Vissza a gyerekkorba... a tűzoltóautókkal

Pirosra festett szekér áll az újpesti tűzoltólaktanya udvarán. A járművön különleges, régi szerkezet díszeleg: réztartályos kazán, rézcsövek, dugattyúk, szivattyúk és vaskerekek míves csoportja. Ebből áll össze a gép.

A muzeális eszközt, nem véletlenül, vitrinszerűen, plexifalakkal védik az újpesti tűzoltó­skanzenben (Varga Ferenc tűzoltó dandártábornok, a Fővárosi Katasztrófavédelmi Igazgatóság igazgatója, Déri Tibor, a IV. kerület polgármestere, és Berki Imre, a Katasztrófavédelmi Központi Múzeum igazgatója nyitotta meg).

Ez a világ első gőzfecskendője, magyar találmány, Szabó Pál és fia szabadalmaztatta valamikor a XX. század elején. Ez az egyedüli kiállítási tárgy a szabadtéri tárlaton, amire nem lehet felülni. Azért féltik ennyire, mert 1910-ben készült, így nem lehet pótolni az alkatrészeket, ha valami esetleg megsérül.

Béres Ferenc tűzoltó alezredes, a laktanya parancsnoka is csak óvatosan enged be minket a műanyag falak mögé. Miközben a kü­lönleges gépet közelebbről is megtekinthetjük, megtudjuk tőle, hogy ilyen gőzfecskendőből öt da­rab van összesen az országban, ez viszont az egyetlen, ami még működőképes. A szerkezetet hordó szekeret két lóval húzatták, a gépet pedig 15 percig kellett folyamatosan fűteni, hogy elérje a 9 atmoszféra nyomást, amellyel 30 méter magasságig lehetett fellőni a vízsugarat az égbe.

Ez a teljesítmény a mai napig szinte utánozhatatlan, egy tízemeletes, lakótelepi ház legmagasabb pontját el lehetne találni vele – büszkélkedik a parancsnok. Ezt a jelenlegi technikával sem lehetne elérni, mert egy oltásnál annyi vizet fecskendeznek ki, hogy az szétfröccsen ilyen magasságban, mielőtt célba érne.

A gőzgépet egyébként a szekér hátuljában álló hengeres kazánban kellett fűteni, a fecskendő tartályába pedig ötven liter vizet lehetett felszivattyúzni. A kazánt folyamatosan melegen kellett tartani, ehhez pedig óránként meg kellett rakni fával, szénnel. Ha azonnal indulni kellett a mentéshez, már nem lehetett babrálni a begyújtással.

A benzinmotor hamar kiszorította a tűzoltók munkájából ezt a csodát, de addig a világ szinte összes tájára eljutott, Amerikában is nagy előszeretettel használták. A működtetése azonban nem volt könnyű, két embert lefoglalt csak a fűtés és az állandó olajozás, hogy a gép le ne álljon munka közben. A szerkezet nem is volt túl biztonságos: ahogyan oltani képes volt, úgy tudott tüzet is okozni a kazánból kipattanó szikrák, szélfútta pernyék miatt.

Nem a gőzfecskendő az egyetlen olyan különlegesség, amelyet magyarok használtak először a tűzoltáshoz. A budapesti tűzoltók voltak például az elsők, akik 1903-ban saját gyártású, Rába személyautóval mentek ki káresethez. Egy ilyen járművet is szeretnének majd elhelyezni a jövőben az újpesti skanzenben.

A katasztrófavédelem múzeumának látványtárában egyébként már a bejáratot is rendhagyó módon alakították ki, a területre egy TÜ 11-es gépjárműfecskendő „testén” keresztül lehet belépni. Az autót ugyanis úgy vágták ketté, hogy azon áthaladva juthassunk be a tárlatra. Ez a jármű még pár hete szolgálatban volt, a jászjákóhalmai önkéntesektől sikerült megszerezni. A modern tűzoltóautók azonban leváltották, mert nem túl gyors, ráadásul 60-70 liter üzemanyagot fogyaszt 100 kilométeren.

A skanzen közepén egy szé­kelykapu fogad minket, amelybe a tűzoltók jelmondatát faragták: „Dicső múltból a méltó jövőbe.”

– Ez egy szép ajándék, a szé­kelykeresztúri önkéntes tűzoltók adománya. Még egy Szent Flórián-szobrot is kaptunk hozzá – meséli Béres Ferenc. A szobor körül egy belső kerítést is kiépítettek a skanzen létrehozói tűzoltótömlőkből, összekötve a vízcsapokat. A tömlőkre pedig a tűzoltóság történetének egy-egy jelentős eseményét jegyezték fel. Nagy táblákon 8-10 éves gyerekek verseit is olvashatjuk, amelyeket a tűzoltókról írtak.

A dicső múlt egyik legidősebb darabja az 1928-as Magirus létrás tűzoltóautó. A gyönyörű jármű egy Rába favázra épült, Mercedes motorral. A létráját 27 méterre lehet kitolni, kézi tekeréssel. Annak idején 5-6 lehetett belőle az országban, Budapesten 3-at használtak. Akkor persze még nem voltak ilyen magas épületek, mint manapság, ezért nem kellett sok a Magirusokból.

Néha azért be kellett vetni, például a Károly körúti tetőtűznél, az Operaház oltásánál, az Uránia Színház és a városháza tüzénél dolgozott. A használata ennek sem volt egyszerű, két tűzoltónak kellett tekernie folyamatosan a kerekeket az emeléshez, és ehhez komoly izom­erőre is szükség volt. Külön karokkal szabályozták a hosszabbítást és a létra felállítását, az irányszöget ingával állították be.

– Kipróbáltuk, 4 perc alatt sikerült kitolnunk a létrát, ami ma már megengedhetetlenül sok idő, de akkor jónak számíthatott – jegyzi meg múzeumi sétánk közben az alezredes.

A tárlaton megcsodálhatjuk a Mávag 1000-es fecskendőt 1949-ből, amely még jobbkormányos, és index helyett egy mágneskarral jelezték rajta a kanyarodási szándékot és irányt. Belekukkanthatunk a régi Csepel gépjárműfecskendőkbe is.

Látogatásunk végén jutunk el ahhoz a monstrumhoz, amelybe mindenki bele szeretne ülni: az Ikarushoz. Ez volt gyerekkorom tűzoltóautója, ami már úgy készült, hogy szinte minden terepen el tudott menni, akár egy harci jármű. Kenyeresautónak is becézték, mert a pékáruszállítók egykori teherautóihoz hasonlóan redőnyökkel lehet nyitni az oldalán a tárolószekrényeket.

Természetesen fölpattanunk rá. Mögénk telepedik egy kisfiú is. Neki a legjobban a harmonikaajtó tetszik, nekem a gombok. Csak lámpakapcsolóból 8 féle van a műszerfalon. A szirénagomb a vezető melletti ülés előtt található. Ezt ugyanis csak a parancsnok használhatta, aki a mentéseknél az anyósülésen foglalt helyet.

Egy kicsit beleélem magam, milyen lenne, ha éles helyzetben vezethetném ezt a járgányt, de aztán gyorsan felrévedek. Rájövök, hogy én még egy egyszerű teherautót sem tudnék elindítani.

Mély tisztelettel a szívemben úgy érzem magam, ahogyan azt a 8 éves Szegfű Zalán a skanzenben közszemlére tett költeményében is megfogalmazta: „Lánglovagnak én így álltam, / Teljesült egy titkos vágyam, / A dolgomat büszkén tettem, / Aztán sajnos felébredtem.”