Két kenyér egy pár

A kisváros központjában már csak egy öreg, szépen rendben tartott ház emlékeztetett a múltra. Amikor még vert vályogból készültek a házak, az utcára néző ablakok nagysága jelezte a jómódot, a fehérre meszelt oszlopos tornácon sámlin ülve ették a gyerekek az uzsonnájukat.

A tisztaszobába csak sátoros ünnepeken mentek be, vagy ha olyan vendég jött, akinek kijárt a megbecsülés. Az udvaron pékműhely, aki bejáratos volt, tudta, hogy a vén kemence még ma is ragyogóan teljesítené a kötelességét, mert rendben volt annak minden porcikája.

Az öreg pék minden reggel kinyitotta a kaput, néhány percre kiállt, és fogadta az arra járók köszönését. Sokan ismerték, bár régen volt, amikor ő sütötte a városban a legjobb kenyeret, néha egész sor állt a kis üzlet előtt, ahol a felesége serényen-gyorsan szolgálta ki a várakozókat.

Gyuri bácsi már vagy tíz esztendeje egyedül élt, a kemencében se lobbant fel a tűz. Éjjel ugyan néha felriadt, hogy mint hajdanán, indul dagasztani, kiszakítani a tésztát, bevetni a kenyeret a kemencébe. Ilyenkor már nem tudott visszaaludni, csak forgolódott, mire végre megvirradt. Egyre többet gondolt a régi időkre, de így van ezzel az ember, amikor már csak múltja van, jövőjének minden napja meg már csak ajándék – morfondírozott magában.

Augusztus végére járt, István piros betűs neve napját szépen megünnepelték, az aratás rendben lezajlott, megteltek a magtárak, mindenki megkóstolhatta az ország kenyerét. Egy új pékséget is nyitottak a főtéren. Az öreg fekete pantallót húzott, fehér ingét nyakig begombolta, úgy sétált el, hogy megnézze. Szakértő szemmel vizsgálgatta a nemzetiszínű szalaggal átkötött cipót a kirakatban. Meglehetős – mormogta a bajusza alatt.

Azon a szombaton is ilyen szép késő nyári nap volt, amikor megismerte Annuskát, a feleségét. Neki mint fiatal legénynek büntetésnek tűnt még akkoriban a műhely, a liszteszsákok cipelése, a verejték folyt a szemébe, ahogy a dagasztás nehéz munkáját végezte.

Épp a boltba volt beosztva, szigorú apja szerint egy jó péknek mindent tudni kell, aminek köze van ehhez a mesterséghez. Unottan fordult az ajtó felé, ami fölött megcsendült a kis harang, jelezve, hogy vevő érkezett. Sötétkék szoknyában, fehér blúzban csinos fiatal lány állt meg a pult előtt. Jegyre kellett akkor adni a mindennapi betevőt.

Piros kistáskából vette elő, hozzá az igazoló iratot. Ő csak forgatta a kezében a cédulákat, aztán ránézett a piruló lányra.

– Nem adhatok én erre kenyeret – mondta nagy komolyan –, mert ez hamis. – Hamis? – sápadt el hirtelen a szép arcocska, mint a kovásztalan kenyér. – Hogy lenne hamis? – Hát úgy, hogy ide az van írva: Kónyi Anna tanítónő. Ez nem lehet magácska. Aki ilyen szép és fiatal, az nem lehet már tanítónő. Hát így kezdődött.

Persze, hogy adott neki kenyeret, kettőt is, a jegyet se vágta le, és elkísérte a tanyasi iskoláig, végig a poros úton. Szarkalábat szedett neki, bohóckodott, mesélt tücsköt-bogarat, csak hogy nevetni hallja.

Hét év telt el, mire összeért a sorsuk, és a stólát átvetette a kezükön a pap. A lakodalmi asztalon a fő helyen két monogramos cipó mosolygott. Kenyér, aminek egymást köszönhették, ami elhozta számukra a több évtizedes boldogságot.

Az öreg feltekintett az augusztusi égre, két bárányfelhő kergette egymást. Annuska nagyon szerette a felhőket nézni. A gondolatra elmosolyodott. A lombokon átsütött a nap, a friss kenyér illata átsuhant a téren.