Lírai csárdamustra

Nem szeretném rögtön el­riasztani az olvasót, de ezúttal egy verses dráma, na jó: egy verses riport következik. Mégpedig két szerző előadásában: az egyik Petőfi leend, a másik szerénységem. Gyanítom, sejtik: Petőfi kolléga állja majd a lírai strófákat, nekem marad a szikár próza, amelynek segítségével megpróbáljuk kideríteni, hol mindenhol piált a neves költőtárs…

A történet harmadik szereplője még egy Sándor lesz, mégpedig a Rózsa: a jónevű betyár. Mi pedig, a satnya utókor, csak nézünk ki a fejünkből, hogy hogy az istenbe volt ezeknek idejük minden pusztai csárdában ott lenni, s közben megírni a magyar irodalom legjavát, illetve kirabolni, aki csak szembejött?

Mert hát a helyzet az, hogy ha nekilendülünk vállalt feladatunknak, vagyis próbáljuk megrajzolni a Piás Petőfi Portréját (hoppácska, egy remek alliteráció!), hát nyomában mindenütt ott található Rózsa Sándoré is. Míg az egyik iddogált a saroglyában – és faragta a rímeket –, a másik tán éppen ott, tán éppen akkor húzódott be a kemence titkos alagútjába, jó esetben a szépséges csaplárosné terebélyes szoknyája alá, a kutakodó perzekutorok elől...

Bonyolult egy história ez. Ezért elsőként tán nem árt tisztázni néhány alapfogalmat. Elsőként is azt: igazi alkesz volt-e a neves költő vagy csak amolyan társasági ivó? Mindkettőre találhatunk példát saját verseiben is. Mert például a legelső, nyomtatásban megjelent verse A bo­rozó címet viseli. (Ezt még Petrovics Sándorként írta alá, csak fél év múlva találja fel Petőfit…) Két sor innen: „Gondűző borocska mellett / Vígan illan életem.” S másik két sor Az én torkom álló malomból: „Az én torkom álló malom, / Úgy őröl, ha meglocsolom.” Egyesek szerint ugyan csak viccelt a Koltón, 1847. szeptember 15-én kelt levelében, miszerint: „Házasságom első éjét Nagybányán töltöttük a Fogadóban, nemhiába vagyok a csárdák költője…”

És akkor a cáfolat, ugyancsak tőle. Egyrészt utálta a kocsmárosokat. „Classicus nép az a magyar korcsmáros, barátom. Fizetned kell, hogy szóljon hozzád egy-két szót, enni pedig fizetségért sem ád. Nem a! Ha kérsz tőle valamit, azt mondja, hogy nincs, vagy ő biz ezért nem rak tüzet.” Füleken pocsék bort itattak vele. „Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlük Fülek.”

Ki kicsoda?

Perzekutor (a latin „üldöző” szóból): fegyőr, fogolykísérő, megyei csendbiztos. Elsősorban a be­tyárok ellen vetették be őket. Zsandár: fegyveres rendfenntartó vidéki településeken. Neve a francia gendarmerie-ből (ejtsd: zsandármöri) magyarult. A zsandárság 1867-ben szűnt meg. Pandúr: a pandúrrendszer az 1867–1881 közötti időszakban működött. A pandúrokat a Vasárnapi Újság 1868-ban így jellemezte: „Verekedők nagyon hallgatnak rájok, tolvajok elfutnak előlük, haramiák jobban respektálják, mint a katonát, vasmarkuk fogására megalszik a csárdajáró jó vér, karikásuk pattintása elől bokorba bújik a bitang, és duplapuskájuk csövét kerüli a betyár.” Csendőr: 1881-ben jön létre a Magyar Királyi Csendőrség. Katonai elvek szerint szervezett rendőri szerv, fő feladata a rendfenntartás; a szabadságharc bukása után a betyárvilág felszámolása.

Másrészt utált enni, kákabélű kosztos diák maradt egész életében. Legfőbb ellensége a tejfölös torma volt: „Ha kritikusok nem volnának a világon, legjobban utálnám a tejfölös tormamártást, de így azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös torma.” Az egyetlen étel, amiről bevallja, hogy kedveli, az a túrós tészta: „Szeretőmet, a franciákat, a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.”

Harmadrészt tanúk is igazolják, hogy nem volt nagy piás. Orlay Petrich Soma festőművész szerint „nem volt oly borivó, mint azt bordalai után ítélve sokan hinni szeretik”. Pápai diáktársa, Kozma Sándor így emlékezett róla: „Nem szerette a lármás mulatságot, bort sem igen ivott.” A leghitelesebb forrás legyen ő maga, aki a Tompa Mihályhoz című versében így ír: „Egyébiránt ne gondold, barátom, / Hogy én valami vad fickó vagyok, / Mihelyst a bor színét meglátom, / Nem én! csak úgy csendesen vígadok.”

És akkor még egy tisztázandó alapfogalom: milyen is volt egy pusztai csárda a két Sándor idejében? Ma már nehéz elképzelni, hogy a gyalog, lóháton vagy nyikorgó szekéren napszámra, hétszámra, az elhagyatott magyar síkságon utazók milyen örömmel pillanthatták meg az est beálltával, a távolban pislákoló mécses vagy gyertya lángját, ahol ember, állat enni-, innivalót és szállást remélhetett. Az úton járók miatt épültek a csárdák egymástól 12–15 kilométerre, azaz félnapi járásra.

A régi ivók szerény, egyszerű építmények voltak: általában két, egymással szembenéző épület. Az út egyik oldalán a csárda a kármentős ivóval, az innen elérhető borospincével, a szoba-konyha-kamrás csaplárlakással; némelyik csárdánál egy-két szoba épült a vendégek számára is. A csárda elmaradhatatlan része az oszlopos tornác, ahol a pénztelen, szegény átutazók éjszakára meghúzhatták magukat. Az út másik oldalán tágas szekérszín, körülötte legalább 10 holdnyi rét, a vendégek lovainak.

Történelmi szerepüket az 1848–49-es levert szabadságharc után élték: az Alföld lett a bujdosók, az ítéletük elől menekülő hazafiak, a betyárok, szegénylegények búvóhelye. Némely csárda két megye határára épült, így az üldözöttnek elég volt átülni az asztal túloldalára, azaz a másik megyébe, ahol a pandúrok jog szerint már nem intézkedhettek.

A csárdák világa valódi hun­ga­rikum, velük ismerkedve legendás történetek bukkannak elénk. Hát akkor induljunk a legendák és Petőfi nyomába.

Engedelmükkel, a (Nagy)Hortobágyi csárdával alig foglalkoznék, annak olyan (világ)híre van a Kilenclyukú Híd tövében, hogy nincs szüksége hívatlan prókátorra. Talán csak egy kevéssé ismert, ámde némi erotikát is tartalmazó részlettel kedveskednék. A csárdát akkoriban egy fiatal házaspár bérelte. A férj Nemes Héczei Szabó Antal, felesége pedig Nemes Pérchy Viktória volt, s csakugyan olyan, mint a versben: „kökényszemű szép menyecske”. Látványa olyannyira felkavarta Petőfit, hogy azon nyomban megírta a Hortobágyi kocsmárosné című versét. Ebben a savanyú borra csókot kér, merthogy „megédesűl tőle szám”, de nem felejt el megemlékezni Viktória egyéb előnyeiről sem: „Ej galambom, milyen puha a keble! / Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte…”

Az a bizonyos faluvégi kurta kocsma Tunyogmatolcson álldogált, de sajnos 1945-ben lebontották, ma látogatóközpont áll a helyén. Azért a fennmaradt leírásokból pontosan tudjuk, hogyan nézett ki. A legfontosabb intelem: vigyázni kellett borgőzös állapotban kilépni a csárdából, ugyanis a kocsma oly közel volt a Szamoshoz, hogy ha valaki rendesen beivott, könnyen beleeshetett a vízbe. És ez gyakran előfordult.

Az épület hossza úgy 15 méter, szélessége 4, magassága 6 méter lehetett. Az ivóban egy nagyobb méretű rakott spór (tűzhely) adta télen a meleget, de ezen főzték, sütötték a vendégek által rendelt ételt: sonkát, szalonnát, tojást. Alkalomadtán a zenészek is itt helyezkedtek el, egy sarokban. A világítás petróleummal és gyertyával történt.

Petőfi ezt a matolcsi fogadót nagyon szerette. A Falu végén kurta kocsma című verse kötelező tananyag volt; hogy az ma is, nem tudhatom, de azért szégyellje magát, aki nem ismeri! Állítólag Petőfi egy terményszállító szekéren érkezett a községbe, de mire ideért, addigra már alaposan beszilvapálinkázott a kordét hajtó öreggel. A csárdában oly’ jól érezte magát, hogy nem ment el az utolsó hajóval, hanem inkább a helyi jegyzőnél húzta meg magát. Az meg csak akkor tudta meg, hogy milyen híres vendége volt, amikor a Hölgyfutár lapban, pár évvel később olvasta a kocsmáról szóló verset: „Falu végén kurta kocsma, / Oda rúg ki a Szamosra, / Meg is látná magát benne, / Ha az éj nem közelegne.”

Az egykorvolt, 1800 táján épült Bugaci csárda is nagy változások színhelye. Számos betyártörténet kapcsolódik a puszta emblematikus épületéhez, és természetesen Petőfi is több versében megemlékezik a híres csárdáról. Sokévi romlás, üresség után az önkormányzat megvásárolta, és megkezdődött a felújítás. A tervek szerint a csárda funkció mellett ide költözik a helytörténeti múzeum is. A konyha azonban késik, a vírushelyzet keresztülhúzta a számításokat, így hát még várni kell, míg újra benépesülhet a Bugaci csárda.

Petőfi Tisza–Duna közti tájbeszéd szerint emlékezett meg a kocsmáról, imigyen: „Be-benézök a bugaci csárdába, / Öszöm, iszom, kedvem szörént rovásra; / Ölégségös hitelöm van ott néköm, / Mögfizetök, böcsületöm nem sértöm.”

És akkor következzék két ma is élő kocsma, elsőként a kocséri.

A Kutyakaparó című vers 1847 januárjában született, ennél gyalázkodóbb kritikát még soha nem olvastam. Már a kezdet sem semmi: „Kívül-belül szomorú csárda ez / A Kutyakaparó, / Éhen-szomjan szokott itt maradni / A jámbor utazó, / Mert eledelt nem kap, és hogyha csak / Rápillant borára, / Megátkozza Noét, hogy szőlőt is / Vett be a bárkába.” A helyzet később sem javul: pocskondiázza a körülményeket, benne a csaplárt – „Mogorva vén ember” –, és a csaplárosnét: „Boglyas fakó haja beillenék / Repce-petrencének, / És melléje mindjárt szörnyű képe / Madárijesztőnek.”

Jó szava semmire sincs, és mégis, máig büszke errefelé mindenki, hogy a Kutyakaparót meglátogatta Petőfi… És természetesen a másik Sándor is, a Rózsa, aki, szokás szerint, titkos alagutakon menekült üldözői elől… Kár, hogy erről a kocsmát negyed százada üzemeltető Bereczki Dezsőné (Marika) mit sem tud, pedig át- és újjáépítettek itt mindent, de se elfalazott ajtó, se titkos alagút nem került elő. Akárhogy is, az, hogy egy csárda több mint 300 éve egy helyen működik, nem mondható mindennaposnak. Márpedig a Kutyakaparó ezt tudja, ha sok mást nem is.

Enni azóta sem lehet, Kocsértól úgy hat kilométerre van; ahogy Petőfi kolléga írta: „…az eltévedt madár körülnéz csak / S odább megy ízibe.” Lelkes Petőfi-kutatónak, avagy közelben lakó elkötelezett piásnak kell lennie annak, aki betér ide. Mindenesetre Marika szeret itt élni, itt is lakik hátul, a csárda mögött; az egyik reggel idetévedt, s azóta itt ragadt kedves puli, Füles vigyázza álmát.

És akkor legyen utunk végállomása a Kondorosi csárda, amely ugyancsak nem mai gyerek, hiszen 1740 óta fogadja vendégeit. Kereskedelmileg tökéletes helyen épült: nyolc út találkozásánál. A legenda szerint, amikor elterjedt a híre, hogy itt kőcsárda lesz, megjelentek a betyárok, s üzenték: legyen olyan, hogy ők is hasznát vegyék. Az építők értettek a szóból. Ezért aztán a búbos kemence tetejét föl lehetett nyitni, aztán egy csúszdán lehuppanni az aljába, vagy éppen fölkapaszkodni a kéménybe, ahová egy nyolc-tíz ember rejtőzésére is alkalmas helyiség került.

A csárdában annak idején sokszor megfordult Erkel Ferenc, Jókai, Móricz, Arany és Petőfi is. A csárda belső falán sokáig olvashatók voltak feljegyzéseik, verssoraik, amiket azonban a hálátlan utókor lehántott és bemeszelt. Ma egyetlen kis üvegtábla alatt kivehető Petőfi neve, de azt is valaki utólag pingálhatta oda.

Úgyhogy a csárda teljesen átállt a másik Sándor, a Rózsa, és betyártársai históriáira: a fantasztikus étkek mellé gazdag kiállítással várja a látogatókat. Sajnos nem kaptam még két újságoldalt elmesélni a látnivalókat, így hát csak javasolni tudom, hogy ha egyszer arra járnak, ki ne hagyják a Kondorosi csárdát.

Van itt minden, ráadásul semmi sem mondabéli, hanem valódi. És itt igaz a föld alatti menekülőutak léte, amelyek akkorák, hogy állítólag Rózsa lovon száguldhatott bennük. (Ez annyira igaz, hogy a napokban lezúdult nagy esők miatt kezd megsüllyedni a térkő. A süllyedés a kocsma elől indul, és szép kanyarral kerüli el az egykori csendőrség, ma polgármesteri hivatal épületét. Szerintem előbb-utóbb érdemes lenne nekiállni egy kicsit bányászkodni is Kondoroson…)

Búcsúzóul persze benéztünk az étterembe is, ahol mi mást: Sobri Jóska levesét és Rózsa Sándor kedvencét választottuk. Mindenki nyugodjon meg: a séf nem esett hasra a fine dining, a Bocuse d’Or, a molekuláris gasztronómia, a fúziós konyha és az egyéb hülyeségek előtt, az adagok betyárosak.