Jellegzetes hangú vadászmadár

Őshazája a Kaukázus és vidéke, az elmúlt évszázadokban számos változatát (alfaját) telepítették Európába és hazánkba, amelyek egymással kereszteződtek, az így megszületett hibrid a vadászfácán. Kezdettől vadászták, az 1800-as évek közepétől pedig már hazánkban is mesterségesen nevelték (ehhez a vadászok begyűjtötték a mezőn futkosó csibéket).

Mivel még így sem lett elég puskavégre kapható madár, elkezdődött zárt téri tenyésztése. Az 1960-as években százezer szám nevelték a fácáncsibéket, ám kiderült, hogy az ilyen telepekről kikerült madarak betegségekkel fertőzték a természeti környezetet, a tyúkok pedig gyakran nem ülték a tojásokat, úgyannyira, hogy a népesség önfenntartó képessége is megingott.

A mesterséges tartás napjainkban is dívik, de csak szerény mértékben, a természetben élő fácánállományról pedig elmondható, hogy önfenntartóvá vált. A zárt téri tartásban a tenyésztők a természetközeli viszonyok megteremtésére törekszenek, és ha értek is el eredményeket, a kérdésre, hogy ez az apróvad alkalmas-e háztáji tartásra, még nem született egyértelmű válasz.

A fácán hazánkban úgyszólván bárhol előfordulhat, kivéve a zárt erdőket és a mocsarakat. Alföldi viszonyok között a cserjések, facsoportok közelsége fontos számára, mert az ágakon éjszakázik.

Hasonlóképpen kedveli a lassú folyású folyók, tavak környékét, a nádasokat, melyek maghozó növényei a téli eltartásáról gondoskodnak. Fészke földbe kapart mélyedés, amit száraz fűszálakkal, tollakkal bélel.

A fészekalj 12–18 tojásból áll, a csibék jó három hét múltán kelnek ki, s máris (a tojáshéjjal a fenekükön) elhagyják a fészket. Igen gyorsan növekszenek, kéthetesen már repülnek. A fiókáknak azonban csak kevesebb mint a fele éri meg a felnőttkort.