Hagyományőrzés ízes szavakkal

„Az évzárón a téesz kultúrházába vót a szereplés. Tisztán emlékszök rá, hogy jó pár versszakú vers vót, mind különböző virágokrul szólt. Én ëgy négysoros, margarétárul szóló versöt kaptam. Anyukám vött fehér krepp-papírt, lëvágott úgy másfél méternyit, oszt korcot varrt neki, amibe bugyigumit fűzött. Ez lött a dërëka, oszt mielőtt összevarrta ódalt, az ujját mögnyalva visszapödörgette apróra a krepp-papír szélit.

Szödött a düllő mellett az út szélibe tanálható margaréta virágokat, de csak a fejit, oszt rávarrta a szoknyára. Fehér kis blúzt adott rám, oszt margarétábul koszorút font a fejemre. Mindönki hasonló öltözékbe vót. Mindön osztálynak jól sikerült a szereplése. Tele vót a kultúrház. Ez neköm olyan emléközetös vót, amit soha nem felejtök el, amíg élök” – idézi fel emlékeinek egyik gyöngyszemét Daru Péterné Aszalai Eszter, aki mindmáig sem írásban, sem szóban nem hagyta el a hódmezővásárhelyi ö-ző (őző) nyelvjárást.

Ritka kincs ez manapság, hiszen felgyorsult világunkban végképp veszélybe kerültek a tájnyelvek, egyre kevesebben beszélik az ősök örökségét, mert attól tartanak, hogy kinevetik őket, nem akarnak ódivatúnak tűnni. Földi Ferenc, a helyi gimnázium négy éve elhunyt tanára így fogalmazott: „A vásárhelyi tájnyelv még élő valóság, mindönnapi könyér, legigazibb formája a hangzó beszéd, mert nemcsak fonetika, hanem dallam, muzsika is.”

A városban tevékenykedő Wass Albert Irodalompártoló Egyesület 2011 óta minden évben meghirdeti az ö-ző nyelvjárással kapcsolatos írásos pályázatát, hogy a beérkező történetekkel, gyerekkori emlékekkel, feljegyzett dalokkal elősegítsék a nagyszülőktől, szülőktől tanult egyéni ízű helyi kiejtés fennmaradását. A témában több könyvet és lemezt adtak már ki, a 2020-ban megjelent Ízös szavak – őzős történetök című, tanulmányokat és visszaemlékezéseket csokorba gyűjtő antológiájuk megkerülhetetlen a kutatók és a téma iránt érdeklődők számára. Örvendetes az is, hogy az ö-ző tájnyelvet 2017-ben felvették a Csongrád Megyei Értéktárba.

Daru Péterné Aszalai Eszter tojásfestő népi iparművész, szebbnél szebb alkotások kerülnek ki a keze alól. Elég korán, tizenkét éves korában megismerkedett az alkotás örömével, a híres vásárhelyi fazekas testvérpártól, Mónuséktól leste el a korongozás és az író­kázás titkait, majd valóra váltotta nagyapja vágyát, hogy többi unokájához hasonlóan ő is a vásárhelyi majolikagyárba szegődjön el.

Elvégezte a szakmunkásképzőt, porcelánfestőnek tanult. Gyakran vett kezébe ecsetet, tájképeket festett, majd elkezdett tojásokat díszíteni, ez utóbbit mára mesterfokon műveli. A nagyméretű pulyka-, strucc-, emutojásokat hetekig színes folyadékban tartja, majd megtörölgeti, száradásuk után szikével karcolja rá a motívumokat – ettől a sajátos technikától lesz különleges minden darabja.

Eszter ősi paraszti családból származik, kifogyhatatlan az elődeivel kapcsolatos történetekből. Szerencsére szeret írni, így sok mindent papírra vetett már. Büszkén vállalja az ö-zős tájnyelvet, ízes beszédét hangfelvételeken is hallhatjuk.

Sokáig féltve őrizte nagyapja, Aszalai Kálmán első világháborús naplóját. A tintaceruzával vezetett feljegyzésekből az is kiderül, hogy a császári és királyi 46. gyalogezred katonájaként a frontvonalban megsebesült, majd felgyógyulása után újra részt vett a harcokban, mígnem 1915-ben hadifogságba esett, ahonnan sok viszontagság után 1917-ben tért haza. Kilencvenkét éves koráig élt. Ezt az értékes dokumentumot a Nagy Háború centenáriumán a városnak ajándékozta a család, s egy bevezető tanulmány kíséretében bekerült a Harctér és fogolytábor című, bakanaplókat feldolgozó kötetbe.

„Igön messzi elgyüttünk az alfődi ősi városunkbul, Hódmezővásárhelyrül Bodajkra, ahun az embörök még hírbül së hallottak a vásárhelyi őzős beszédrül, de élő beszédöt még úgysë. Eszt még mögértöm, hogy nekik amúgy mindëgy is. Viszont azon jócskán elgondolkozok, hogy mi lössz, legalábbis az olyan elkőtözöttek unokáival, mint többek köszt az enyimökkel is?

Ëccerűen mán nem ösmerik a mi nyelvünk hagyományos kifejezéseit. Még a most velünk lakó kis unokáink tán igön, űk még a zoknit fuszeklinak tuggyák, ahogy én hívom. Mög is vagyok ám erőssen fenyítve, hogy në beszéjjünk parasztosan »ő« bötűvel a gyerökökhön, mer az oviba kinevetik majd a lányokat. Löhet, hogy igazuk van, de ëngöm most is az ízös »ő« hangzóim miatt szeretnek itt a környékön, mög asztán szinte beszéltetnek is, mert teccik nagyon nekik. Bárhun is járok – én mán csak így beszélök.”