Hegy(i)menet – Géza és a Maci néni

Hátul szállhatott fel valamelyik megállóban a buszra, mert ha az első ajtónál bukkant volna fel, azt Géza alighanem észreveszi. Az utasok hosszantartó, boldog nevetésére kapta fel a fejét és nézett bele a tükörbe, mert mostanában ritka dolog az ilyen csoportos jókedv.

Az emberek inkább elhúzódnak egymástól és néznek kifelé az ablakon a maszkjuk fölül, vagy a telefonjukat babrálják.

Mindez azután történt, hogy Géza kitette az irányjelzőt és belekezdett egy kamionsor előzésébe. A hatalmas teherautók jócskán elfoglalták a sávot, mintha valami határhoz érkeztek volna, holott csak arra vártak, hogy befordulhassanak az építőanyag-telepre. Az újabb szigorító intézkedések másnapján tonnaszám rakodták rájuk a cementet, miközben az egyik monstrum ponyvájáról felemelkedett egy dolmányos varjú és egyenesen belerepült a busz szélvédőjébe.

Géza unottan bekapcsolta az ablaktörlő lapátot, amitől a madár immár magatehetetlenül átröpült a szemközti sávba, pontosan egy kabrió vezetőjének ölébe.

Ő pedig egy reflexszerű mozdulattal tovább hajította a tetemet, az meg fejen találta a békésen arra kerékpározó Pista bácsit, a telep portását, aki azonnal be is bucskázott az árokba, nem messze egy állatkerteket népszerűsítő óriásplakáttól, ahonnan egy nyest tekintett apró gombszemeivel a világra.

A helyzet kezdett kaotikussá válni, az események pedig feszegették a valóság megszokott és egyben hagyományos kereteit. Géza befejezte az előzést, és ekkor látta meg a medvét. Egy pillanatra azt gondolta, hogy igazi, tehát valódi, mert ezekben a zűrzavaros időkben ez sem lett volna meglepő, de aztán gyorsan kiderült, hogy mégsem, inkább egy rokonszenves idős hölgy az, mackójelmezben.

Volt neki füle, orra, bundája meg minden, és egy virágmézzel teli üveget szorongatott a kezében. Géza kikormányozta a járművet az út szélére, mert úgy vélte, mindenkinek jobb, ha ott szakad meg a röhögéstől. Hátrafordult és feltette az első logikus kérdést, ami eszébe jutott.

Kezicsókolom, mit tetszik itt csinálni maciként? Maci néni pedig (akiről persze később kiderült, hogy nem így hívják, hanem özvegy Mosolygós Béláné, Marika néninek) így válaszolt:

A jelmezt az unokámtól kaptam. És néztem itt mindennap ezt a sok szomorú, szorongó embert a maszkjaik mögött, ebben a nyavalyás járványban. És arra gondoltam, hogy egy kis vidámságot csempészek az életükbe. Örök bérletet a medvének! – harsant fel egy hang hátulról. Mire kitört a tapsvihar.