Szabadságfokok

Krisztus Urunk betonfeszületébe kapaszkodva szinte éreztem, most hagy el a gondviselés. Janó meg Karcsi, a barátaim könnyedén ugrottak le a kereszt köré állított vaskerítésről, de én a zászlóval vacakoltam, mert beleakadt Jézus töviskoszorújába. Amikor a fakabátok meglátták nálunk a három műanyag korlátlánccal megbilincselt magyar zászlót, amit előtte a keresztre terítettünk, de most ijedtünkben levettünk, az elemlámpás odament az URH-s Zsigulihoz és markába vette a mikrofont:

– Küldjetek ide azonnal még egy kocsit, ezek a marhák politikai balhét csináltak.

Többé nem is szóltak hozzánk, de mi sem szólhattunk egymáshoz, nehogy „összebeszéljünk”. Némán kussoltunk, miközben befutott az utolsó HÉV-szerelvény az Örs vezér térről Mátyásföld-alsó megállóba. Ez a budapesti tuja most nélkülünk megy tovább Szilasig, sóvárogtunk a két rendőr őrizetében.

A kerületi kapitányság csizma- és nikotinszagú portáján leparancsolták rólunk a nyakláncot, a derékszíjat, a karórát és a cipőfűzőt, nehogy öngyilkosak legyünk, aztán egyenként lekísértek az alagsorba és külön zárkába csuktak. Szögvas lábakon deszkaágy lópokróccal, a vasajtó felett sápadt és hunyorgó villanykörte.

Reggel 6-kor a retesszel szembeni falhoz húzódva vigyázzállásba állítottak, majd felkísértek kihallgatásra. A folyosón mátyásföldi emberek álltak sorban személyi igazolvány hosszabbításáért egy rácsos ablak előtt, rólam lerítt, nem azért jöttem. A vizsgálótiszt, negyvenes férfi Trapper farmerban meg KGST-piacon feketén vásárolt lengyel pulóverban azzal fogadott, hogy „a barátai már beismertek mindent, felesleges hazudozni”.

– Nem vagyok tolvaj, se bűnöző – válaszoltam, mire barátságosabban azt mondta, pedig jobban jártunk volna, ha kirabolunk akár két közértet is, mert azért nem kapnánk annyit, mint amennyit a zászlókért ­kapunk.

– Ember, ez politika! – suttogta, és elkezdte sorolni: – Maguk tegnap, április 4-én éjszaka a hazánk felszabadulásának 30. évfordulójára felzászlózott villanyoszlopokra egyszerűen felmásztak és leszedtek három magyar zászlót... És ráadásul mindezt hol? A mátyásföldi szovjet tiszti lakótelep mellett, a Bökényföldi úton.

De nem ez az igazi hülyeség, hanem az, hogy a járda melletti műanyag láncokat is letépték, és azokkal, mintegy megbilincselve a zászlókat, azokat a HÉV-megállóban a betonkeresztre terítették. Erre a leghülyébb ügyész is azt fogja mondani, hogy előre kitervelt, szándékos izgatás, a szocialista állam elleni bűncselekmény. Érti már? Maguknak kampec!

De kik is vagyunk mi, a három siheder? Janó most szobafestő, de esti középiskolába jár és özvegy édesanyját támogatja, Karcsi meg fél éve lett apuka, az Örs vezér téri aluljáróban újságárus, és én is egy büntetlen előéletű technikus vagyok. Bevallom most, italoztunk előtte.

Aláírtam a vallomást, ezért visszakísértek a cellába. Az őr, mielőtt rám csukta az ajtót, barátságosabb hangnemben még Munkás cigarettával is megkínált. Megjegyezte:

– Maguk, fiatalember, nem tettek semmi rosszat, de nem lennék a helyükben.

Jóanyám már kereshet, apám meg káromkodik hozzá. Hamarosan csikordul a cellaajtó, fel kellett pattanni a priccsről és a fal mellett vigyázzban állni. Kopasz férfi lép be orvosi táskával, a nyakamba húzott ingem alatt meghallgatja a légzésemet, spatulát szorít a nyelvemre, végül belevilágít a szemembe, aztán ahogy jött, köszönés nélkül kimegy.

Másnap fél karéj kenyéren néhány kockacukornyi szalonna volt a reggeli, majd az ajándék Munkás cigarettát követően egy zárt, kis udvarra kísértek tízperces egészségügyi sétára. Aztán megint kihallgatás, harmadnap reggelre pe­dig visszakaptam a nyakláncot, a derékszíjat, a karórát, a cipőfűzőt meg a személyimet, és a XVI. kerületi kapitányság előtt már édesapám várt rám, mert gondolom én, hogy a lengyel pulcsis értesítette.

– Mindig mondtam, kisfiam, akasztófán fogod végezni – ölelt át kesernyés mosollyal, majd a nagy ijedségre Hubertust meg sört rendelt a közeli Mátyás kertben. – Bátor gyerek vagy, nem bűnöző – kínált cigarettával is.

Édesanyám sírt, szeretett, etetett, mint egy influenzás óvodást, és sértődötten mesélte, hogy két rendőr is átkutatta a házunkat, viszont a reggeli mise után a plébános úr azt mondta: „Sárika, a fia jól megmutatta a kommunistáknak.”

Addig, 24 éves koromig a Markó utcában sem jártam, nemhogy bíróságon. Janóval meg Karcsival úgy egyeztünk, szépen kiöltözünk, fennhordjuk az orrunkat, nem hunyászkodunk meg ezeknek, hiszen úgyis elítélnek. A Fővárosi Főügyészség a vádiratában izgatás bűntette miatt emelt vádat. Az ügyész magabiztosan ócsárolt, tolvajnak, garázdának, népellenségnek nevezve bennünket, olyanoknak, akik Magyarországon Istennel és megbilincselt zászlókkal szándékoznak megdönteni a szocializmust.

De szép is lenne – gondoltam magamban, és az elszántak szenvtelenségével néztem a szőke, kék szemű bírónőt, aki felolvasta az ítéletet: „Az államellenes izgatás elkövetése gyűlölet felkeltésére alkalmas. Mivel az elkövetés Mátyásföld-alsó HÉV-állomáson történt, fennállt a veszélye annak, ha nincs intézkedés, akkor reggel az utasok felfedezhetik. Súlyosbító körülmény, hogy tettüket hazánk felszabadulásának 30. évfordulóján követték el.”

A szőke tanácsvezető bírónő szigorú ítéletet hirdetett: személyenként hét hónap szigorított börtönbüntetésre ítéltek bennünket, de a végrehajtást egy évre felfüggesztették. Másnap hivatott is a munkahelyemen Murányi igazgató elvtárs, és a Lenin-portrés irodájában közölte:

– Elvtárs, szégyent hozott a munkásosztályra, a vállalatra, maga priuszos lett, keressen másik állást.

Janó addig festegette a panellakásokat, amíg két évvel később, nem tudom, hogyan, de Bécsbe szökött, és politikai menedékjogot kérve meg sem állt Amerikáig. Valamivel később Karcsi, a rikkancs is Bécsben kötött ki, és ott maradt mint szintén politikai üldözött. Én itthon maradtam magnak.

Ha Mátyásföldön keresztülvisz az utam, megállok és keresztet vetek. A betonfeszület mindenen túl, most is ott áll.