Élmények, benyomások a világban – és a színpadon

Amikor a Tisza túlsó partján, Tiszacsécsén és Tiszakóródon végigmegy a fagylaltosautó, különös kürtjének dallamait áthozza a szél Mezőváriba. Az ott Magyarország, ez pedig itt Ukrajna. Két gát választ el két világot, az a két gát, amely megpróbálja kordában tartani a folyót, ha baj van. „Mint az őrült, ki letépte láncát…” – idéződnek fel Petőfi Sándor igaz sorai… Oly rég volt...

Most itt ülünk egy ízlésesen berendezett budapesti lakásban. A szürke falú konyhában otthonosan kedves robajjal fő le a kávé, majd gőzölögve illatozik, ívet rajzolva a csésze belső falára.

– Tizenegy éves volt, amikor 1998 novemberében átszakadt a Tisza gátja, és Mezővári csaknem egyharmadát megsemmisítette az áradat. Kétszáz ház dőlt össze. Hogyan élte meg ezt a rettenetet a családja?

– Nagyon gyerek voltam még… Egy lehetetlen, soha nem tapasztalt helyzet előtt álltunk. A Tisza mellékfolyója, a Borzsa, amely a falunkat kettéválasztja, a Tisza magas vízszintje miatt elkezdett visszafelé folyni. Emberek százai emeltek homokzsákokból falat a magyar és az ukrán oldalon is, de sejteni lehetett, hogy valahol nagyon nagy baj lesz.

Arra emlékszem, hogy még nem volt három hónapos a nővérem kisfia, Ádám. A babakocsijába pakoltunk össze nélkülözhetetlen dolgokat arra az esetre, ha mifelénk szakad át a gát, és fel kell majd vinni a babahordozó részt a padlásra. Már korábban juttattunk fel vizet, alapvető élelmiszereket, takarókat. Nem tudhattuk, hogy néhány órát, egy napot, több napot kell majd ott kibírnunk: a szüleimnek, a szülés után lábadozó nővéremnek, a kisdednek, nagymamámnak s nekem.

Végül a falu egyharmadát elöntötte a víz, de a mi házunk nem került bajba. Édesapámmal és édesanyámmal kisétáltunk a hídhoz, ahol ötpercenként hatalmas reccsenéssel összedőlt egy-egy százéves ház… Az a kép él bennem, hogy kezüket tördelve, letérdepelve sírtak az asszonyok az épen maradt házak portáján.

Nehéz volt elfogadni, hogy az a folyó, amelyikben önfeledten fürödtünk, s melynek a partjára örömmel jártunk bográcsozni, szalonnát sütni, ilyenné vált. Nos, ez volt az évszázad árvize, amely – félre a valószínűség-számítással – 2001-ben újra megismétlődött. Azt már mi sem úsztuk meg, a házunk fele vizesedni kezdett.

Ekkoriban Józan László szülei mindenféle jó szakmát találtak ki a tíz-tizenegy éves fiuk jövőjét illetőleg. Mivel szépen beszélt és sokat, elképzelhetőnek tartották az ügyvédi pályát, esetleg a tanárit, míg ő maga református lelkésznek készült. Aztán 13 éves korától fogva eljárt a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Vidnyánszkyné Éva néni által vezetett gyermektanodájába. Egy mesemondóversenyen figyeltek fel rá.

– A színházi világban találtam meg mindazt, amiben jól érzem magam, hiszen minden olyan karaktert el lehet játszani, ami érdekelt. Tizenhét évesen érettségiztem, majd a beregszászi színházhoz kerültem mindenesnek: kellékeztem, díszleteztem, s pici szerepeket játszottam. Beleláttam a háttérmunkába, és azt éreztem, ezt akarom csinálni.

Egyből felvették a színművészetire, Marton László, Hegedűs D. Géza, Forgács Péter osztályába járt. Budapesten, a belvárosi Vas utcában volt kollégista, de nem ismerte a várost. Addig a kárpátaljai házuktól hárompercnyire lévő iskolában, majd a gimnáziumban készült az életre, most pedig meg kellett szoknia a családja hiányát, s fel kellett találnia magát a kétmilliós nagyvárosban.

Időnként pakkot kapott, mint Nyilas Misi a debreceni kollégiumban, azaz a beregszászi színház gyakran járt vendégelőadásra Budapestre, s olyankor az édesanyja a falubéli sofőrrel küldött kocsonyát meg töltött káposztát.

– Édesanyám félliteres üvegekben vizet rakott a fagyasztóba, s azokat az üvegeket tette a káposzták közé. Nagyon jó érzés volt néha kapni egy kis hazait. Jól tartósítva még akkor is jeges volt, amikor Budapesten kibontottam.

Aztán az édesanyja elhunyt. Manapság a nővére káposztáit szállítja a fővárosba a sógora, aki itt dolgozik. Időnként az otthoni étel illata-gőze lengi be a körgangos ház lakását.

Modern és ízléses a berendezés Józan Lászlónál. Sok a különféle cserepes virág. A már jó ideje kezemben szorongatott kávéscsészét most odaadom a házigazdának, jobb, ha ő rakja le a megfelelő helyre. Azt olvastam róla, hogy rendmániás, a lakásában mindennek megvan a helye. Norvég fűtőelem a nappali falán, a legjobbak egyike, nem ég bele a levegőben szálló por, így hatékonyságát, hőleadó képességét hosszú időre megőrzi.

Nincs sok könyve, viszont a hosszú, zárt, üveges polcon sorakozó kötetek széles spektrumon mozognak, akadnak köztük szép kiadások Jókai Mórtól Moldován át Örkény Istvánig. A szövegkönyveket jól elrejtette, itt semmi sem árulkodik a lom és a csecsebecsék felhalmozása iránti szándékról vagy hajlamról. A nappali másik falának polcain elismerések, például arról, hogy 2009-ben elnyerte a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a Legjobb prózai színész díját, aztán itt látható a Junior Prima Díj, A Pál utcai fiúk aranylemeze, a Távoli dal című monodráma plakátja.

Józan László negyedévesként a Vígszínházba került gyakorlatra, a 2009/2010-es évadtól a színház tagja. A teljesség igénye nélkül A dzsungel könyvében Maug­lit, a Hegedűs a háztetőnben Mótel Kamzojlt, a szabót, a Tévedések vígjátékában Baltazárt, a Popfesztivál 40-ben Billt, A revizorban Hloporopov Oktonovszkij iskolaigazgatót, a Julius Caesarban Cinnát alakította, aztán Áts Ferit A Pál utcai fiúkban, illetve ő Willem a Távoli dal című monodrámában. Arról kérdezem, hogy amikor öt-hat darabban játszik egyszerre, az gondot jelent-e számára a szövegtanulásban.

– Ez sohasem volt problémám. Akkor tudok jobban szöveget rögzíteni, amikor már lerendelkeztük a jelenetet, tehát tudom mihez kötni a mondatot. A legnagyobb kihívásnak a Távoli dal című monodrámát éreztem, ami a Vígszínház házi színpadán a mai napig menne – ha nem lenne nyakunkon a Covid –, a karakterem ugyanis ugrál az időben, úgyhogy azt volt a legnehezebb megtanulni. Amiből sok előadás van, azzal nincs gond, de amiből havonta egy két előadást játszunk, azt előtte felfrissítem…

A Távoli dalt az Oscar-díjas Szabó István rendezte. Nagy élmény volt a tanár úrral találkozni, olyat tud nagy alázattal, amit kevesen. A legutóbbi filmjében, a Zárójelentésben volt egy jelenetem Klaus Maria Brandauerrel, ő németül beszélt, én magyarul, szóval ott állt Mephisto velem szemben, csak kicsit idősebben. A találkozás vele és Szabó Istvánnal nagy élmény volt.

Az emberi életet lehet mérni pénzben és sok minden másban, de a legfontosabb az élmény, hogy milyen benyomásokat élünk meg. Ezért próbáltam sokat utazni, hogy például New Yorkban körbebiciklizzem Manhattant és a Central Parkot. Igyekeztem eljutni olyan helyekre, amelyeket filmekből ismerek: San Diegóban, Los Angelesben, Las Vegasban jártam, és a Grand Canyonhoz is eljutottam… Nos, a legfontosabbak azok az élmények, amelyek életünk végéig elkísérnek. Szóval ilyen volt a találkozás a tanár úrral is, tőle eszmei gazdagságot kapva.

– Láttam, amikor A Pál utcai fiúk előadásai után mindig óriási tinédzserkoszorú várta. Az akkor nyolcéves fiam otthon a televízió előtt énekelte, hogy felveszem a vörös ingem… Példakép lett.

– Nem úgy élem a napjaimat, hogy ennek súlya lenne. Annak van súlya, hogy mit és hogyan gondolok, és hogyan kommunikálom a világ felé. Fontos az, hogy a social mediában mennyi a követőm, és ott én milyen témákban szólalok meg. Törekszem rá, hogy valami olyat tudjak közölni, képviselni, ami az embereket előbbre viszi. Többször gyűjtöttünk menhelyek vagy a Mezőváriban élő emberek számára.

A Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnek Kárpátalján is van irodája. A nővéremmel közösen kiválasztottunk tíz olyan családot, akiket személy szerint ismerünk, s tudjuk, hogy tényleg rászorulnak a segítségre. Az volt a célom, hogy az engem követők által átutalt pénz valóban olyan helyre érkezzen, ahol szükség van rá. Mindenkihez elment a segélyszervezettől egy munkatárs, és megkérdezte, hogy mit szeretne.

Azt tudni kell, hogy odahaza se a fizetésekből, se a nyugdíjból nem lehet megélni, mégis döbbenetes volt, hogy minden helyről száraz élelmiszert, olajat, lisztet, cukrot és tüzelőanyagot kértek. Nagyobb tételben a falu beteggondozó szolgálatának is vittünk tisztítószereket, felnőtt­pelenkákat. Megható, ahogy fogadtak minket.

– Hogyan tenyerelt bele az életébe ez az egy éve tartó pandémia?

– Egyik napról a másikra. Március 16-án születtem, s tavaly azt terveztem, hogy 4-5 barátommal itt nálam iszogatunk, aztán elmegyünk valami szórakozóhelyre, kirúgunk a hámból. Ehhez képest előtte egy héttel lezárták az országot, sőt, kvázi a világ is megszűnt létezni. Sokat nevettünk azon, amikor az ismerőseim azt mondták, hogy a múlt évet le kell tagadni, s mivel akkor krisztusi korba léptem volna, ez az idénre tolódott.

De mivel minden rossz folytatódik, az idén se lettem harminchárom. Talán a harmincötödik születésnapomon leszek igazán annyi, harminchárom… A járvány elején sokat olvastam, filmeket néztem, eljártam futni a Margitszigetre a kutyámmal. Alapvetően óvatos vagyok. És kicsit félek a helyzettől. Minden reggelem azzal kezdődik, hogy megnézem a fertőzöttek számát, a halálozási adatokat. Már csináltattam két tesztet arra vonatkozólag, hogy átestem-e a betegségen, gyorstesztet pedig heti rendszerességgel készítek a televíziós felvételek miatt.

Józan László azt mondja, nem tudja, hogy ha ennek egyszer vége, hogyan tanulunk majd meg ezzel együtt élni. Mert az elemzők szerint a harmadik világháborút nem kell megélnünk, de az elkövetkező húsz évben sok, a Covidhoz hasonló problémával kell szembenéznünk. Jött egy vírus, amivel hirtelen nem tudtunk mit kezdeni, azaz hiába sikerült pár hónap alatt kifejleszteni néhány vakcinát, ha kimegyünk az utcára, azt látjuk, hogy sok emberen a mai napig nincs maszk. És ez elgondolkodtató.

Minden év elején öt kívánságot beír a telefonjába. Gondolom, hogy e tekintetben a tavalyi tervek füstbe mentek, az ideiek közt pedig a pandémia eltűnése is szerepel, mire azt feleli:

– Átlagban két-három tervem valóra válik. Tavaly megvalósult az, hogy filmezzek, hiszen az egyik kereskedelmi televízió napi sorozatában játszom, az ideiben pedig, oh, még nagyon sok van hátra az évből, de mint kívánság, hogy kapjunk vissza az életünkből minél többet, az benne van. Ugyanakkor már hozzászoktunk ahhoz, hogy maszkban, nyitott ablaknál beszélgetünk, és bebizonyosodott, hogy így is lehet élni. Az én szakmám számára ez a lehető legrosszabb forgatókönyv.

Az első időszakban podcastokat gyártottunk, meséket, novellákat olvastunk fel, a Rózsavölgyi Szalonban online műsorunk volt, tudtuk tartani magunkat, de ezt színészként megélni mégis brutális. A színházban az a lényeg, hogy hiába nézel meg egy darabot ötször, az minden előadásában egy picit más lesz. Ugyanaz a darab, ugyanaz a szöveg, ugyanazok a színészek, ugyanaz a rendezés, ugyanaz a díszlet, ugyanaz a jelmez, mégis mindig egy kicsit más. Máshogy vesszük a levegőt, máshogy nézünk a partnerünkre. Amíg világ a világ, a film változatlan, akár celluloidtekercsen, akár az online térben nézed, de a színház mindig más, s az a varázs, az a titok működteti, hogy milyen lesz aznap.

Józan László megjegyzi, hogy a színpadi szereplés hiányát csak részben mérsékli, de szerencsés, hogy az egyik kereskedelmi televízió napi sorozatában, a Keresztanyuban szerepel, ezért a pandémiás időszakban is nap mint nap érte megy a stábot fuvarozó autó.

De a kárpátaljai Mezőváriban, amelyet a Tisza és két gát választ el Magyarországtól, már egy éve nem járt. Édesapja nemsokára hatvanegy éves. Tűzoltó volt, most ment nyugdíjba, és a mezőgazdaságban, állattenyésztésben gazdálkodik. Már nem gondolja, hogy Józan László, a fia cirkuszista. Sok darabban látta, büszke rá.

– Miután felvettek az egyetemre, én néhány bőröndbe összepakoltam mindent, s álltunk Mezőváriban a ház előtt, vártuk a mikrobuszt. Azt mondta: jó, ha, cirkuszista akarsz lenni, akkor menj. Mert azt gondolta, hogy otthon építek karriert, és az általa ki nem mondott fájdalomból eredt ez a mondat. De mára minden esetleges kételye elszállt.

– A Keresztanyu című szappanoperában Igort, a félig magyar kárpátaljai fiút alakítja. Mintha egyfajta jutalomjátékban visszatért volna oda, ahonnan jött… De ki volt az a bizonyos Kepes Gyula orvosprofesszor?

– Nem ugrat be… (óriási nevetés, még a galambok is felrepülnek a száznegyven éves ház lodzsakorlátjáról). Kepes Gyula orvosprofesszor Mezőváriban született, és az 1872. évi osztrák–magyar északi-sarki expedíció tagja volt. Egyébként Kepes András felmenője. Tudom, én is olvasom például a Wikipédiát, ahol a falu két híres szülötte közül a másik én vagyok. Ez tagadhatatlanul elég jó érzés. Sőt, ha úgy vesszük, Kepes Andrással valahol falubéliek vagyunk.