Az örök útkereső alkotó – Gyulai Attila

A nemesvámosi házban kialakított műteremfélében Gyulai Attila óvatosan kerülgeti a hatalmasra nőtt kaktusz szúrós leveleit, miközben Jean Reno arcvonásait vázolja fel egy festőállványra feszített pólóra. Úgy érzi, nem kedveli a növény, néha még meg is szúrja, pedig meghálálhatná, hogy a katolikus óvoda vezetőjeként dolgozó kedvesével kimentették egy ablaktalan garázsból.

Tény az is, hogy nem egy tágas teremben vagyunk, és az agávéféle átmérője is lehet vagy két és fél méter. Vastag húsos levelei vannak. A képzőművészeti könyvek – köztük például Rembrandtról, modern francia festményekről szólók vagy az izmusok története Kassák Lajostól – mellé helyezett drágakövek, féldrágakövek, ásványok (jáspis, jade, labradorit, szerafinit, apofillit) utalnak az ezoterika világára, tanúskodva arról, hogy Gyulai Attila négy éve a buddhizmus zen vonalát követi esztergomi templomukban az ülőmeditációi során. Hogy megtalálja önmagát!

Gyökerei Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe, Nagyhalászra és Ibrányba nyúlnak, a szülei jó szakmunkásokként költöztek a fővárosba, így ő maga már Budapesten, az Újlipótvárosban született. Nem volt tehát vérvonalbeli késztetése a művészetek iránt, viszont az „isteni szikra” már korán megmutatkozott, hiszen némelyek szerint nyolcadikban már jobban rajzolt a rajztanárnőnél.

Akkoriban a könyvei lapszélein a pörgetős technikával minden pedagógus mozgó portréja megtekinthető volt. És a ceruza mindig ott volt a kezében, egyetlen terület kulcsaként a közösségben, amellyel uralta a terepet.

– Először beírásokat kaptam, mert a padra rajzoltam, aztán jött a vállveregetős időszak, mikor azt mondták, hű, de jó vagy… Mégis, semmifajta elképzelésem nem volt arra nézve, hogy felnőttként mit szeretnék csinálni, ezért textilipari középiskolába jelentkeztem. Két okból is, nem volt felvételi, és tele volt csajokkal a suli, azaz a harmincfős osztályban csupán hárman voltunk fiúk.

Volt kötő, szövő és fonó szak, így őt szakiránya miatt „szövőnőnek” csúfolták. Egyébként kőkemény nyári gyakorlataik voltak. Mivel Gyulai Attila 1974-ben született, könnyen kiszámolható, hogy amikor a kilencvenes évek elejét írjuk, ő épp hogy végzett, de már megszűnőben volt a könnyűipar.

– Amikor kezdtem, mondás volt, hogy a magyar szövet egy csoda, még Angliába is importáltunk anyagokat. Viszont amire végeztem, tönkrement ez az ipar, de annyira, hogy az utolsó évben már el is maradt a nyári gyakorlat. A végzettségem szövőipari technikus, ez azt jelenti, hogy több műszakban dolgozva én lehetnék a műszakvezető valahol egy nem létező szövödében. Úgy álltam ott, hogy gyakorlatilag a tudásomat kenhetem a hajamra. Szerencsére elvittek katonának. Milyen jó intézmény is volt, belegondolva abba, hogy most a 17 éves kölykök már belehalnak az életbe! – mondja az alkotó.

Aztán elment dolgozni három műszakban egy multinacionális vállalathoz, majd egy másik multihoz szintén az üdítőital-gyártás frontján. Logisztikai munkatárs, raktárellenőrzési csoportvezető, műszakvezető, akár egy „keep walking” üzemmódban, úgy lépdelt felfelé a ranglétrán. Hat évig csinálta a robotot. Negyed négykor kelt, hogy az utolsó busszal kijusson a soroksári munkahelyre, de amikor mínusz tíz fokban a kezébe fagyott a toll, azt mondta, vagy kiszabadul ebből, vagy végleg itt ragad, s elnyeli a mocsár.

Még e munka mellett kezdett el tanulni a szombathelyi Berzsenyi Dániel Főiskola fővárosba kihelyezett tagozatának public relations (tudatos közösségi kommunikáció) szakértői képzésén. A filmes szakirányt választotta, mert a film mindig is érdekelte.

– Vért hánytam az exceltől és más számítógépes táblázatoktól a főiskolán és a multinál is. A szabadságom idején kiállításszervezőként dolgoztam, például Kölnben pavilonokat építettem, ami aztán igazi csöves kuli. Emlékszem, 2005-ben egy pénteki napon léptem ki a cégtől. Kérdezték, mi a másik? Nincs semmi másik – feleltem.

Pár nap múlva kézzel rajzolt névjegyekkel kiment a Hungexpóra, a bababörzére. Kitett az asztalra négy fotót, amelyeken egy barátja húgának a lakásában, a gyerekszoba falára festett figurái voltak láthatók. Tom és Jerry meg Vuk, a róka a tálalón.

– Így kezdődött. Nem indult jól, mert hónapokig zsíros kenyéren éltem, kölcsönökből tartottam fenn magam. És persze mindenki hülyének nézett, mondván, miért nem vállalok biztos munkát. Egyébként fél évig kellett kitartani, majd egyik megrendelés jött a másik után. Négy-öt évig festettem gyerekszobákat, játszóházakat, és sikeresen meglovagoltam ezt az első, elém kerülő hullámot.

Aztán Gyulai Attila elbeszéléséből kiderül, hogy a másodikat, és a harmadik hullámot is sikerült. Először az olasz- meg a görögétterem-divathoz csatlakozva belső dekorációkat festett: végtelen mutációkban gondolákat és fehér falú, kék tetejű házakat. Aztán felkérésre egyszerűbb festményeket gyerekszobába, majd újabb dolgokat talált ki, és vírusmarketing által az egyre többek által látott munkái hozták az újabbakat, és ő csak kapta a megrendeléseket.

Egyszer csak felkérték egy képzőművészeti előadásra, ezért sokat kísérletezett. Festett ragasztóval előadásszerűen, nem lehetett látni, a kompozíció miképp alakul, majd miután csillámport szórt rá, előtűnt az emlékezetből festett portré. Máskor két perc alatt festett a vászonra „fejre állított” portrét, s hatásosan a festményt csak a végén fordította meg.

Aztán térhatású aszfaltfestményeket készített, és azokat cégeknek árulta a reklámkampányukhoz. Negyven-negyvenötezerért négyzetméterét. Például, amikor Szécsényben 1956-os kiállítást rendeztek a művelődési központban, a megnyitóra a szervezők többet akartak a verses beharangozónál, ezért neki a bejárat előtti járdára kellett festenie valamit 1956 hagyatékáról.

– Nos, mit?

– Térhatású krumpliszsákokat, eldobott ruhákat, újságárus fiút és Csepel teherautót beszakadva az aszfaltba.

Hol volt, hol nem volt, egyszer akart magának venni egy jó kis pólót. Egyik világmárkás boltban látott is egy sorozatot a Family Guy figuráival, de a méretében elfogyott. Gondolt egyet, és úgy döntött, csinál ő olyat magának, így hát kézzel festett pólókkal kísérletezett. Ezt ötvenvalahány pamutpóló bánta, mert a textilfesték a nyúló anyagon máshogy viselkedik. Ez lett a ki tudja, hányadik jól meglovagolt, máig tartó hulláma.

Az évek alatt már 4000 egyedi pólót festett megrendelésre, s az 5400 forintos árat feltolta 23 900-ig. Pó­lóit nem csak jól menő ügyvédek, orvosok rendelik maguknak s gyermekeiknek. Fest kutyát, családi képet. És íme, néhány kérés: „Tudsz-e olyat, hogy a Led Zeppelin '73-as lemezborítóján a nagybátyám legyen a dobos?” vagy a „Legyen apu egy hatkezű szuperhős!”

– Volt valami igazi különlegesség is?

– Kapolcson árultam a realista festményeimet, mint „A nyári napfényben a kocsma falának támasztott biciklivel Nyíregyházán, augusztus végén délután fél ötkor”, vagy „A régi pajtaajtó a nagyapától örökölt óriáslakattal” címűt. Technikailag ügyes munkák, de nem vagy benne te, még akkor sem, ha néha még diópálinkát is kaptam az eladási ár mellé. Piacra szánva minden festmény egy vizsga.

Volt ott néhány egyedileg festett pólóm is. Ezt meglátta egy, a vásári forgatagban mászkáló kapatos férfi, a háta mögött az öt-hat fős gardedammal. „Pacalpöris nincs? – kérdezte. – Tesó, figyu, van. Mekkora vagy? Két XL-esnek nézlek, gyere vissza egy óra múlva – feleltem.” És festettem neki egy pacalpörköltet fatányéron, almapapresszel, szelet kenyérrel. El volt ájulva.

Most öt pólót csinált, minden gyaloggaloppos karakter elkészült a családtagokra méretezve. Az Indul a bakterház, a Kontroll, a Sose halunk meg, az Üvegtigris, az Egészséges erotika szereplőit is lefestette már. Aztán összehozott egy két karakter összegyúrva egy testbe sorozatot is „Magyar rajzfilmhősök kontra szuperhősök” szlogennel.

Vuk az amerikai farkassal, Mézga Géza Amerika kapitánnyal, Mekk Elek, a mi barkácsemberünk mint Iron man, a Macskafogóból a gonosztevő Mr. Teufel a Terminátorral, Lolka és Bolka a Men in black figuráival, Rumcájsz Hulkkal, aki ugyanígy bedühödik, a nagy ho-ho-horgászt Aquamannel összegyúrva és Gombóc Artúr mint Thanos – az ő huniverzumának szereplői lettek.

Viszont ezt ma már nem teszi pólóra, legfeljebb festményen valósítja meg, mert a jogvédelemnél elakadt. Sokat levelezett a jogvédő irodákkal, de vagy nem válaszoltak, vagy lepattintották.

És épp most? Azt mondja, mint '74-es születésű, ő már öreg generáció a kölyköknek, akiknek Jean Reno már nem mond semmit. Elővette tehát a portréját, kezd vele valamit, mert muszáj egy kicsit ráncfelvarrni és a fiatalok felé mozdulni. Ezért is sikeres a „Nagyjaink ma” sorozata, amelyben Bartók Bélát DJ-nek ábrázolja, Mc Ady mint rapper jön elő, Liszt Feri szintetizátoros orgonával és James Brown-testtel rendelkezik, Petőfi pedig „szegény” nyakig tetoválva van. De elővette Kossuth Lajost, és tervezi megfesteni mai korban Mozartot, Beethovent és Shakespeare-t is.

Erős a kávéja, és mindig szól a zene, ami saját bevallása szerint nagyon viszi előre. Hol komolyzenét hallgat, hol gyilkos minimáltechno bömböl a nagy teljesítményű hangszórókból. Közben rapet írt, amelyet a nevelt fia s annak a haverja megzenésített. Éppen fánkot sütött, és hallja, mi szól a ház másik végéből, ó, egy jó kis zenei alap az ő szövegével. – Engem fiatalít, ők meg élvezik, és jól is nyomják – vélekedik minderről.

Örök az útkeresés, úgy érzi, a kortárs vonalat most kezdi, azaz a míves pólódekorációból kezd festővászonra festve műtárgyat csinálni. Galériákban, magas áron, hallatlan sikerrel.

– Ha degradálom magam, azt mondom, egy alkalmazott művész, egy jó iparos vagyok. Ha nagy pofám van, azt mondom, jó ideje kortárs festő vagyok. Leonardo és Botticelli is a megrendelőknek festett a földkerekség legmagasabb színvonalán. Úgy gondolom, kortárs művésznek lenni, ahhoz elsősorban kapcsolati tőke kell. Sosem akartam meg nem értett művész lenni, aki a kiállításokon sértődve dobálja a sálját, és ha elfogy az ásványvíz meg a sajtos rúd, akkor helló.

Görnyed és izzad a festővászon előtt, még az óriáskaktusz is szúrja.

A három legfőbb megrendelője a pólókból manapság egy zenész, egy diplomata és egy televíziós médiaszemélyiség. De akad családi festmény is pop art stílusban.