve a neszmélyi nyolcas tározóban, de az egy osztrák társaságé.

Füzek, őzek, zombik

Az alumíniumgyártás nehézfémekkel, lúggal, arzénnal és egyéb veszélyes anyagokkal teli melléktermékét, vagyis a vörösiszapot nyolc hatalmas tározóban terítették szét itt annak idején. Az elmúlt több mint tíz évben a kazettákon elvégzett komposztáló hulladékhasznosítást követően a területet fűmagok keverékével vetették be, de számos bokor, cserje és kisebb gyökérzetű fűz és akác is benőtte a gyűjtőhelyek tetejét.

Az egyetlen, még lefedés előtti almásfüzitői iszapfolt mellett állunk meg a gát tetején kialakított földúton. A bozótos mentén őzek ugranak meg. A virággyűjtögetők és a munkagépek mellett a környékbeli erdőkből idemenekülő vadak a leggyakoribb vendégek errefelé.

– Ez vélhetően azért van, mert mostanában megtapasztalhatták, hogy itt biztonságban vannak, nincsenek vadászok – tudjuk meg Deák Róberttől, a tulajdonos társaság hulladékkezelési műszaki igazgatójától. A tározó gátjáról nézve a távolban jól kivehetők az egykori Almásfüzitői Timföldgyár épületeinek szürke tömbjei.

– Ott főként már csak zombifilmeket forgatnak a vörösre színeződött épületekben. Működik a területen még egy-két kisebb cég, de a nagyüzem megszűnt – mutat a horizonton éktelenkedő kémények felé az Envirotis Holding szakembere. Vizuális típus vagyok, inkább nem próbálom meg elképzelni, hogyan imbolyoghatnak az élőhalottnak öltözött statiszták a gyárcsarnokok vérszínű falai között.

Inkább továbbmegyünk a tározó Duna-parti oldalához, a környezetvédők ugyanis azt állítják, hogy vörösiszap szivároghatott innen a folyóba.

Folyótól a medencékig

Mindig lenyűgöz a látvány, ha a Dunát úgy pillanthatom meg, hogy nincsenek háztömbök vagy lepusztult gyármonstrumok a partján, csak zöld ártéri erdők. Az viszont némi aggodalommal tölt el, hogy a lombos szigeteket és a homokpadokat a folyó másik oldalán látjuk, miközben egy veszélyeshulladék-tározón állunk.

– A vörösiszap a kazetták tetejéről vagy oldaláról azért sem juthat a Dunába, mert a már eleve megmagasított árvízvédelmi gáthoz képest is további hat méter magas a tározó oldalát védő vastag fal – magyarázza Farkas Béla üzletfejlesztési igazgató, miközben a tározó folyó felőli oldalát nézzük.

– Arról azonban jelenleg senki sem tehet, ha esetleg a talajvízen keresztül eljut némi szennyezés a Dunába, de ezt a mérések nem igazolják. Ez sajnos egy örökség, amellyel nem nagyon lehet mit kezdeni. A szocializmusban úgy alakították ki ezeket a vörösiszap-kazettákat, hogy az aljukat nem szigetelték. Felmerült ugyan, hogy elszállítják innen az összes hulladékot, de ez lehetetlen, hiszen hatalmas mennyiségről van szó, végeláthatatlan munkába és óriási összegbe kerülne, amit nem bírna az állami költségvetés.

A zöldek szerint egy résfalazás is segíthetne a helyzeten, vetem közbe. Az igazgató szerint azonban ez is rendkívül kockázatos a gáttest stabilitása miatt. A lefedéssel pedig szerinte kettős feladatot is sikerül ellátni. Egyrészt megakadályozzák a káros anyagok kiporzását, másrészt olyan hulladékokat is hasznosíthatnak, amelyek máshol feleslegessé váltak.

A hulladékhasznosítás sajátos módját már megérkezésünk idején bemutatják az Envirotis Holding leányvállalataként működő Tatai Környezetvédelmi Zrt. almásfüzitői telephelyén. Két vízzáró betonból készült medencénél állunk a főbejárat közelében, ide érkeznek a hulladékok. Ezekből állítják elő a fedőréteget másodlagos nyersanyagok segítségével.

Deák Róbert szerint ezeknek az anyagoknak a komposztálási technológia révén megszűnnek a veszélyességi jellemzőik, és alkalmassá válnak a rekultivációra. Ez a módszer nemcsak vörösiszap-tározók lefedésére alkalmazható, hanem más roncsolt területeken is, például erőművi pernyetározóknál vagy bányare­kultivációkhoz.

Az egyik medencébe kerülnek a folyékony hulladékok (magolajak, olajos szennyvíz), a másikba a száraz anyagok (szennyvíziszapok, szennyezett talaj). Ezeket az előkezelést követően összekeverik, a keverékhez adalékanyagokat adnak, majd mikroorganizmusokkal, bakté­riumokkal dúsítják, hogy elősegítsék a szerves anyagok könnyebb lebomlását.

Az így elkészülő komposzt a pihentető térbe kerül, ahol elindulhatnak a biológiai folyamatok. Eközben folyamatosan ellenőrzik a hőmérsékletváltozást, illetve a nedvességtartalmat. A beérkező anyagokat és az úgynevezett készterméket is akkreditált labor vizsgálja meg, mielőtt bármi történik velük, és a végleges kihelyezés előtt hatósági ellenőrzést végeznek.

Zöld jelzés a zöldektől

A környezetvédők sokáig támadták ezt az eljárást. A Greenpeace egy hatalmas STOP feliratot is elhelyezett a tározó tetején, majd megtámadta a Tatai Környezetvédelmi Zrt. környezetvédelmi engedélyét. Az ügyben kötelezettségszegési eljárás is indult Magyarország ellen, amelyben kifogásolták a tevékenység ideiglenes engedélyezését. A társaság új engedélyének megismerése után azonban már maguk a környezetvédők is zöld jelzést adtak a szigorúbb határértékeknek is megfelelő eljárásnak a területen.

Ehhez persze hosszas tárgyalások és szakmai egyeztetés kellettek a Greenpeace-szel, tudjuk meg Czeglédi Andor vezérigazgatótól. A zöldekkel folytatott megbeszélések után olyan határértékek kerültek az engedélyükbe a veszélyes anyagokra, hogy az már megfelelt mindenkinek. Az ilyen típusú hulladékhasznosításra jelenleg nincs senkinek ilyen szigorú engedélye az országban. Az ebben rögzített határértékeket mindig is betartották, de vállalták a további korlátozást, jegyezte meg a vezérigazgató.

Természetesen örömmel fogadta mindenki azt is, hogy ezzel lezárhatják majd a kötelezettségszegési eljárást. A környezetvédőkben azonban még mindig vannak aggályok, legutóbb például az merült fel, hogy a hatóság valóban betartatja-e majd az engedélyben foglaltakat. Egyes internetes cikkek szerzői azzal is vádaskodtak, hogy azért sem fogják vizsgálni ezt a hatóságok, mert Mészáros Lőrinc cége lett az Envirotis Holding tulajdonosa.

Czeglédi Andor határozottan visszautasítja ezeket a feltételezéseket. Hangsúlyozza: már az új tulajdonos megjelenése előtt is olyan szigorú hatósági elszámolási rendszerben működött a tevékenységük Almásfüzitőn, ami nem tette lehetővé, hogy ne ellenőrizzék. Négyzetméterre pontosan meg kell határozniuk, hogy a bejövő termékeket hol helyezik el, folyamatos a beérkező anyagok vizsgálata, a biológiai lebomlás ellenőrzése, és a kihelyezési engedélykérelmeket is minden esetben kontrollálja a hatóság.

Az egyik legnagyobb kérdés ugyanakkor az, mit szólnak mindehhez a környéken élők. A keverőmedencék mellett állva kellemetlen szagok csapják meg az orrunkat, és a hírek szerint nemrég szúrós mosószerbűzre is panaszkodtak a térség lakói.

– A technológiai folyamatok helyszínétől légvonalban másfél kilométerre vannak az első lakóházak, de még sincs sok panasz – közli Czeglédi Andor, de azt elismeri, hogy a környéken előfordulhatnak szaghatások. Bár szerinte az máshonnan is érkezhet, a településen gázterminál is működik. A tapasztalataik szerint a helyiek inkább örülnek a rekultivációnak, mert így sikerül csökkenteni a levegőszennyezést.

– Sajnos egyes sajtóorgánumokban megjelent az is, hogy összefüggés lehet a tározó közelében lakók daganatos megbetegedései és a tevékenységünk között, sőt elneveztek egy településrészt a „rákosok utcájának”. Ezt viszont szintén határozottan vissza kell utasítanunk, semmilyen adat, bizonyíték nincs ezeknek az állításoknak az igazolására – jelenti ki a vezérigazgató. Mint mondja, a tevékenységük éppen azt célozza, hogy kevesebb veszélyes anyag kerülhessen a tározókból a környezetbe.

Egyvalami azért biztos

Kádár-kockák, vagyis a hetvenes-nyolcvanas évek szocialista típustervei alapján készült házak között járunk a vörösiszap-tározó közelében. Az épületek egy része igen elhanyagolt, a kilátás sem lehet szívderítő az ablakokból, az egyik oldalon régi gyártelepek, a másikon a gátfal rézsűje néz az itt lakókkal farkasszemet.

Becsöngetünk a tározóhoz legközelebb álló házba. Egy idős hölgy kukkant ki az ablakon. Nem nyit ajtót, csak a függöny mögül válaszolgat a kérdéseinkre.

– Nagyon jó, hogy végre lefedték ezt a tározót, azóta nincs semmi probléma, pedig régen szállt a környéken a vörös por – kiáltja ki a házból. – Húsz éve nem tapasztaltunk semmi ilyesmit, szép a környezet – mondja. Amikor azonban a Dunáról kérdezem, hangot vált.

– Hát igen, tíz éve mi hívtuk ki a Greenpeace-t, mert vörös folyadék szivárgott a folyóba. Hogy fölülről vagy alulról, azt nem tudjuk – mondja. Ellentmondásosak az utcában lakók információi a környéken tapasztalható rákos megbetegedésekről.

A szomszédban egy másik idős asszony, Irma néni fogad minket, kedélyesen. Szerinte az utcában a fér­fiak többsége daganatos megbetegedésben hunyt el, ahogyan a férje is. Azt azonban elárulja, hogy az ura a hetvenes évektől a timföldgyárban dolgozott, ahol még a vezérlőben is vörösek voltak a falak a portól. Nem tudni tehát, hogy ezért vagy más okból alakulhatott ki nála a betegség. A vörösiszap megjelenését ő is látta a Duna-parton, de az már szerinte is régen volt, manapság nem is jár arrafelé.

Richárd babakocsit tolva érkezik meg éppen a családi házukba a feleségével és a gyerekekkel.

– Járunk a Duna-partra sétálni, de nem láttuk, hogy vörös lenne a víz – mondja a fiatalember. A kisgyerekes család szomszédságában lakó, idős Zalabán Ferencnével szintén csak az ablakból beszélgethetünk. Szinte felháborodik, amikor a rákos megbetegedésekről kérdezem.

Ebben az utcában négy ember halt meg gégerákban, de mind italoztak és erősen dohányoztak. Nem igaz, hogy ennek köze van a tározóhoz – vágja rá azonnal, amikor a lehetséges káros hatásokról kérdezzük. Szerinte az sem igaz, hogy a vörösiszap a Dunába szivárgott, nem hallott ilyesmiről.

A környéken élők nyilatkozatai alapján tehát pestie­sen szólva csak az a biztos, hogy semmi sem biztos. Pontosabban egy dolog kétségtelen. A csatornázás miatt feltúrták az utat, ami miatt mindenki ideges.

Munka, becsület, dicsőség

– Korábban tapasztaltuk lakossági bejelentés alapján a szivárgás nyomait a Dunában, amikor nagyon alacsony volt a vízállás, de régóta nem kaptunk ilyen panaszt – nyilatkozza lapunknak Simon Gergely, a Greenpeace munkatársa. Szerinte is inkább az járulhatott hozzá a daganatos megbetegedésekhez a környéken, hogy a lefedés előtt szabadon szállt a vörösiszap pora a levegőben, amely arzént is tartalmaz, vagyis rákkeltő anyagot.

– Azt sohasem állítottuk, hogy a jelenlegi hulladékhasznosítás káros lehet a környéken élők egészségére, csak azt mondtuk, hogy minden veszélyes anyag megjelenése növelheti a környezeti kockázatokat. A vö­rös­iszap-tározónak köszönhetően a helyzet tehát nem ideális az almásfüzitői Duna-parton, de legalább az ott folytatott tevékenységet szigorú ellenőrzés alatt tartják.

Utazásunkat Neszmély kies szőlődűlőinek tetején folytatjuk. Nem elsősorban a panoráma csal minket a környékre, hanem az, hogy innen látható be a már említett, osztrák tulajdonú nyolcas tározó, ahol még valóban semmit sem tettek a vörösiszap letakarása érdekében. A hegyoldalról egy hatalmas, vörös folt tárul elénk. Megdöbbentő látvány.

Legalább el tudjuk képzelni, milyen lehetett az egész környék, amikor még nem fedték le a vörösiszapot Almásfüzitő környékén, és nyolc helyen éktelenkedhettek ilyen tájsebek a térségben.

Hazafelé megnézzük az egykori timföldgyár épületét is. Idős portás szól ránk, hogy ne fényképezzük a gyárkapun belüli udvart, mert az tilos. Az üzem homlokzatán lelkes és izmos munkások szobra tekint a „jövő felé” büszkén, ökölbe szorított kézzel. A falon felirat hirdeti: „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga.”

A fal pedig nem is lehetne más színűre festve. Vörös.