Le a kalappal!

Sokakban számos kérdés merült fel azzal kapcsolatban, hogy a szolgálatra hivatalból beosztottak mellett az orvostanhallgatókat is bevetették a koronavírus-tesztelésben. Féltették az egészségüket, s hogy bírják-e a munka és a tanulás kettős terhelését.

Egy ismerős édesanya azt mondta, összeszorult a gyomra, amikor megérkezett orvostanhallgató gyermeke behívólevele. Sokféle érzés kavargott benne: miért pont a fiatal egyetemistáknak kell a frontvonalban harcolni e szörnyű vírussal?

Inkább tanulniuk kellene, élvezni az egyetemi éveiket. Haragot érzett azok iránt, akik elbagatellizálják a jelen helyzetet, és felelőtlen döntéseket hozva, veszélybe sodorják nemcsak magukat, hanem másokat is: nem értik meg, hogy kell a maszk, a távolságtartás, az önmérséklet, a türelem, a fegyelem!

Ugyanakkor az anyuka – aki maga is orvos – boldogságot és büszkeséget is érzett, mert azt tapasztalja, hogy a jövő orvosnemzedéke keményen tanul, és nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is megállja a helyét, s gondolkodás nélkül, lelkesen, segítőkészen megy oda, ahol éppen szükség van rá. „Bizony, hősök ők, példaképek! Le a kalappal a fiataljaink előtt!” – mondta.

Hogy mi mozgatja őket, arra a harmadéves orvostanhallgató Horváth Fridától kaptam meg a választ, aki a szegedi egyetem hallgatójaként választhatott, hova szeretne menni – így került a békéscsabai mentőszolgálathoz.

„Hallgatótársaimmal önként jelentkeztünk a mentős munkatársak tehermentesítése, a mintavételezések felgyorsítása és a tapasztalatszerzésünk céljából. Imádtuk csinálni! A kedves fogadtatás és igazi összetartó csapatként mozgó alakulatunk együtt garantálták a hatékony munkát, s hogy valóban hasznosnak érezhessük magunkat.

Örültünk, hogy ott lehettünk. Önként és nem azért, mert valaki azt mondta, hogy jelenjünk meg itt, s csináljunk valami olyasmit, amit nem szeretnénk. Az én választásom volt, hogy a számomra megfelelő körülmények között segíthessek. Más évfolyamtársaimnak vagy az elsőéves hallgatóknak nem biztos, hogy az elkövetkezendő időszakban ez megadatik” – mondta a büszke orvostanhallgató.

Persze kíváncsi voltam a részletekre, ­hogyan zajlott a munka a gyakorlatban. ­„Az első napon, a mentőállomásra érkezésünk után rövid eligazítás kaptunk, és egymáson gyakoroltuk a mintavételt a mentős szak­ápolók felügyeletével. Aláírtuk a szerződésünket, majd elfoglaltuk a szállásunkat. Az elhelyezésünkön kívül a napi háromszori bőséges étkezésről is gondoskodtak.

Teljes védőfelszerelést kaptunk a munkához, a kollégák mondták, alaposan öltözzünk fel a nem túl meleg védő szkafander alá. A nem orvostanhallgató egyetemisták az admi­nisztratív munkában és a szállításunkban vettek részt. Napi 20-30 címet kaptunk, és a figyelmeztetést a kollégáktól: előfordulhat, hogy nem mindenki lesz toleráns, főleg, ha már hosszú ideje vár a mintavételre.

Sze­rencsére mi nem így tapasztaltuk, mindenki kedves és hálás volt, elbeszélgettek velünk, gyümölccsel és kávéval kínáltak, amit a jelen helyzetben természetesen nem fogadhattunk el. Este a szálláson nem győztük megosztani egymással a kedves történeteinket” – mesélte él­ményeit a lelkes önkéntes, hozzátéve, hogy csak a családja hiányzott neki. Arra is volt válasza, hogy mit szólt az anyukája – akivel természetesen napi telefonkapcsolatban ­állt: „Anya tudja, hogy altruista vagyok, úgysem tudna visszatartani, így elfogadta a dönté­semet, s bár aggodalmaskodott, büszke volt rám.”

Az önkénteseket szeretettel és hálával fogadták a mentőszolgálat dolgozói. „Nagyon jó volt a csapat: kicsit család, kicsit barátok, kicsit munkatársak, büszke vagyok, hogy tagja lehettem ennek a közösségnek. A legkedvesebb és legsegítőkészebb kollégákkal ismerkedhettünk meg. Kitartást kívánok nekik, vigyázzanak magukra, egymásra!” – üzeni már itthonról a vizsgáira készülő harmadéves hallgató.

A békéscsabai mentőállomás dolgozói is jó szívvel gondolnak a náluk megforduló önkéntesekre: „Nagyon elégedettek voltunk a hallgatók munkájával. Professzionálisan és alázattal végezték a dolgukat, tökéletesen beilleszkedtek a csapatunkba, felpezsdítették a mentőállomás életét.

Büszkék vagyunk rájuk. Bizakodásra ad okot, hogy a jövő orvosnemzedéke szívvel-lélekkel áll a munkához” – mondta Ladnyik Anita, az irányítócsoport vezetője.