Életmentés két keréken

Ugyan, mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek? – teszi fel az örök kérdést Jakab apostol az Újszövetségben. Sokáig ez jár a fejemben, ahogyan elhagyom az Országos Vérellátó Szolgálat (OVSZ) fővárosi épületét.

Egy rendkívüli ember élettörténetét ismerhettem meg, aki szerénységénél fogva természetesen azt mondja, az életében nincs semmi rendkívüli. Azt viszont bizton állíthatjuk, ha mindenki úgy gondolkodna és cselekedne, ahogyan ő, sokkal előrébb tartana a világ, legalábbis több lenne az összetartás és kevesebb a szenvedés.

– Nekem nem adatott meg, hogy vallásos legyek, ezért nem templomba járok, hanem rendszeresen vért adok. Ez kicsit olyan, mintha eljárnék gyónni – mondja Pribil Sándor, akivel az egyik szolgálati helyén, az OVSZ-nél találkozunk. Nem véletlenül beszélgetünk a véradás fontosságáról, hiszen Sándor „vérlovag”, sőt a „vérlovagok” alapítója.

Annak a motoros csapatnak a vezetője, amely civil szerveződésként, speciálisan felszerelt motorkerékpárokkal és egy autóval, önkéntesen vállal részt abban, hogy a vérkészleteket sürgősen elszállítsa az ország bármely pontjára. Mennek hétköznap és hétvégén is, mennek éjjel és nappal, ha valahol, valamelyik egészségügyi intézményben vérre van szükség.

Pribil Sándor már fiatalon a motorozás szerelmese lett. Az ötvenkettedik életévében járó önkéntes táviratos postásként kezdte. Aztán sok mindent kipróbált, volt zöldséges, pék, de valahogyan nem találta a helyét. A nagy álma az volt, hogy tűzoltó legyen. És már itt megmutatkozott az, ami talán Sándor egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy amit el akar érni, azért képes a végsőkig küzdeni.

Meg persze az is, hogy mindenáron segíteni akar. Segítő kezet nyújtani. Így került be a Fővárosi Tűzoltó-parancsnokságra, ahol tizenkét évet húzott le. Természetesen lánglovagként is maximalista volt. Nemsokára sikerült átkerülnie egy speciális mentőszolgálathoz, ahol eltűnt személyek keresésével, természeti katasztrófák ál­do­za­tai­nak kutatásával foglalkozott.

Amikor a tűzoltóságtól leszerelt, létrehozta a Magyar Mentőszolgálat Alapítványt, amely immár 13 éve foglalkozik civil mentéssel. Mentőkutyájával, Edvarddal dolgozott többek között az egyik legemlékezetesebb természeti katasztrófa utáni mentésben, a törökországi földrengésnél is.

Társaival együtt ők találtak meg egy életveszélybe került török kislányt a romok között. De hasonló munkát végzett Indiában is, földrengéseknél. Itthon a rendőrségnek is segítettek a kutatásban, Edvard kutyával fedezték fel egy hírhedt hazai gyilkosság áldozata, Soproni Ági színésznő maradványait, ami után sikerült elítélni az elkövetőt.

Amikor azonban jogszabály született arról, hogy a mentés minden formája csak állami feladat lehet, úgy érezte, váltania kell, mert beszűkültek a civil mentés lehetőségei. Ekkor sem vonult azonban vissza, mint élete során mindig, ismét úgy érezte, segítenie kell azokon, akik erre rászorulnak.

Mivel a civil mentésből adódóan tele voltak felszerelésekkel, felmerült, hogy ezt a hajléktalanokért végzett szociális munkára használják fel. Az utcán kezdték a munkát egy barátjával. Ma Pribil Sándorék, illetve a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány ott tart, hogy Magyarország egyik legnagyobb hajléktalancentrumát működteti Dunaújvárosban, amely két telephelyből áll, és naponta mintegy ötszáz embert lát el 11-féle szolgáltatással.

Vannak kiléptető lakásaik, illetve szobabérlő házuk, egy lovardájuk és egy kesztyű-összeszerelő üzemük, ezek segítenek abban, hogy a hajléktalanok dolgozhassanak, és önálló életet kezdhessenek egy új, saját otthonban.

Pribil Sándort azonban nem olyan fából faragták, hogy emellett ismét ne kezdjen bele valami újba. Mivel a barátaival sokat jártak motoros kirándulásokra, és sokan közülük olyan élethelyzetbe is kerültek, hogy a pandémia miatt lett idejük csatlakozni, belevágott a motoros mentés lehetőségeinek felkutatásába.

A kez­dő csapat öt főből állt, rajta kívül Sárvári Zsolt (Mackó) autós, motoros vezetéstechnikai instruktor, Buch Tibor színművész, Esztocsák Sándor (Guszti) vezetéstechnikai instruktor,Erdélyi Krisztián, az Ossian zenekar basszusgitárosa kapcsolódott be a munkába.

– Mivel sokunknak megszűntek a munkalehetőségei, elhatároztuk, hogy egy állatorvosi labornak fogunk segíteni, mert ott mindig keresnek futárokat – idézi fel. Az önkéntes úgy gondolta azonban, hogy az egészségügyért is tenni kellene. Megkérdezte az OVSZ-t, tudnának-e segíteni a vérszállításban?

Amikor kitalálták ennek a szakmai feltételeit és elkezdhették a munkát, kiderült, hogy ez nemcsak az OVSZ-nek jó, de közösségformáló hatása is van. Most 200 önkéntesnél tartanak, akik elvileg be tudnának állni hozzájuk dolgozni. Egy idő után sok támogatójuk is lett. Egy néni például „vérmackókat” horgolt neki, egy ­autókereskedő vállalkozó autót adott, hogy télen is tudjanak szállítani. Egy másik vállalkozó telephelyet bizto­sított.

Ők azonban csak egy fogaskerék „a nagy órában” – fogalmaz Pribil Sándor. Mert az OVSZ az ország egyik legfontosabb intézménye. Nekik és a véradóknak köszönhető, hogy a kórházakban vérhiány miatt nem halt még meg senki. Nagyon fontos, hogy ma már három régióban az ötből kiépült ez a rendszer, így még gördülékenyebb lesz az ellátás.

Ezért a vérlovagok is azt tervezik, hogy terjeszkednek ezekben a régiókban, Pécsett és Debrecenben már elkezdték a szervezést, aztán jöhetnek a többi országrészek is. A terveik között szerepel az anyatejszállítás megkezdése, ezt Fehér megyében kezdték el szervezni.

Szeretnének elindítani egy úgynevezett mesementő szolgálatot. Ez azt jelenti, hogy megfelelően felszerelt, játékos formában átalakított járművekkel szállítanának nem sürgős esetekben beteg gyermekeket. Elindították a „Jó szándék háromszög” kezdeményezést is, melynek részeként hátrányos helyzetű gyerekeket ajándékoznak meg.

Azoknak pedig, akik segíteni szeretnék ezt a munkát, Adjuk össze! címmel adománygyűjtő kampányt indítottak, amelyről tájékozódni lehet a Magyar Mentőszolgálat Alapítvány, illetve a Vérlovagok honlapján. Pribil Sándorék bíznak abban, hogy egyre többen segítenek majd.

Mert ahogyan a tűzoltók mondják: ha húzol magad után egy kötelet a folyosón, a tűzoltó vagy rálép, vagy fölemeli, de valamit csinál vele. Vagyis mindig segít a másikon, ha baj van.