Újra hinni tudni az emberekben

– Tanítani fogom az egyetemen, mert példaszerű, amit csinálnak – mondta Bass László szegénységkutató, az ELTE adjunktusa tavaly decemberben. Az „Örökbe fogadok egy ovit” mozgalom alig másfél éves, eredményessége minden képzeletet felülmúlt.

Egy év alatt a támogatók száma 4160-nal nőtt, a támogatottak boldogsága pedig leírhatatlan. A kezdeményezés különlegessége abban rejlik, hogy szakembereken keresztül a szükségletek alapján támogat, a segítség pedig közvetlenül a gyerekekhez jut.

– A másik oldalról jövök – mondja Barát Hella, a mozgalom ötletgazdája, amikor arról faggatom, hogy biztosan a zsigereiben van a szociális érzékenység és a segítés.

– Mindig fenntartásaim voltak az adományozással kapcsolatban, megkérdőjeleztem, hogy a segélyszervezetek adományai valóban a megfelelő helyre jutnak-e – mondja a kétgyermekes édesanya, aki egyszer csak besokallt a lakásban felhalmozódott, használaton kívüli játékoktól és ruháktól.

– Ahhoz túl lusta voltam, hogy lefotózzam, felrakjam az internetre és eladjam a holmikat. A lányom egykori bölcsis dadusa mesélt arról, hogy milyen körülmények között élnek egyes családok. Elmondta, hogy akadnak szülők, akik az adományruhákkal kénytelenek fűteni, míg mások az elpiszkolódott télikabátot nem kimossák, hanem feldarabolják és vécépapír helyett használják. Dühös lettem, haragudtam ezekre a szülőkre.

Megkérdeztem, hány hátrányos helyzetű óvoda létezik, és kiderült, hogy 500! Tudtam, hogy ennyi szülő nem közönyből vagy hanyagságból nem ad kabátot a gyerekére, hanem mert nem tud. Eszembe jutottak az otthon felstócolt zsákok, és elkezdtem felhívni az óvodákat. Drámai történeteket meséltek a vezetők. Több településen a gyerekek csak az óvodában kapnak meleg ételt, ott fürdenek, játszanak, míg otthon a fűtetlen szobákban sokan éheznek közülük. Tavaly ősszel aztán csináltam egy Facebook-csoportot, Örökbe fogadok egy ovit névvel.

Gyorsan terjedt a híre, februárban már egyesületként jegyezték be a mozgalmat, mert a többezres adományozói bázis kezelése komolyabb rendszert kívánt. Mostanáig 660 intézményt fogadtak örökbe magánszemélyek, cégek, iskolai osztályok.

Helláék szélesítették a kört, nemcsak óvodákat, hanem gyerekházakat, tanodákat, gyermek- és lakásotthonokat is lehet támogatni, 0–20 éves korig jöhetnek a könyvek, játékok, ruhák, cipők, fogkefék, bármi. A rendszer lényege, hogy az óvónők és a szakemberek tartanak kézben mindent, hiszen ők tudják, mire van szüksége az adott intézménynek, a családoknak.

A mátraszőlősi Bajnócziné Bognár Erika is ízig-vérig óvónő, ami nem csoda, hiszen hat hónaposan már a helyi óvoda padlóját koptatta: édesanyja ott volt vezető 45 éven át.

– Nemrég találtam meg a naplóit, amit az óvodáról vezetett, lehet, hogy egyszer még megírom a történetét – mondja lelkesen. Magától értetődött, hogy ő is óvónő lesz. Itt, az 1800 lelkes nógrádi faluban kezdte a pályáját. Átmenetileg dolgozott gyermekotthonban is, óvónőként az jelentette a legnagyobb kihívást, amikor a pár kilométerre fekvő Szirákon dolgozott.

– Kilenc évig voltam vezető, ott már az is nagy eredmény volt, ha a szülők elhozták a gyerekeket az óvodába. A legtöbben nem ismerték a folyó vizet, az angol vécét, akadt olyan gyerek, aki nem mert ráülni. A legalapvetőbb dolgokra kellett megtanítani őket, mint például a köszönés és a kézmosás.

Nagyon sokat köszönhettünk a mozgalomnak: egy örökbefogadó cég a teljes bútorzatot kicserélte, egy másik szőnyegeket és decemberben egy gyönyörűen feldíszített karácsonyfát adott. Idén mentem nyugdíjba, de mivel a mátraszőlősi óvodavezető felmondott, a polgármester megkért, hogy vállaljam el a feladatot.

Mátraszőlősön 50 óvodás van, közülük 25-en részesülnek rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben, 12-en halmozottan hátrányos, 13-an pedig hátrányos helyzetűek. Az étkezés minden gyereknek térítésmentes.

Ezeket az információkat már a bemutatkozó szövegben olvasom, ugyanis az Örökbe fogadok-oldalon minden intézményvezető ír pár mondatot arról, milyen körülmények között mennyi gyerekkel foglalkoznak, milyenek a szülők lehetőségei, s egy „nincslistát” is összeállítanak, hogy mire lenne a legnagyobb szükségük. Miután az örökbefogadó felvette a kapcsolatot a vezetővel, az adományt el lehet vinni személyesen vagy postán feladni.

Miközben beszélgetünk, megérkeznek a gyerekek a közeli könyvtárból, zenés foglalkozáson voltak. – Sokat énekeltünk, még táncoltunk is! – mondják egyszerre, és máris elfoglalják a mászókákat, felszabadultan szaladgálnak. Vannak köztük sajátos nevelési igényű gyerekek, de a tehetséges sem ritka.

– Szeretnénk egy ovikertet kialakítani, mozgás- és figyelemfejlesztő játékokra is szükségünk lenne, és nagyon örülnék, ha hinta is lenne az udvaron, mert fontos szerepe van a fejlesztésben. Nem kellenek drága eszközök, kreatívak vagyunk: ha nincs gyurmánk, nem gond, csinálunk sóból és lisztből.

Ruhát és cipőt nem csak ovis méretben fogadunk el, hiszen a nagyobb testvérek és a szülők is örülnek a segítségnek. Szeptemberben családi napot tartottunk, a szülők, az óvónők és a gyerekek együtt versenyeztek, mókáztak. Egy ilyen program sokat segít egymás megértésében.

Lassan jönnek ebédelni a gyerekek, marhagulyást kapnak túrós palacsintával. Kezet mosnak, majd leülnek a szépen megterített asztalokhoz. Porcelántányérokból esznek, szalvétát is használnak, megtanulták, mire való.

Helláék hangsúlyozzák: az örökbefogadás nem azt jelenti, hogy állandóan segíteni kell, mindenki a lehetőségei szerint adományozzon. Az is sokat jelent, ha az örökbefogadó tartja a kapcsolatot a kiválasztott intézménnyel, figyel rájuk. Az örökbefogadók eddig csaknem 40 ezer gyereknek adtak boldog pillanatokat, és több száz kiégett pedagógusnak reményt.

Hellának további tervei vannak, hiszen ő is rengeteget köszönhet a mozgalomnak. Újra elkezdett hinni az emberekben.