Nádudvari nemes

Kis kartondobozt hozott nemrég a postás, benne egy palack bor. Debrecenből küldte a barátom azzal a felkiáltással: ha a vírus nem is engedi, hogy találkozzunk, attól még ihatunk jó bort! Nádudvari rizling, írta, s még hozzátette: ne tévesszen meg, hogy alföldi, azok sokszor jobbak, mint az agyonajnározott hegyvidéki nedűk.

Mi tagadás, kis fenntartással bontottam ki a palackot, hiszen Nádudvar sohasem a szőlőjéről, hanem a búzájáról volt híres. De hát miért ne szerethetné a szőlő a fekete földet? – vettem szemügyre a szép zöldessárgán csillogó italt. Aztán bele is kortyoltam, és igazat kellett adnom a cimborának, aki agrártudósként nemcsak a gabonához, hanem ezek szerint a szőlőhöz is ért. Meg is írtam köszönő és egyben csodálkozó soraimat, hogy a Hortobágy mellett ilyen pompás borral szolgálnak.

Hamarosan vigyorgó fejekkel illusztrált válasz jött: e bornak a hazája nem Nádudvar, hanem Nemesnádudvar! Hát így már értem, válaszoltam, mert megjártam én már egyszer ezekkel a Nádudvarokkal. Magyarhonban ugyanis két Nádudvar van: az egyik Debrecen mellett, a másik meg Baja fölött, ahol évszázadok óta kiváló szőlőművészek élnek.

Sokáig én sem tudtam erről semmit. Egyszer aztán Baja környékére szólított a munkám, s miután többnapos riportútról volt szó, fotós barátunkkal meg akartuk lepni magunkat egy kis kunsági házi borral. Soltvadkert környékén megkérdeztük, melyik háznál érdemes kopogtatnunk, de úgy néztek ránk, mint az elmeháborodottakra szokás. Mi itt akarunk bort venni, ahol a legnagyobb tételben hamisítják!?

Majd érdeklődjünk Hajóson vagy Nádudvaron – javasolták. Hát persze, Nádudvaron! – bosszankodtunk a kollégával, és hogy bolondnak néztek bennünket, még Hajós mellett is úgy elmentünk, mint a villám, pedig az ottani borról, pincesorról már hallottunk párszor. S még ha a boráról nem is, magáról Nemesnádudvarról is, de hát nekünk nem ezt mondták – az egyszerűség kedvéért lehagyták a „Nemes”-t.

A szállás a szomszéd faluban, az érsek­csanádi gátőrházban volt, ahol kiültünk a holtágra horgászni, és kunsági bor helyett langyos sört iszogattunk. Egészen addig, míg a helyi gátőr meg nem hívott bennünket egy kis pálinkázásra. Merthogy ő a bort nem szereti, a melegben is jobban megissza a pálinkát. Estére kiballagtunk a Duna-partra, néztük a hajókat az itt már iszonyúan széles folyón, másnap pedig munka után egész délután jöhetett a Sugovica. A Sugovica a Duna mellékága, érinti a bajai főteret, s ennek megfelelően állandóan tele a partja.

Fürödtem már én is benne többször, a legelső eléggé szomorkásra sikeredett. Már ifjúként is bolondultam a vízért, érettségi után jelentkeztem hát a bajai vízügyi főiskolára. A felvételi vizsga előtt egy hétig valami felkészítő kurzus volt, közben a főiskola kollégiumában lakhattunk.

Engem azonban jobban érdekelt az épület melletti Sugovica és a partján ülő horgászok zsákmánya. Meg persze a parton sütkérező lányok – egy csomóban azóta se láttam annyi gyönyörű ­leányt, mint ott a fűben.

Igen ám, de jött a vizsga, és én kihúztam egy olyan matekpéldát, amiről azt se tudtam, hogy melyik az eleje, s melyik a hátulja. Aztán következett a fizika. Magas, csontos, lófejű tanár vizsgáztatott, aki pár perc után megunta a makogásom: „Magából akkor lesz, fiatalember, vízügyes, mikor belőlem római pápa! Vízépítő mérnök meg pláne!”

Így aztán a vízügy kevesebb lett egy tehetségtelen mérnökkel, én viszont később gazdagabb egy palack nádudvari borral. Amiről most már azt is tudom, hogy nem csupán „nádudvari” – de ráadásként „Nemes”!