Visszaút nincs

Amikor az autó megállt a kerítés előtt, éppen a hátsó udvarban volt, a tyúkoknál. Négy tojást fogott fel a kötényébe, kiszórta a kukoricát, friss vizet öntött az ócska piros lábasba. Öt tojás már a kamrában, egy még ugyan hibádzik, de meglesz az is. Tízzel meg a hagymával, két kis tökkel, a csokor kaporral érdemes bebuszoznia a városba. Szombaton általában jó a piac, sokan vásárolnak. Tán lesz idő egy kicsit trécselni is a látásból ismert kofákkal. Vasárnap főz egy kis spenótot, szaftot rak rá. Eltelik a hétvége.

A kiskapu nyikorgására kapta fel a fejét. Nem nagyon zárja, az utcabeliek néha benéznek, idegen meg nem téved erre. Egyre kevesebben laknak a faluban, lassan csak az öregek maradnak, bár az utóbbi hetekben érdekes emberek költöztek a régi iskola omladozó épületébe. Loboncos szakállú férfiak, a nőkön bokáig érő színes szoknya, a hajukban virág.

A szomszédja, aki temetőcsősz volt, azt mondja, valami szekta. Itt akarnak megtisztulni, távol a világ zajától. A városban már találkozott velük, a kezébe nyomtak egy színes lapot, hogy mit kell tenni az örök életért. Elnevette magát, foghíjas szája elé kapta a kezét, aztán visszaadta az útmutatót, rá ne pocsékolják. Még az hiányozna, örök élet! Így is alig bírja a rámért éveket.

Mind a négy tojás eltört, ahogy hirtelen elengedte a kötényét. Teca állt előtte, a lánya. Csak a szeméről ismerte meg. Ez az elegáns, vörös hajú nő kicsit sem hasonlított ahhoz a sovány, morcos kamaszlányra, aki harminckét évvel ezelőtt elment. A konyhaasztalon hagyott néhány sort, hogy elege van a szegénységből, utál itt mindent és mindenkit, az anyja ne is keresse.

Tizenhat éves múlt akkor a lány, a törvény szerint fiatalkorú. Lehetett volna jelenteni, hogy eltűnt, de neki úgy fájtak azok a szavak, hogy eszébe se jutott. Meg mit szóltak volna a faluban? Apa nélkül nevelte kínkeservesen, és ez a hála? Mindenkinek azt mondta, hogy a fővárosba ment tanulni. Égett az arca a hazugságtól, de a szégyent nem tudta volna elviselni.

Nem sokkal később felvonatozott Pestre, még az állomáson feladott egy borítékot magának címezve. Az a pletykás öreg postás mindenkinek elmesélte, hogy levelet kapott a lányától.

Rokonai nem voltak, a falusiak élték a maguk életét, születtek, esküdtek, haltak, akadt baj is elég, hamarosan elfelejtették Teca eltűnését. Ő néha megnézte a néhány róla maradt fényképet, aztán egy cipősdobozban betette a szekrény aljába. Sose jött tőle se lap, se üzenet. Lehetett anyák napja, születésnap, karácsony, mindegy volt.

Most meg itt áll előtte, s már ölelné át, de ő hirtelen és szótlanul félrefordul. Óvatosan kikerüli az eltört tojásokat, bemegy a házba, ami pont olyan, mint harminckét éve. Hangos csattanással húzza el belülről a reteszt. Néhány pillanat múlva leereszti a csálén álló redőnyt is.

A lánya kis ideig még áll az udvaron, idegen itt, a tojássárgája körülfolyja elegáns cipőjét. Nézi a házat, a derékban megtört öreg diófát, a rozsdás láncon árválkodó vödröt. Szeme a bezárt ajtóra téved, és már tudja, soha nem fogja kinyitni. Amikor kint felzúg az autó motorja, az öregasszony csak akkor hajtja le a fejét az asztalra. Csend van, kint az ólban kotkodálni kezd egy tyúk.

Meglett volna a tizedik tojás – gondolja, s csak ekkor kezd el sírni.