Geszti platánok

Csendes éjszakákon halljuk sóhajukat, értjük ki nem mondott szavaikat. Miről suttognak? Az életről. Titkokról és szerelmekről, nagy emberek születéséről és haláláról. Ármányról és gonoszságról, szeretetről és elfogadásról. A geszti platánok a velünk élő történelem hiteles tanúi, a múlt emlékeinek, árnyainak őrzői.

Az 1770-es évek derekán csemeteként eresztettek gyökeret Geszten, mint az akkor idetelepült Tisza család. A fák növekedése, terebélyesedése jelképezte a Tisza család egyre nagyobb szerepét hazánk és a református egyház életében. Történetük, életük összefonódott. A platánjaink sok mindent láttak, sok mindent megéltek. Tanúi voltak az 1800-as évek reformjainak, küzdelmeinek, emberi sorsoknak.

Megélték a reményt és a veszteséget, a kétségbeesést és a talpra állást. Védelmet nyújtottak a 48-as hősöknek, máig susogja lombkoronájuk nagy költőnk, Arany János hűs árnyat adó ágaik alatt íródott szavait: „Ember lenni mindég, minden körülményben.”

Nagy emberek nagy tervei születtek itt, Geszten az ország épülésére, szépülésére. Itt fogalmazódtak meg a millennium nagyszabású gondolatai. A boldog békeidők éveiben a Tisza gyerekek önfeledt zsivaja, a Tisza uradalom dolgozóinak vidám nótázása, az aratás, a friss széna és az új kenyér illata a vidéki élet nyugalmát hirdette. Aztán jöttek a sírás-rívás, szomorúság évei. A platántestvérek meggyászolták Tisza Kálmán miniszterelnököt, látták a világgal, emberi gyarlósággal küzdő Tisza Istvánt, aki gondokkal terhelten vágyódott megpihenni lombjaik alatt. A frontra induló geszti legények, családapák életért mondott imákba a platánok is bekapcsolódtak. Tudom, érzem, hogy a fáknak is lelkük, érzelmeik vannak. Érezték a Budapesten eldördült gyilkos fegyver lövését, amely kioltotta szeretett gazdájuk életét. Sírtak, csendben sírtak, megborzongva a sötét, novemberi temetés napján.

Jött a tél, a fagyos éjszakák, melyek megdermesztették szívüket. Jött a trianoni országcsonkítás, melyben az ő szívük is meghasadt. Csend, sötétség, szomorúság... Talán a nap sem kél fel többet? Nem adták fel, nem adhatták fel, hiszen nekik küldetésük van. Őrizni a gesztiek és minden magyar álmát, hogy a trianoni határok egyszer semmivé lesznek, példát mutatva, hogy él még a magyar virtus, élnek a hagyományaink, gyermekek születnek, s mindig van és lesz, aki elmesélje nekik a múltat.

A kedves kastély kifosztásával, a parkban égő bútorok és könyvek szagával egy letűnt kor szép évei váltak füstté. Ebben a nagy világégésben a platánjaink is sebeket szenvedtek, hallották a parkbéli fák sikolyát, a kegyetlen és kíméletlen pusztítás hangjait. Mi következünk? Értünk mikor jönnek? Csend és döbbent némaság. Évek dermesztő ridegsége. Nem énekeltek már a gesztiek, nem volt zsivaj a parkban, és nem volt már park sem, és szép kastély sem... és lakók sem.

A platánjaink azonban nem adták fel. Szinte fogták egymás „kezét”. Ágaikkal egymásba kapaszkodva, egymásra támaszkodva biztatták egymást: „Az erőtlen csügged, az erős megállja.” És ők erősek maradtak. Állták az időjárás és az emberi küzdelmek vérzivataros éveit, itt, a Viharsarokban. Egyre nőttek, nyúltak az ég felé, vágytak látni a Radványi erdő fáit odaát, a trianoni határ túloldalán. Reggeli szép időben integetnek Nagyszalonta Csonka Tornyának, s megcsodálják a Bihari-hegyek hófödte csúcsait. Hallgatják a geszti református templom harangjainak játékát, s mindig szomorúak, ha egyszerre zúg a két harang. Mert elment, megint elment egy geszti lélek, oda, hol már örök béke és nyugalom van. Ilyenkor lehull egy-egy levél a vén platánról, szeretetről, emlékekről merengve.

Aztán egyszer csak jött egy új kor, új lakók érkeztek, új élmények, emlékek születtek. Jöttek a geszti gyerekek. Iskola, élet költözött a kastélyba. Örültek a vén platánok. Tiszta, ártatlan, romlatlan gyerekek. Gyermeki szívük őszinteségével, tudásra éhesen érkeztek, új idők új dalaival. Gyermeki mosolyuk, gyermeki csínyeik begyógyították a vén platánok sebeit, de a hegek örökre ott maradnak. Most már az iskola őrzőiként védték-óvták az itt felcseperedő gyerekek boldog mindennapjait.

Jelképpé váltak, ikonok lettek, bízva egy jobb, emberségesebb életben. Minden geszti diák szeretettel védte-óvta a falu platánjait. Ők pedig meséltek nekik, történelem- és magyarórákon, ének- és rajzórákon, s persze őrizték a titkaikat, a szerelmes találkákat, a lánykéréseket, az első csókokat. Mesébe illő gyermekévekkel ajándékozott meg mindannyiónkat a két vén platán, akik itt nevelkedtünk. S mit kaptunk útravalóul? Arany János szavait: „Áldjad a jó Istent, ki megálda téged, / Adván őreidül szerető szüléket, / (...) / Nemes önbizalom, de ne az önhittség, / Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék: / (...) / Serdülj, kedves ifju… poharam cseng érted! – / Légy ember, ha majdan azt az időt éred. / Szeressed hazádat… / (...) / A haza igényel munkás hű fiakat.”

Minden geszti gyerek ismeri, hogy kemény munkával lesz a búzából kenyér, s ahhoz, hogy arathassunk, először vetni kell. Szeretni kell hazánkat és szüleinket. Tisztelni az ősök és a hősök emlékét, méltó módon megbecsülni elődeink hagyatékát. Napjainkban a geszti platánok újra csendesek és magányosak. Újra csak emlékeznek a vidámságra, örök fogadalmakra, az esküvőkre és bálokra. Három éve őrzik az üres, elhagyatott kastély épületét. Várnak csak, várnak. Várnak és emlékeznek…. Várnak… és reménykednek.

Várják a gyerekeket, akik időről időre meglátogatják, megsimogatják őket. Ilyenkor mosolyog a vén platánok lelke. Van kiért, és van miért élniük. Várnak a kastély megszépülésére, várnak az új lakókra, várnak a turistákra, várnak a vendégekre, és várják az emlékezni vágyókat. Mert ők, a nagy idők nagy tanúi mesélni fognak. Őszi szélben lágyan ringatózó lombjuk, leveleik színes kavalkádja megnyugtatja a zaklatott emberi lelkeket. Segít elcsendesedni, önmagunkba nézni. Utat mutatnak, hogy tudjad, honnan indultál és hova akarsz eljutni. Segítenek megérteni az élet értelmét, rádöbbentve halandóságunkra, és hirdetik a természet ősi erejét.

Ők nem csupán két fa, Ők számunkra a NAGYBETŰS FÁK. Egy falu, egy kicsi ország és sok-sok ember jelképei. Jelképei a kitartásnak, helytállásnak, az újrakezdésnek... a reménynek, hogy sorsunkat magunk alakítjuk, tanulva a múltbéli hibákból. Jelképei az összefogásnak, egymás megbecsülésének. Mert csak így születnek nagy dolgok, és így érdemes élni...