A köznyelv és a tájnyelvek összecsapnak

A gyerekkori nyarak egy részét rendszeresen az őrségi nagyszüleimnél töltöttem, ahol az ízes vasi tájszólás csak úgy ragadt rám. Pár hét elegendő volt ahhoz, hogy zacskó helyett acskót mondjak, a lekvárból legvár, a barackból pedig barac legyen, a napégette bőröm pedig nem hámlott, hanem köpedt. Miután hazatértem, a szüleim mindig megállapították, hogy kissé megváltozott a szókincsem, de pár nap alatt helyreállt a rend. A fővárosi rokonság időnként megjegyezte, hogy furcsán beszél ez a gyerek, mintha a mentális állapotommal történt volna valami visszafordíthatatlan.

Ahogyan a családom különböző tagjai, úgy a legtöbb ember is meglehetősen ellentmondásosan viszonyul a nyelvjárásokhoz. Egyrészt értékként tekintünk rá, bájosnak, kedvesnek tartjuk, s még némi mosolyt is csal az arcunkra, ha valakit ízesen hallunk beszélni. Másrészt hajalmosak vagyunk stigmatizálni, és feltételezni, hogy csak az lehet művelt, aki a standard, vagyis az irodalmi nyelvet használja.

– Nem új keletű problémáról van szó, hanem több évszázados beidegződésről. Már a XVIII–XIX. században is sokan szerettek volna az elithez tartozni, ami többek között a nyelvjárás mellőzését is jelentette – mondta dr. Jánk István, az egri Eszterházy Károly Egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének adjunktusa, aki pár éve kutatni kezdte a pedagógusok körében, hogy mit jelent az értékeléseknél, ha egy diák a nyelvjárást használva fejezi ki magát. Az eredmény elgondolkodtató.

A megszólított pedagógusok csaknem fele ad legalább egy jeggyel rosszabbat annak a diáknak, aki nyelvjárásban és kevésbé választékosan beszél. Ellenben az a tanuló, aki csupán feleannyit készült, de azt választékosan adja elő, a pedagógusok kétharmadától jobb osztályzatot kap, az esetleges tartalmi hiányosságok ellenére is. A kutatásban összesen 550 magyartanár vett részt, 334-en határon túli magyar iskolában oktatnak. A tanárok hangfelvételen hallgatták meg a diákok feleleteit, majd osztályozniuk kellett őket.

Emlékezhetünk, amikor Reisz András meteorológus megjelent a képernyőn, és palóc tájszólásban számolt be a várható időjárásról. A nézők kétharmadához el sem jutott az információ, annyira lefoglalta őket az ízes beszéd, sok kritikát is kapott emiatt. A pedagógusok egy része hasonlóképpen „nem hallja meg” a diákok által elmondottakat.

Minél nagyobb nyelvi hátrányból indul egy tanuló, annál kisebb az esélye arra, hogy sikeres legyen az iskolában, majd később a munkaerőpiacon és általában az életben is. Természetesen ez nem csak nálunk van így, a legtöbb ­európai országban előnyt élvez, aki köznyelven beszél. Egy brit nyelvész szerint a nyelvi előítéletesség a társadalmi diszkrimináció utolsó épen maradt bástyája. Láthatatlan, mégis nagyon erős.

– Ez a jelenség egyrészt azért probléma, mert sok tehetséges gyereket elveszítünk, másrészt nem biztos, hogy azok érvényesülnek, akiknek a tudásuk szerint kellene – véli Jánk István. Jó példa erre annak a vajdasági orvosnak az esete, akinek egyik páciense azért kérdőjelezte meg az alkalmasságát, mert dialektusban beszélt. Másik orvost rendeltek mellé, hiszen egy mélyen rögzült előítéletet nem lehet egyik pillanatról a másikra megváltoztatni. Valószínű, hogy nem egyedi esetről van szó.

Mi a megoldás? Foggal-körömmel harcoljunk azért, hogy a gyerekünk mihamarabb megszabaduljon a tájszólástól, mert akkor jobban érvényesül az életben?

– Óriási veszteség, ha egy olyan nyelvjárás vagy nyelvi forma tűnik el, ami színesíti a nyelvünket. Szegeden például egyre kevesebben „ö”-znek, ez a tájszólás visszaszorul a környékbeli falvakba. A megoldást a pedagógusképzésben lá­tom. Felszámolni valószínűleg nem, de mérsékelni lehet a nyelvi előítéletességet. A szegedi, pécsi, debreceni, egri és több fővárosi egyetemen is téma a nyelvi diszkrimináció, a leendő pedagógusoknak meg kell tanítani, hogy a nyelvjárás érték, nem üldözendő „defektus” – állítja a szakember, aki a Nyelvi előítélet és diszkrimináció a magyartanári értékelésben című kötetében hosszan taglalja a problémát.

Mindenképpen tanulságos, hogy a kutatásban részt vett pedagógusok nagy része egyáltalán nem reagált, miután kézhez kapta az eredményeket. Akik igen, azok leginkább elszörnyülködtek, mert maguk sem gondolták, hogy ennyire elő­ítéletesek.