Városi legény a pusztában

A városi újságíró ráadásul rég kinőtt már a hiszékeny slapajkorból, már majd’ mindent látott – és annak az ellenkezőjét is –, így hát meglehetős prekoncepcióval indult a sorrendben 24. Országos Gulyásverseny és Pásztortalálkozó megtekintésére. Ahol a jelszó nyilván a hagyomány megőrzése lesz – gondolta –, amit majd a mulatságra szerződtetett műparasztok mutatnak be, műbajusszal, kacagánnyal, némi árvalányhajjal körítve.

Hát, nem egészen így történt. Arrafelé a pásztorkodás korántsem egy skanzenbe szoruló foglalkozás, hanem ma is létező hivatás. És jelenthetem: műparaszt egy sem volt.

Mert például mindjárt a bejáratnál két testvér, Pinczés Sándor és Pinczés Jóska a rézből öntött juhászkampókat nézegeti. Szép darab mindegyik, szobadísznek is elmenne; adódik hát az ügyes újságírói kérdés: oszt’ mire használnák? Néznek rám, de erőt véve magukon, nem röhögnek szembe:

– Arra, amire való. A juhokat fogjuk majd ki a nyájból.

Az árusok sora azért majd’ mindenütt egyforma. Fakanál, pálinkakínáló, övek, kézműves szappan, ékszerkészítő, bizsus, cukorkás, a helyhez kicsit jobban illő nyeregcsodák – 45–130 ezer forint között lehet válogatni –, töltöttkáposzta-főző cserépedény. Idei újdonság a maszk, de aztán hopp: itt van egy kolompkészítő.

Kisebb-nagyobb, acéllemezből készült kolompok, 2 és 30 ezer forint között mozog az áruk. A drágábbak már nem kolompok, hanem a „dörgők”; komoly zeneszerszámok ezek, a legnagyobbat a gulya vezérbikája hordja, a nevét onnan kapta, hogy a hangja olyan, mint az égé, amikor dörög. Lengyel György uram kínálja portékáit, a kolompok mellett szépen szóló rézcsengőket, amilyeneket a juhok viselnek.

– Egy gulyában vagy egy nyájban több kolomp vagy csengő muzsikál. Elöl jár a főkolompos, de a széleken és a hátsó sorokban is szólnak a csengettyűk; mindez a pásztor fülének kedves muzsika, míg a megszokott zene szól, tudja, minden állat a helyén van – ­mondja.

A mester fokost is árul, amely nemcsak munkaeszköz volt, kiegészítője a díszes viseletnek, de komoly fegyver is: a hosszú nyél miatt nagy erőt lehet vele kifejteni.

Azt mondják, akár a páncélsisakot is átüti, de a pandúrok koponyáját biztosan…

Nagy a sor Sós Attila pásztorkalapjai előtt. Megjegyzendő, a pásztorkalap errefelé nem divatcikk, minden pásztor: gulyás, csikós, kondás, „ökrész” – ezt a szót is itt hallottam először – ilyesmit visel. De melyik milyet?

– A pásztorkalap valójában egy önéletrajz, de legalábbis olyan, mint egy névjegy – avat be a viselet titkaiba a mester. – Tájegység és foglalkozás szerint különbözik egyik a másiktól. Van tehát hortobágyi, kunsági, nagyecsedi, balmazújvárosi, haraszti, meg kalap a csikósoknak, juhászoknak, gu­lyásoknak, kondásoknak, sőt még Kossuth Lajosnak való is. A „be­osztás” is számít: egy bojtár soha nem hordhat olyan kalapot, mint egy számadó juhász. Jól is néz­nénk ki!

Van különbség a formában, és van a karima szélességében. A balmazújvárosiról megtudom: olyat viselt a Körhinta című filmben Soós Imre, a balmazújvárosi parasztgyerekből lett színészzseni. A pásztorkalap tudvalevően báránygyapjúból készül, egyenként, kézzel, de a mester valójában nem ka­lapos. Egyedül ebből nehéz lenne megélni, ezért csak ilyen ünnepi eseményekre készül kalapokkal, hétköznapokon bádogos-tetőfedő. Illetve most még az sem, egy pálinkafőzdében dolgozik.

Örömmel dicsekszem neki, hogy éppen erősen dolgozom a körtéből készülő pálinkán, mire búcsúzóul kapok egy jó tanácsot: csak arra vigyázzon, levegőt ne kapjon a cefre! (További idevágó jó tanács: a cefre minden egyes keverése egy decivel több páleszt jelent a főzéskor…)

Nézegetve a szembejövő kalapsokaságot, feltűnik, hogy mindegyiken valamilyen toll fityeg. Főleg egyféle: fehéres-szürkén hajladozó finom kis tollpihe, de akad tömöttebb, rozsdabarna színű is. Mint megtudom, az előbbi darutoll, az utóbbi a túzoké.

– Helló, helló – értetlenkedem –, mindkettő erőteljesen védett madár!

– De mindkettő hullajtja a tollát – nyugtat meg nevetve egy középkorú pásztor –, azt szedjük össze. Igaz, az sem könnyű, mert a túzok roppant óvatos egy madár, elkerüli az emberlakta helyeket, ha a fészkét egyszer is háborgatják, elhagyja még a vidéket is. Darut meg leginkább csak a felhők fölött látni, amint búsan krúgatva vonul el felettünk. És azt észrevette, hogy minden kalapnak csakis a bal oldalán lehet a toll?

– Most, hogy mondja… De miért?

– Mert a férfiember baloldalt hordja a szívét, a kardját meg még a tudja, mijét is…

A sokadalomban egyetlen idegen kalapot látok, a fölágaskodó fácántollakról gondolom, egy vadász tévedhetett errefelé. Aztán látok még egy testidegen figurát: egy jelmezbe bújt huszárt; annyi a sújtás a dolmányon és a nadrágon, hogy csak úgy szikrázik a napfényben. Peckesen vonulgat fel s alá, talán a pásztorgyerekeket emlékezteti arra, hogy pásztorból is lehet huszár. Azért megnézném, hogy mutat a huszár egy szürkemarha hátán…

Na de legfőbb ideje elszakadni az árusoktól, nézzünk szét a pásztortalálkozón. Amin, hogy egyáltalán megtartottak, őszintén meglepődtem: ha egyszer annyi minden más mellett elmaradt a híres csabai kolbászfesztivál is, ezt hogyan rendezhették meg? A választ nem tudom, de hogy nevezetes helyen járunk, már az odafelé úton hallom Nánditól, a fotóstól: Nagyvárad szülötteként gyerekkorában sokszor ruccantak át a családdal Hortobágyra pásztortalálkozót nézni.

A program évek óta majdnem változatlan, a főszereplők a pásztorok és állataik.

– Arról szól a pásztornap, hogy itt lehetünk, bemutathatjuk a foglalkozásunkat, és jól érezzük magunkat – mondja egyikük. A rendező Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit Kft. vezetői mellett Nagy István agrárminiszter is itt van, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a hazai termékek választásával a hagyományos pásztortársadalmat is életben tarthatjuk.

Aztán felsorakoznak a pásztortáncban jeleskedő párok – félreértés ne essék: egy pár két (férfi) pásztorból áll –, a sorakozó ráérősen megy, a legények éppoly komótosan ballagnak a nézők elé, ahogy a pusztát is járják. A vízhúzó verseny sokkal mozgalmasabb: adott időre ki mennyi vizet tud a gémeskútból felhúzni és a vályúba önteni. A szürkemarhák befogása és rögzítése, majd elengedése viszont meglehetősen izgalmas: a hatalmas állatok láthatóan nem örülnek, hogy a szarvuknál fogva próbálják helyükre vonszolni őket.

A szomszédban egy hatökrös szekér álldogál – amivel Petőfi kollégát is leköröztük, hiszen neki csak egy négyökrös szekér jutott, amikor egy bizonyos Erzsikét próbált meggyőzni a közös csillagválasztás örömeiről. Kérdem Tömöri Gergőt, a hat ökör gazdáját – ő volna az a bizonyos ökrész –, hogy mit szól a mellettünk folyó küzdelemhez.

– Vigyázni kell a szürkével – mondja –, mert a legokosabb marhaféle. Intelligens, képes gondolkodni, saját elképzelése van, egyedül dönt, amibe belefér akár a bosszú is.

– És akkor mit csinál?

– Felöklel és halálra tapos.

Szerencsére az ő szürkéivel ilyesmi nem fordulhat elő, bár amikor szereplésük végén kifogja őket, engem azért arrébb int. Ez a hat és még néhány további ökör bemutatókra jár: ők jelenítik meg a híres-neves hortobágyi hatökrös szekeret. Mindennap(!) fellépnek valahol, ha messzebb kell menniük, előáll a kamion, ahova szépen besétálnak a főszereplők, hogy hírét vigyék az egykorvolt pusztai életnek.

Mellettük egy „négybivalyos” szekér álldogál, Kovács Gyula pásztor keze alatt. A bivalyok éjfeketék, ugyancsak helyi nevezetességek; a pásztor szerint erősebbek, gyorsabbak a szürkénél, de ebből azért ott és akkor nem kerekedett heves vita…

Vita viszont mindig volt – és talán tart ma is –, hogy ki áll a pásztorok élén. A rangsort mindig a gulyások, vagyis a marhapásztorok és a csikósok, azaz a ménes őrzői vezették, tájegységek szerint hol az egyik, hol a másik volt előbb. A harmadik hely jutott a juhászoknak, utánuk következtek a disznópásztorok, előbb a kondás, aki egész évben kint élt a disznókkal, majd a kanász, aki csak ki- és behajtotta a sertéseket.

A csordás és a csürhés a marhákat hajtotta ki és be. A rangsor végén mindig is a szárnyasokat őrző libás, a „lú­das”(Matyi) volt, legtöbbször gyerek. És folytathatnánk a csapaton belüli rangsorral: első helyen állt a mindenért felelős számadó, alatta az öregbojtár, majd sorban a többi bojtár, végül a sor végén a tanuló kisbojtár.

A délibáb rejtelmeit őrző Hortobágy, a pásztorok földje, a világörökség részévé vált első magyar nemzeti park több mint 80 ezer hektáron terül el. Legelőit csaknem 9 ezer marha, 50 ezer juh, 400 ló és 200 bivaly járja. A más életformákkal csábító világ dacára itt még több mint 200 pásztor foglalkozik legeltető állattartással.

Közben a színpad elé szólítják az „örökös juhászok” 12 fős csapatát.

Jó tíz éve találták ki, hogy a Nemzet Színészeihez hasonlóan a juhászok is kiállítsák 12 fős élcsapatukat, ahová csak kihalás útján, a 11-ek döntésével lehet bejutni. (A pénz ugyan itt inkább csak jelképes: míg a színészek havi 500 ezer forintot kapnak, a juhászok évi 50 ezret.) A mostani 12 fő között egyetlen hölgy található: Béres Mihályné Márki Piroska. Minden felmenője, több száz évre visszamenőleg juhász, 400-nál kevesebb bárányuk soha nem volt.

Kunsági pásztorviseletben feszít, kezében hatalmas pásztorbot. Szeretném kérdezni a szóbeszédről, miszerint a juhászok mindig is nagy francok voltak, soha nem lehetett tudni, hány juh van egy nyájban, s hogy a bárányok közül mennyi került fazékba. Szigorúan rám néz:

– A juhász nem csibész! Azok nem voltak juhászok.

Ebédidő. Ha nem is a csárda, de a sátor „bezzeg hangos”: a zenészek nótáját egy kunsági pásztorember kíséri, néhány kupicával alátámasztott, sajátos mozgással. Nem zavarja sem a dallam, sem a szöveg, sem a ritmus – hiába, no: fejben dől el minden –, de hogy jól érzi magát, azt hangos kurjongatásokkal jelzi.

Odakünn meg készülnek a hagyományos pásztorételek.

Első helyen a slambuc rotyog egy vasbográcsban. A pásztorok heteket, hónapokat töltöttek kint a pusztán, hidegben, fagyban, forróságban. Tarisznyájukban ezért csak a hosszan eltartható száraztésztát, szalonnát, hagymát, paprikát vihették magukkal. Ez kell a slambuchoz, no meg a valahonnan „előkerülő” krumpli.

– A lényeg – mondja a főzőmester – a 32 forgatás, amikor is a bogrács fülénél nagyot fordítunk az ételen, s a sok forgás után alakul ki a végső, gömböc forma. A másik legfontosabb, hogy ki ne boruljon az egész mindenség…

Jómagam Kosina Péterné szür­kemarhapörköltjét kóstolom; mint megtudom, ő az egyetlen női gulyás az országban. Mondom neki, hogy van egy hölgy az örökös pásztorok között is.

– Azok pásztorok. Nem gulyások – kavar egyet a pörköltön.

Hogy azért ne vidámkodjunk oly nagyon, kérdem Bácsi Istvánt, az örökös juhászokat választó kuratórium egyik tagját, mi lesz itt húsz év múlva?

– Én már láttam. Egy fotón. A képen a végtelen hortobágyi pusztán egyetlen élőlény: egy fejét leszegő, ballagó ló…

Végezetül, ha nem tudnák, elárulom: a pásztorok mindenféle jelzésre is használták a kútgémet. Voltak szolgálati közlemények, például, hogy hajtsd a ménest az itatóhelyre (a vödör a kút sarkán), a kút vize nem iható (a vödör felakasztva a gém tetejére), megérkezett az ócskás, lehet adni-venni (vödör a kút sarkán, de van egy csavar a kötélen).

Aztán voltak jó hírek: kész az ebéd (a vödör a földön, a kút szélén), és rossz hírek: megérkezett és ellenőrizni akar a számadójuhász (a vödör a gém derekához kötve). Az, hogyha nőt fogadtak a pásztorszálláson, ugyancsak a földre eresztett vödör jelezte, de a vödör nem a kút sarkán, hanem a közepén állt.

Azt a történelmileg igazolt jelzést viszont, amivel a kikapós asszonyok jelezték, ha egyedül maradtak, mert a férj bement a városba – sajnos nem találtam…