Nincs megállás

Korábban kelt a szokottnál. Hatkor már talpon volt, így hamarabb vette be a vérnyomáscsökkentőt is. Evett pár falatot, és megitta a kávéját. Ahogy kilépett a konyhából a szabadba, terepszemlét tartott, megsimogatta tekintetével a veteményest, a borsó szépen nő, állapította meg. A ház előtti virágoskertre is vetett egy pillantást, majd biciklivel időben elindult otthonról. Izgatottan tekerte a pedált, kicsit kimelegedett, s mire a tetthelyre ért, hevesen vert a szíve.

A bejáratnál fújtak a kezére egy kis fertőtlenítőszert, majd megmérték a hőmérsékletét és egyeztették a személyazonosságát. Innen az asztalnál ülő hölgyekhez ment, kedélyesen üdvözölte őket, a faluban amúgy is mindenki ismeri egymást. Kipipálták a nevét a listán, az időpont sem hibádzik. Aztán az egyenruhás egészségügyis katonák kikérdezték a betegségeiről és megmérték a vérnyomását. Magasabb a kelleténél, biztosan a kerékpározás az oka, pihennie kell egy kicsit.

Lassan teltek a percek. A következő mérés eredménye már elfogadható lett. Mehet a katonai oltóállomásra, ahol megkapja a koronavírus elleni védőoltást. Villámgyorsan végzett, de csak a negyedórás megfigyelési idő után mehet el, ha mindent rendben találnak nála.

– Aranyosak, barátságosak voltak, de tényleg! – ad hangot elégedettségének a 74 esztendős Bodor Mihályné, Julika néni egy kényelmes fotelben üldögélve a kiszombori művelődési ház aulájában. – Másfél hete már felajánlotta a háziorvos az oltást, de nem mertem elmenni. Megmondom úgy, ahogy van: féltem tőle. Tetszik tudni, annyi mindent hall az ember…

– Miket hallott?

– Hát, nem sok jót. Pannikának is rosszul lett a lánya az oltás után, még hányt is. Nekem magas a vérnyomásom, direkt előbb bevettem a gyógyszert, hogy ne legyen gond, de a biciklizés nem tett jót. De csak eljöttem, látja. Szóltak a rendelőből, hogy van ez a lehetőség, én meg nem akartam megint kibújni alóla. Meg fogom mondani a lányomnak is, hogy vegye fel az oltást. Ötvenegy éves, cukorbeteg, ezért nem mer jelentkezni. Az unokám meg azt mondta, még vár egy kicsit, ha majd sorra kerül, beoltatja magát. Állandóan az internetet bújja, ott követi a vírushelyzet alakulását is.

– És ön honnan tájékozódik?

– A tévéből. Az egyest és a kettest szoktam nézni, néha azonban úgy éreztem, túlzásba viszik a riogatást. Szerencsére a közvetlen környezetemben eddig nem volt koronavírusos, de a faluban többen is áldozatául estek. Elég sok mindent megéltem már életem során, a férjemet 62 évesen vesztettem el, de azt sosem hittem volna, hogy ilyen pusztító járvány jön ránk.

Julika néni mesél még az életéről, nyugdíjas éveiről. Eközben folyamatosan érkeznek a helyszínre az oltásra behívott emberek. Szervezetten, gördülékenyen pörög minden. A művelődési ház főbejáratánál parkol a Honvédelmi Minisztérium piros-fehér csíkos kordonszalaggal körülvett mobil oltóállomása. A CURRUS ARIES típusú autóbusz oldaláról a program reklámarcai néznek ránk a karosszériára kasírozott fotóról, a terepruhás katonát és a fehér köpenyes katonaorvost természetesen maszkban fényképezték. És feltűnnek a jól ismert szlogenek is: „Vigyázzunk egymásra”, „Együtt sikerülni fog”.

Öt mobilegység járja az országot, Kiszomborra a 4. számú érkezett. A csapatot katonaorvos, mentőtiszt, katona-egészségügyi szakdolgozók alkotják, és persze a buszsofőr. A helyszínen a megyei katasztrófavédelmi főigazgatáság által kivezényelt két munkatárs irányítja az oltásra érkezőket, akiknek regisztrációját a helyi önkormányzattól delegáltak végzik. Két tűszúrás között arra kérjük az oltóparancsnokot, dr. Bai Balázs hadnagyot, a budapesti Honvéd Kórház 1. számú sebészeti osztálya rezidensét, hogy vezessen végig bennünket a rendelővé átalakított járművön.

– A busz első felében történik az adminisztrációs munka, minden adat számítógépen van – mutat a négyes ülésből átalakított bokszra a doktor. – Átellenben két hűtőben tároljuk a kiolvasztott állapotban ide érkező Pfizer-vakcinát. A feljárólépcsővel szemben található a vetkőző, itt lehet hagyni a fogason a kabátokat, a táskákat. Maga az oltás a busz hátsó részében történik, a magasított asztalon sorakoznak az oltóanyagok, a páciensek pedig a négyes ülés egyikén helyezkednek el; jómagam állva szoktam beadni az injekciót.

– Milyen logisztika szerint végzik a munkát?

– Központilag irányítanak bennünket. Megkapjuk a falu nevét és a beadandó oltások számát. Ennek alapján történnek a bázison az előkészületek előző este vagy aznap hajnalban. Reggel nyolctól este hatig vagyunk szolgálatban. Általában a kezdés előtt egy órával érkezünk, hogy legyen elég idő az oltópont felállítására.

– Mik a tapasztalatok?

– Napi 180 oltás történik. Elég feszes a tempó, pontos szakmai felügyelet mellett 3-4 percenként érkeznek az emberek, de betegbiztonság szempontjából teljesíthető az ütemterv. Amennyiben valakiről a vizsgálat után valamilyen egészségügyi kizáró ok miatt úgy ítélem meg, hogy nem kaphatja meg az oltást, arra az esetre szerepelnek a listán olyan tartalék személyek, akiket ide tudunk hívni helyettük. Az oltóanyagot mindenhol maradéktalanul elhasználjuk, addig nem megyünk haza, amíg az összes dózis el nem fogy.

– Szívesen jönnek az emberek?

– Örülnek, lelkesek, pontosak. Mindenki komolyan veszi a védekezést. Nagyon ritka, hogy aki regisztrált, az távol maradna. Akinek pedig kérdése van, azt a helyszínen tisztázzuk. Segítünk leküzdeni a kisebb félelmeket is, például az injekciós tűtől való fóbiát. Az sem kizárt, aki meglátja az utcán a mobil oltóállomást, és ennek alapján szánja rá magát a védőoltásra – ha sikerült regisztrálnia és maradt vakcina –, akkor szerencsével járhat.

– Érezhetően nő a beoltottak száma a honvédségi programnak köszönhetően?

– Úgy gondolom, hogy igen. Csak az oltás az egyetlen hatékony fegyver a Covid–19 elleni küzdelemben.

Közben helyszíni szemlére érkezik Kiszombor polgármestere, Szirbik Imre, aki a reggeli nyitáson is jelen volt. A 3800 lelket számláló nagyközségben három há­zi­orvos gondoskodik a helyiek egészségéről, ami ritkaságszámba megy két város, Szeged és Makó szomszédságában, illetve a román határ menti falvak körében. Ennek ismeretében nem véletlen, hogy náluk az átlagosnál többen regisztráltak oltásra, és amikor futótűzként elterjedt a katonai oltóbusz érkezésének híre, még többeknek megjött a kedvük a vakcina beadatásához.

– Ismeretségi körömben tudok olyanokat, akik nem szándékozták beoltatni magukat, most mégis éltek ezzel a pluszlehetőséggel – árulja el a település első embere a művelődési ház üresen tátongó színháztermében üldögélve, ahová elhúzódunk beszélgetni a kinti forgalom elől, és megcsodáljuk az egyszeri mosás után összement színpadi függönyt. – Aki most lemaradt, az eddigi gyakorlat szerint a háziorvosnál vagy az oltópontokon kapja majd meg az oltást.

– Miként viselik a kiszomboriak a korlátozásokat?

– Már nagyon várták a nyitást… Az elején nem mindenki vette komolyan a járványt, pedig az nem állt meg a faluhatárnál. Az is igaz, kezdetben sokkal kevesebb volt a fertőzöttek száma az országos átlaghoz képest, és a betegség lefolyása is enyhébb volt. Attól kezdve viszont, hogy a vírus nálunk is követelt halálos áldozatokat, mintegy húszan haltak meg eddig, megváltozott az emberek hozzáállása a pandémiához. Érezhetően többen lettek, akik mindenképpen be akarják oltatni magukat. Akik eddig is utaztak, attól tartanak, ha nem lesz védettségi igazolványuk, akkor nem mehetnek külföldre. A fiatalokat meg a focimeccsek látogatása motiválja.

Egy-egy haláleset mindenkit megrendít. A polgármester lassan négy évtizede működő fuvarozóvállalkozásának 59 esztendős sofőrjét négy nap alatt vitte el a koronavírus, a kiskunhalasi járványkórházban vesztette életét.

Megtudjuk azt is: az önkormányzathoz beérkező elhalálozási dokumentációkból egyértelműen ki lehet olvasni, hogy kik haltak meg közvetlenül koronavírus-fertőzésben, illetve kik kerültek más betegséggel kórházba, ahol elkapták a vírust, ami végül a halálukat okozta. Szirbik Imre meggyőződéssel mondja, hogy a legjobb megoldás a védőoltás. A település lakóinak többsége bízik az oltóanyagok hatékonyságában. Akit pedig hidegen hagy ez az egész, azt úgysem lehet meggyőzni.

Hogy meghallgassuk a háziorvos helyzetjelentését, sietnünk kell a rendelőbe, mert tizenegykor bezárják az ajtót. Áthaladunk a faluközponton, ahol a Rónay-kúria környékét ellepték a közmunkások, és fülsiketítően berregtetik a fűnyíróikat. Petőfi Sándor és Kossuth Lajos bronzba öntött fejszobra mindezt persze nem „hallja”, mi meg elviseljük valahogy, miközben tüsszögünk a felvert porban szálló pollenektől. A váró kiürült, pár perce ment el az utolsó, délelőttre behívott páciens, akit kínai vakcinával oltottak be.

– Gyökeresen megváltoztatta a vírus a munkájukat? – kérdezzük dr. Hegyes Ferenc főorvostól.

– Tudatosítottuk az emberekben, hogy ha nem muszáj, ne jöjjenek be személyesen a rendelőbe, hiszen telefonon, interneten is elérhetők vagyunk. Lényegesen csökkent a betegforgalom, leszámítva azt a néhány idősebb pácienst, akik még mindig ragaszkodnak a papíralapú vényhez. Elmondhatom, hogy sem a megbetegedési, sem a halálozási statisztika nem lett rosszabb, ami azt támasztja alá, hogy veszélyhelyzetben személyes kontaktus nélkül is lehet „gyógyítani”.

– Milyen tapasztalatai vannak a helyiek oltását illetően?

– Ahogy haladunk előre az időben, azok is regisztrálnak, akik eddig ódzkodtak tőle. Próbálom meggyőzni a betegeimet, ne gondolkozzanak azon, hogy melyik vakcina lenne számukra az elfogadható, hiszen a nálamnál okosabb szakértők szerint is mindegyik hatásos. Korábban a Pfizer volt a legkeresettebb, ma pedig már ott tartunk, hogy a lakosság nagyobb számban a kínai Synopharmot kéri. Ezzel együtt a praxisban dolgozó kolléganőimnek is könnyebb a szervezés. Lassan az oltási folyamat vége felé tartunk, már a fiatalokat is behívjuk.

– Mi a véleménye a katonai oltóbuszról?

– Kiszombor a makói kistérség legnagyobb községe, három háziorvossal, ezért én nem nagyon látom indokoltnak a kitelepülésüket. Mivel amúgy is nekünk kellett a beteglistát megadni, ennyi erővel az oltást is elvégezhettük volna. Persze megköszönjük a segítségüket, de hozzáteszem, egy ilyen mobil állomás még nagyobb jelentőségű missziót teljesíthetne egy világtól elzárt zsákfaluban. Persze biztosan mennek azok felé is.

Visszamegyünk a művelődési házba, ahol fáradhatatlanul teljesítik feladatukat a katonák, a katasztró­fa­vé­del­misek és a civilek. Nincs megállás, a falubeliek percre pontosan érkeznek az oltásra, begyakorlott forgatókönyv szerint jutnak el az injekciós tűig. Nem könnyű szóra bírni bárkit is, a „kiszemelt” riportalanyok közül csak páran vállalják a nyilvánosságot. Nincs ezzel baj, hiszen egy védőoltás felvétele túlságosan is magánügy, pláne egy ilyen kiélezett egészségügyi helyzetben.

A fiatalok közlékenyebbek. Épp most lépett ki a buszból a zömök Czavalinga László, kezében az oltásról szóló igazolással. Nevetve meséli, hogy semmit sem érzett, egyébként sem ijedne meg egy kis szúrástól. Másokat is arra biztat, hogy ne hagyják ki, ha fontos nekik az egészségük. Aki nem veszi fel az oltást, az csak magára vethet, ha valami baja lesz – teszi hozzá.

A magánvállalkozóként fűnyírással foglalkozó fiatalember nagyszerű kezdeményezésnek tartja a honvédség oltóbuszos akcióját, azt meg külön szerencsének, hogy felkerült a neve a listára. Több haverjával ellentétben ő egyébként is regisztrált volna, most viszont már túl van az első fordulón, de majd csak akkor higgad le igazán, ha a második oltást is megkapta.

A főútról visszanézünk a falura. Lassan nincs olyan család Kiszomboron, amelyet ne érintene valamilyen módon a járvány. És fájó veszteségeik is vannak már. Az élet azonban megy tovább. És messziről most csak a nyugalom látszik.