Ahol a régész és az állatorvos tudománya összekapcsolódik

Meghökkentő látvány tárul a természetjárók szeme elé a szekszárdi szőlőhegyen sétálva: a heves nyári esőzések visszatérő rendszerességgel lócsontokat mosnak ki a löszfalból. Legendák sokasága fűződik a helyhez, amelyet nem véletlenül neveztek el Csontos-szurdiknak. Egyesek szerint török kori csata nyomát őrzi a partoldal, mások inkább a XVIII. századi nagy lópestisjárvány dögtemetőjére tippelnek.

Régészeti szempontból mindig is érdektelennek tartották a helyi szakemberek, a város történeti monográfiájában egy szót sem ejtenek róla, holott már csak „ránézésre” is izgalmasnak ígérkezne egy feltárás, arról nem beszélve, hogy így sikerülne tisztázni egy rejtélyt, mielőtt végleg megsemmisülne a folyamatosan pusztuló hegyszakadék.

Csakhogy itt hagyományos ásatás szóba sem jöhetne, mivel azzal a partfal eróziós folyamatait még jobban felgyorsítanák. Ezért dr. Sza­­bó Géza szekszárdi régész, főmuzeológus radiokarbonos vizsgálattal képzelte el a csontok korának meghatározását, ezt a kezdeményezését azonban a helyi múzeum igazgatója nem támogatta. Más lehetőség után kellett nézni.

– Munkáim során sokat hallottam egy alföldi állatorvosról, aki megszállottan gyűjti a kövületeket, Mongóliáig bejárta a világot, tapasztalataira alapozva sokan tőle kérnek segítséget a folyamból kikotort, különleges régi csontok meghatározásához – meséli a régész.

– Hozzá fordultam 2014-ben, merthogy a megszokott statisztikai szemlélet helyett rögtön gyakorló állatorvosként gondolta át a lehetséges megoldásokat. Az átfogó helyzetelemzés és az alapos vizsgálatok alapján meghatározta a csontok korát, lehetséges történeti kapcsolatait. Véleménye alapján kizárható volt, hogy a lócsontok újkori dögtemetőhöz tartoztak volna.

Az eredmények inkább arra mutatnak, hogy a maradványokkal „teletűzdelt” partfal a terület megszerzését célzó, egy nomád élőhely embereit, állatállományát válogatás nélkül lemészárló – talán az elrettentést is szolgáló –, a kora és késő avar népesség belső villongásainak em­lékét őrzi egyedülálló módon. Az utólag elvégzett radiokarbon-vizsgálatok szinte évtizednyi pontossággal igazolták a kollégám által meghatározott avar kori keltezést.

A figyelemre méltó felfedezés dr. Bozi Róbert kiskőrösi állatorvosnak köszönhető. Angol és orosz nyelvű tanulmányokat publikál, egyik kutatási témája nemrég bekerült az Orosz Tudományos Akadémia által támogatott kilenc nemzetközi program közé. Negyvenévnyi praktizálása során saját adatbázist épített fel, mintegy száz ismert előéletű ló, köztük a Duna–Tisza közi homokhátság pleisztocén korából származó vadlovak, munkavégzésre használt, illetve nem használt lovak csontelváltozásainak adatait rögzítette. Kutatási eredményeit és a régészeti leleteket összekapcsolva új módszert dolgozott ki, ami nagy előrelépés a csontokba kódolt bizonyítékok megállapításában.

A szakmában sokan felkapták a fejüket erre, ám mindeddig Bozi doktoron kívül más nem alkalmazza ezt a metodikát, pedig bárki szabadon hozzáférhet, hiszen nincs levédetve. Mindazonáltal eddig közzétett megállapításait a legfontosabb nemzetközi adatbázisokban jegyzik és használják Mongóliától Amerikáig.

A hihetetlen teherbírású kiskőrösi állatorvos reggeltől estig járja az alföldi tanyavilágot, miközben két klinikát vezet, éjszakánként pedig mintegy kikapcsolódásul a kutatásaival foglalkozik. Az általa kifejlesztett módszer lényege: lovak lábszárközépcsontján a munkavégzés és életmód maradandó nyomának, valamint régészeti korú lovak használati módjának meghatározása osteometriai (csontméréstani) módszerrel.

– Régóta izgat annak megállapítása, hogy mikor kezdett el „dolgozni” a ló, vagyis az emberek mikortól használják például ko­csi­húzásra vagy lovaglásra. Megfigyeltem, hogy a legnagyobb mértékben terhelt lábközépcsont kéregállománya eltérően vastagodik meg a hátas és igás lovaknál. Eddig is lehetett sírokból vagy hulladékgödrökből épen előkerült lovak végtagcsontjai vagy koponyái kül­ső jellegzetességei – például az orrcsont, az állkapocs zablapálca által okozott helyzete, a munkavégzés miatti gyulladásra utaló nyomok – alapján az állat tulajdonságaira közvetett bizonyítékokat találni, én viszont a csont szerkezetének vizsgálatából 80-90 százalékos pontossággal azt is meg tudom állapítani, hogy például a régészeti feltárás során előkerült lovat használták-e munkavégzésre, vagy csak az áldozat része volt.

Harcos vagy vadász?

Érdekes az úgynevezett dombóvári ló esete is. Dr. Szabó Géza vezette 2007-ben a város szélére tervezett szupermarket építése előtti leletmentést, melynek so­rán többek között előkerült egy részben felszerszámozott ló csontváza. Testhelyzete – például a maga alá húzott lába – arra utalt, hogy valósággal „belehajtogatták” a magányos sírba, hogy beleférjen, s a hátsó lábainál egy kutya maradványait is felfedezték. Közelükben találtak egy késő római fegyveres téglasírt, benne két, eltérő időben elhunyt egyén (egy férfi és egy nő) földi maradványaival. Harcos vagy vadász? Ez a kérdés a tárgyak segítségével eldőlni látszott: a férfi vadászatot kedvelő lehetett, a mellé helyezett tárgyak nem katonai felszerelés részei voltak. A ló egyszerű szerszámzata és a csontjainak első vizsgálatából származó adatok szintén a vadászatra utaltak. Azonban az újabb módszer alkalmazása egészen más értelmezést adott a leleteknek: a sírba nem a kedvenc hátast temették, hanem a hunok megjelenése után keletről terjedő áldozati szokás részeként helyezték oda a lovat.

Bozi doktor számára minden eset tanulságos. Az archaeozoológus természettudományos módszerekkel operál, azonban a végső történeti következtetéseket a régésznek kell megtennie.

– A tények makacs dolgok. Előfordulhat, hogy felül kell vizsgálni a korábbi ismereteinket, ha az osteometriai módszer jóvoltából újabb bizonyítékok merülnek fel. Az állat lábközépcsontjának vizsgálata eldöntheti a mesterséges terhelés kérdését. Szeretnék az ismertebb fejedelmi lovas sírok nyitott kérdéseivel foglalkozni, ennek érdekében már tettem is lépéseket.

Ha megkapom az engedélyt, izgalmas munka elé nézhetek. Remélhetőleg az orosz akadémiai támogatással eljuthatok az eurázsiai sztyeppékre is, ahol a ló háziasítása – jelen tudásunk szerint – megtörtént. Bízom benne, hogy sikerül a lehető legpontosabban meghatározni ennek idejét.

Ez a kérdéskör dr. Szabó Géza régészt, főmuzeológust is foglalkoztatja. Hogy a sírokban fellelt lovakat mire használták, az különösen nehezen dönthető el, ha a csontok mellől hiányoznak a szerszámozásra utaló leletek. Példát is említ: ilyen az Uraltól keletre eső sztyeppeövezetben híres ázsiai lelőhely, Botai sok vitát kiváltó esete is, ahol a fogak kopása alapján sokak szerint a lovak háziasítása kezdődött mintegy ötezer éve. Mások szerint ez csak körülbelül egy évezreddel később, az Ural déli részén elterjedő bronzkori Szin­tas­ta-kultúrában történt meg, ahol már az ezt bizonyító csontzablák és kocsimaradványok is előkerültek.

Bozi doktor módszerével az ezekkel kapcsolatos viták jelentős része egyértelműen tisztázható, sőt an­nak eshetősége is fennáll, hogy át kell írni a történetet. Az idő majd eldönti.