Rezes Judit : Mintha most kezdenének megint rám találni

– A Hét kis véletlen elején egy kóruspróbába csöppen a néző. A dömösi Duna-parton egy fán mállott papírlap, rajta egy dátum, melynek évszáma elmosódott vagy átírt. A film bemutatóját eredetileg tavaly januárra tervezték; a másfél éves, végeláthatatlannak tűnő lezárás után fanyar utóízt keltett az apró részlet. Ez a jelenet vajon utó­lag került a filmbe ebben a formában?

– Nem, dehogy! A Duna-parti kórustáborhoz kapcsolódó jelenetet a legelső forgatási napunkon vettük fel, még 2018 nyarán. Ha jól emlékszem, ez a papiros a nyári kórustábor időpontjára vonatkozik, amit évről évre úgy módosítottak, hogy egyszerűen áthúzták az előző évszámot.

– Pedig akkor még nem lehetett tudni, hogy gyakorlatilag a film bemutatójának a sorsa is ugyanez lesz: újra és újra áthúzzák a dá­tumot.

– Utólag látnokinak hangzik, de ez nem volt tudatos Gothár Péter részéről.

– Színészként hogyan élte meg ezt a kiszámíthatatlan időszakot?

– A lezárás akkor jött, amikor én épp a második kisbabámmal voltam otthon, ezért engem nem ért akkora sokk. Épp kezdett volna kinyílni a világ, amikor újra becsukódtak az ajtók. Nagyon érdekes volt megtapasztalni, ahogy a szűkebb családunk reagált erre a helyzetre. Kitartottunk egymás mellett, és megerősödött a kapcsolatunk, pozitívan csapódott le a bezártság.

Valahogy mindig bizakodva álltam ehhez az időszakhoz. Először azt gondoltam, hogy csak pár hónapig fog tartani. Aztán, mikor már lehetett látni, hogy elhúzódik, akkor határidőket láttam magam előtt, és nem egy nagy végtelent. Később újra és újra erőt kellett venni, de beleszoktam egy idő után abba, hogy stagnál minden. Sok kollégámon és a páromon is (Szabó Győző színművész – a szerk.) azt láttam, mennyire fáradtak, túlhajszoltak voltak a pandémia előtt, és ez a kényszerpihenés még jót is tett nekik, kezdetben örültek. A második leállás viszont mindenki számára nehezebbnek bizonyult.

– A filmben egy énektanárnőt alakít, aki egy kórus lelkes vezetője. A valóságtól meglehetősen elrugaszkodott, szenzibilis, törékeny alkat. Bartók Béla nagy rajongója – ez a film zenei világára is erősen rányomja a bélyegét –, akinek egy kiüresedett házasságban köszönt az életébe a szerelem. Mennyire áll önhöz közel ez a nagyon szerethető és egyben esendő karakter?

– Azt gondolom, hogy van már miről mesélnem. Nemcsak Gertrúd, hanem az egész család nagyon szerethető figurákból áll, ugyanakkor a hosszú évek és az unalom rányomta bélyegét a házaspár kapcsolatára. Úgy érzem, engem is elért az életközépi válság, az ember negyvenes éveiben legtöbbször felmerülő „merre tovább”, „jó úton vagyok-e” kérdések. Közös bennünk, hogy egy hosszú kapcsolatban vagyok magam is, és sok mindent megéltünk a párommal – ebből is tudtam meríteni a szerephez. Az, hogy Gertrúd képes rajongani, és fanatikusan benne lenni egy helyzetben, megint csak nem áll távol tőlem.

– A hölgy rajongásának tárgya Bartók Béla. Rezes Judit miért tud nagyon rajongani?

– Nem gondolom azt, hogy egyszerű a színészi hivatás, de mégis a szakmám – közhelyesen hangzik, de tényleg így van – a hobbim is, nagyon szeretem. Nem érzem azt, hogy munka lenne, és ez nagy pozitívum az életemben. Természetesen rajongok a gyerekeimért.

És persze tudok rajongani könyvekért, zenéért. Szeretem Bartók Bélát is. Erről jut eszembe: történt egy érdekes eset a fiammal, akivel a forgatás előtt nem sokkal épp mentünk hazafelé édesanyámhoz Miskolcra, és a szöveget kellett tanulnom; az autóban közben hallgattuk a film zenéjét, és egy idő után láttam, hogy a fiam énekel, annyira fülbemászó a dallama.

– Hét kis véletlen a film címe, ennél jóval több, sorsszerűnek nevezhető esemény laza láncolata a családtörténet. Milyen a véletlenhez fűződő viszonya?

– Nem vagyok igazán eltökélt sem a véletlen, sem a sorsszerűség mellett. Lehet, hogy hülyeség, de szerintem mindkettő létezik. Bár nem szeretem a véletleneket, a meglepetéseket meg pláne nem.

– És az véletlen volt, hogy ezt a szerepet ön kapta?

– Állítólag nem. Már korábban is mondta Péter, hogy filmet fog forgatni, amiben szerepet szán nekem – erre emlékszem. Bár egyszer csak kitalálta, hogy mégiscsak szeretne castingot. Fura érzés volt, közben pedig teljesen érthető, hogy amikor tizenöt év után újra filmet forgat egy rendező, felmerül a szereplőválogatás igénye. Végül az én szerepemre mégsem castingolt.

– Balett-táncosnak tanult, musicalszínészként végzett a színművészetin, mégis a prózai színház iránt kötelezte el magát. Ez a kettősség hogyan befolyásolta a pályafutását?

– Sokáig azt éreztem magamon, hogy én csak musicalszínész vagyok. Hogy én nem azoknak a tanároknak az osztályából jöttem, akik később felvettek a Katona József Színházba, és akik ott rendeztek. Utólag már úgy látom, igazából csak bennem volt a kisebbrendűség érzése, és ma már egyáltalán nem hiszem, hogy a kollégáim, rendezőim másnak, kevesebbnek gondoltak volna engem, hiszen akkor nem is szerződtetnek. Sokáig tartott, mire elfogadtam, hogy én tényleg idevaló vagyok.

– Mikor múlt el ez a megfelelési kényszer?

– Azt gondolom, hogy az első fiam születése jelentette a fordulópontot. Nemcsak ezzel kapcsolatosan, hanem sok más jellegű frusztrációmat és szorongásomat is le tudtam vetkőzni. Már nem foglalkoztam azzal, elfelejtem-e a szöveget, vagy a színpadon most épp jó vagyok-e vagy sem. Nagyon-nagyon sokat segített nekem az anyaság. Elterelődött a figyelmem magamról.

– A kezdetektől, húsz éve egy színtársulat tagja. Hűség, elégedettség, bátortalanság vagy valami más áll e mögött?

– Mindegyik benne van, szerintem. Nagyon jó a társulatunk, kiválóan tudunk együtt dolgozni, a szakmai morál nagyon egyező, és ez az, amitől minden produkciónk termékeny. Szakmailag jó helyen vagyok. Előfordultak persze olyan évek vagy olyan pillanatok, amikor azt gondoltam, hogy nem úgy foglalkoztatnak, ahogy én gondolnám, és jó lenne váltani, vagy egysze­rűen csak kíváncsi lennék, milyen lehet máshol, más emberekkel dolgozni. Aztán adódott külsős munkákra is lehetőség. Az én alkatomhoz szükség van egy állandó társulatra, bátortalan lennék a szabad­úszáshoz.

Ugyanakkor egyensúlyt teremt szakmailag, ha a színházon kívül is vannak minták, boldog vagyok attól, ha másokkal is tudok dolgozni, és másféle hatások is érnek. Az első fiam születése után a külsős munkákat már nem vállaltam el – amikor meg már szerettem volna, akkor nem vagy jóval kevesebbet hívtak. A gyerekek után mintha most kezdenének megint rám találni, castingokra hívnak. Hogy aztán mi lesz belőle, nem tudom.

Akkor mentem el szülni, amikor rengeteg munkám volt, mind filmben, mind színházban. Mindig a csúcson hagyom abba, és utána mindig valahogy a mélyről kell indulnom fölfelé. Egyszer kipróbálnám, milyen az, amikor minden klappol. Hogy az vajon meddig tart magától?