Érintetlen tájakon, sárkányok kertjében barangoltunk

A fővárosban élő vendéglátómnak van Tisza­kóródon és Nagyhódoson egy-egy háza, ahol nyugodtan meg lehet szállni. Nem kell valami fényes házakra gondolni, de van bennük ágy, szék, asztal, különben sem kell a luxus, hiszen úgyis csak hálni járunk haza. Napközben kószálunk a mezőkön, az árterekben csak úgy, vaktában, mindenféle cél nélkül – ezt terveztük.

Kapóra jött a meghívás, mert már rég meg akartam nézni a híres császlói somfát, ami meg ott van a környéken, pár kilométerre. Előtte azonban egy kis Túr menti barangolás jött, méghozzá a hódosi vagy a garbolci híd fölött, közel a hármas, ukrán–magyar–román határhoz. Az ország egyik legérintetlenebb tája az, mintha visszamennénk ezer évet az időben.

Mindkét falu kicsi, alig több mint százlelkes, de voltak valaha sokkal nagyobbak is. Az 1970-es nagy árvíz után azonban kitelepítették a lakosságot, és hosszú időre megtiltották az építkezést. Így járt még Kishódos, Nagygéc és Komlódtótfalu is, az öt faluban ma összesen nem él ezer ember, holott korábban ötezernél is többen voltak.

Garbolc az ország legkeletibb pontja. Egy kis keskeny, viharvert híd ível át itt a folyón. A bal oldalon szép, egészséges tölggyel, juharral vegyes kőriserdő zöldell, a túlsó oldalon pedig fasorokkal, hagyásfákkal tarkított kaszáló. A távolban az Öreg-Túr szeszélyesen kanyargó, sűrű fasorral szegélyezett medre, az most az országhatár. Valamikor volt benne víz meg hal is, de jó ideje már a sás se nő meg benne. Nincs eső, kiszáradt a meder, az Új-Túrból meg nem engednek bele vizet.

Húsz-huszonöt éve ez a határrész volt az embercsempészek egyik legkedveltebb szakasza. Akkor nem délről, hanem keletről jöttek a migránsok, de nem annyian, mint manapság. Az akkori világot jól ismerő szatmári ismerőseim szerint hetente legfeljebb tizenöt-húsz embert sikerült áthozniuk a csempészeknek az általuk használt majd’ ötven kilométeres szakaszon, s őket még tovább is kellett vinni.

De razziák folytak az utakon, volt, amikor nyolc-tíz napig kellett őket a határ mentén bújtatni s etetni! Nagy munka volt, de sok pénz is volt benne. Ám a kockázat is nagy volt, rengeteg csempész bukott meg, s ült súlyos börtönéveket.

De lassan két évtizede, hogy ennek vége. Az ukránok olyan szigorúan őrzik a határt, hogy azt még az ott élők se közelíthetik meg. A románok is szorosan zárnak, így csak távcsővel nézünk át a túlsó partra, akar az ördög a granicsárok kezeibe kerülni! Ugyan magyarlakta ott is kivétel nélkül minden falu, de a határőrök románok.

A folyónál kettéválunk, a barátom szembe a folyással, én meg lefele indulok. Az árteret lilába borító kikericsekben, a vízre hajló fűzfák árnyékában gyönyörködöm, mikor az egyik kanyarban hirtelen az az érzésem támad, valaki figyel. Egy öreg kőrisfa van itt a mederbe borulva, ott sejtem a figyelő tekintetet. Már fordulnék vissza, kanyarodom, amint összeakad a tekintetünk. Két, „vörösen parázsló” szem mered rám, s már hallani is vélem a géppisztoly závárzatának csattanását, mikor hatalmas reccsenés, suhogás…, s lerúgja magát a száraz ágról egy nagy feketególya.

Ritka madár, csak a legérintetlenebb tájakon fészkel. Ez a vidék pedig az, gyönyörű és érintetlen, de az ijedtségtől lelohad a lelkesedésem, s a szívem még akkor is a gyomromban ver, mikor megérkezünk Császlóra, Európa talán legöregebb somfájához. Jó ötszáz évesre becsülik, s még mindig terem. Vagy öt éve láttam legutóbb, lehangoló környezetben, egy kukoricatábla közepében fuldokolt.

Most is így találjuk. Két-három méteresre nőtt tengeriszárak fojtogatják, alig látszik ki a kukoricatengerből. Egyedül a déli oldala szabad, de rengeteg már rajta a száraz ág, láthatóan senki se törődik vele az égvilágon. Fél évtizede, látva a fa sanyarú sorsát ugyanitt, a Szabad Föld hasábjain tettem egy javaslatot: vegyünk meg a fát övező földrészből pár száz négyszögölnyit, hogy lélegzethez jusson, s mi is könnyebben megközelíthessük, de mindössze ketten csatlakoztak a felhíváshoz. Szatmárból senki.

Így aztán a félezer éves fa továbbra is senyved. Néhány szem somot azért még sikerül alatta találnunk, azokat eszegetjük a visszafelé tartó úton. Meglehetősen borús hangulatban, mert nem tudjuk, miképp kéne segíteni rajta. A biztonság kedvéért felszedtünk a fa alól egy kis zacskó somot, majd elvetjük a szatmári cimbora kertjében. Hátha kikel belőlük néhány, s ha ne adj’ isten elpusztul az anyafa, nem szakad meg a vérvonal – ott lesznek az unokák.

Talán még mi is belekóstolhatunk majd a termésükből főzött lekvárba, de addig meg kell elégednünk egy kis szilvalekvárral. Pontosabban ciberével.

Tiszacsécsén idős barátunk, Nagy Gyula házához érve fenséges illat csapja meg orrunkat – a rotyogó szilvalekvár édes aromája. A kötelező kupica szilvapálinka lehajtása után Gyula bátyánk ciberével kínál bennünket, ami valódi gyógyír a gyomorra, de csak ha kenyérrel esszük! S ha előtte iszunk még egy kupicával. Könnyű dolgunk van, mert már letettük az autót, Kóródról biciklivel tekertünk át a Tisza gátján Tiszacsécsére, Móricz falujába.

Ajánlom mindenkinek azt az utat. Balra a Tisza, ezüstös foltjai fel-felcsillannak a fák között. A magas nyárfák ágain szajkók lármáznak, majd megpillantva minket, Csécsének veszik az irányt. Az apró falut szabályos dióerdő, szilvások övezik, s hamarosan kibukkan közülük feketére öregedett, tűhegyes tornya is. Távol a háttérben pedig a máramarosi bércek mélykék vonulata – nem akármilyen látvány!

A gát közvetlenül a falu alatt fut, a kertek egészen odáig érnek. De micsoda kertek azok! Itt is dió meg dió mindenütt, nyolcvan-száz éves fák, nem hiába mondják, hogy a milotai dió Csécsén terem. A híres Milotai tízest a múlt század harmincas éveiben még a londoni tőzsdén is jegyezték, de az ottani fák lassacskán elapadtak, a fajta törzsállományának zöme ma már Tiszacsécsén található.

Bent az ártérben is van egy nagy diós, de azok a fák nem milotaiak, a színük is más, a levelek egészen sápadt zöldek. A termésük is gyengébb, de aki kóstolta már, azt mondja, egészen jó ízű. A tavaszi fagyok azonban itt is levitték a termés javát, s a nyár eleji nagy vizek sem sokat segítettek rajtuk.

Az áradás nyomait mindmáig őrzi az ártér. Máskor a faluból jövő keskeny kövesúton egészen a folyóig lehet kocsival menni, most azonban egy idő után gyalog kell folytatni az utat. De milyen út az! Hatalmasra nőtt nyár- és fűzfák tornyosulnak fölénk, és mindent elborít a süntök mámorító illata. Egyik-másik fát teljesen befutja az indájával, olyan az erdő, mintha sárkányok kertjében járnánk.

Kilépve a galériaerdőből, másutt általában rögtön a víz következik, most azonban a fák és a víz között hatalmas, ötszáz méter hosszú, ötven méter széles sóderpad. Lentebb mondják palajnak is, de a Felső-Tiszán porond. Sehol egy teremtett lélek, és akkora a csend, hogy szinte szégyelli magát az ember a lába alatti kavicsok csikorgása miatt.

Áll a meder közepén egy hatalmas nyárfacsonk, vagy harminc éve láttam először. Nem sokat változott. Pedig koptatják jegek, szelek, áradások, az öreg nyár azonban dacol az idővel. Kis vizek idején száraz lábbal is megközelíthető – ha csak tehetem, mindig felkeresem. Körbejárom, megveregetem a hátát, s néha még beszélek is hozzá. Van, amikor a válaszát is hallani vélem. De csak akkor, ha ketten vagyunk.

Most azonban nagy csapat kenus, kajakos ereszkedik lefelé, s nagy hanggal megszállják a porondot. Úgy tűnik, itt fognak éjszakázni – lőttek a magánynak, a nyárfás diskurzusnak.

Lent a parton kimondottan zavart a társaság, bent a faluban viszont pont erre vágyunk. Nagy Gyula bátyánk lekvárfőző csapatánál keresve se találhatnánk jobb társaságot, de épp új üstöt készítenek elő, ami kimondottan asszonymunka, ott a férfiember csak láb alatt van. Át is ballagunk hát az utca másik oldalára, mert azt halljuk, hogy árulják Kósa Károly bátyánk házát.

Az öreg már jó tíz éve halott, egy rokonszenves debreceni pár vette meg nyaralónak a portát, de el akarják adni, s szívesen fogadják az érdeklődőket. Még akkor is, hogy kiderül, mi nem vevők, csak afféle kíváncsiskodók vagyunk, akiknek atyai jó barátja volt az öreg.

Van tizenöt éve is talán, hogy utoljára nála jártunk. Akkor is a töltésen jöttünk át Kóródról. Szép, kemény tél volt, ropogott a hó a lábunk alatt, amikor benyitottunk hozzá. Egyedül élt a kicsi házban, katonás rendben. Nyomban vette elő az üveget, s öntötte a szilvapálinkát. De magának csak két centit – nyolcvan fölött már ne nagyon legénykedjen az ember. Vastag este volt már, mikor elbúcsúztunk. Sütött a hold, ragyogtak a csillagok, és nem gondoltuk, hogy az lesz az utolsó találkozásunk.

A ház egyébként nem idős, a háború után épült, amikor öt év hadifogságból hazajött az öreg. Összefogott a fél falu, a lekvárfőzető Nagy Gyula bátyánk is ott volt a segítők között. A kert diófái is akkor lehettek cseprenték – ma nagyobbak, mint a szemközti harangtorony. A kert egyetlen almafája valamivel kisebb, de rengeteg rajta a gyümölcs. Régi, ősi fajta, kenézinek nézem, az íze viszont tisztára, mint a sóvárié. Vagy csak azért, mert még érnie kellene?

A szőlőt viszont már lehet csipegetni. Nagy szemű, szagos Izabella, aminek Tiszacsécsén sokkal szebb a neve: nádor Izabella. A kert vége is tele hatalmas fákkal, alattuk meg egy meredek falú kanális, a Palád-Csécsi csatorna. Most csak itt-ott csillog benne víz, de Nagy Gyula bátyánk gyerekkorában még fürödni lehetett benne. S halászni! Ők is meg-meghúzták a mély, sötét vizet.

„Mikor estére hazajöttünk a mezőről, s nem volt édesanyánknak ideje főzni, azt mondta mindig, hogy szaladjatok csak, pulyák, fogjatok pár halat. És fogtunk is, jó nagy tenyeres kárászokat. Ó, milyen ropogósra tudta azt édes sütni!”

Jólesett rá egy findzsa langyos tej, aztán lehetett sietni a tele kannákkal a csarnokba. Ma már azonban Csécsén sincs tejcsarnok, pedig milyen jókat lehetett ott beszélgetni! Van viszont egy remek korcsma, ahol én negyedszázada jártam először, s olyan pompás történeteket hallottam, hogy hónapokig éltem belőlük.

Mert a csécsi korcsmába nem berúgni jártak az emberek. Hanem diskurálni. Eszmét cserélni. Közben persze iszogattak, meg néha danolgattak is, tőlük tanultam az egyik legkedvesebb szatmári nótámat: „Ződ erdőben de magos, ződ erdőben de magos a juharfa...”

Mi is azt tettük azon a szép estén a csécsi korcsmában. Iszogattunk, diskuráltunk, eszmét cseréltünk. Aztán hazafelé végig a töltésen danolgattunk. Köztük Kósa Károly bátyánk nótáját is mondtuk: „Bazsa Mári libája, beúszott a Tiszába…”

Fényes, csillagos ég volt, pont úgy, mint legutóbb, bár már hidegre járt, csak épp a hó nem ropogott a talpunk alatt.